A művek színpadi megújulásához gyakran új nyelvre is szükség van. Egy igazi, újító szellemű Molnár-színrevitel többet tesz a drámai hagyaték elevenen tartásáért, új fényben láttatásáért, mint egy, a szellemi örökséget betűhíven színrevivő, ám mégiscsak múltbeli gyakorlatokat ismételgető előadás.
Mitől jó egy társulat? Mennyi idő alatt érik össze, és mitől bomolhat meg az egység? Ki tud társulatot vezetni? Hogyan válnak csapattá az egyetlen produkcióra szövetkezők? Kötöttség-e a társulati lét, és szabadság-e a szabadúszás? Van-e hátránya a társulatnak és előnye a szabadcsapatoknak? Felbomolhat-e rövid vagy középtávon a magyar színházra jellemző társulati rendszer? A gazdasági környezet…
Elvileg minden a szerelemről szólna. Gyakorlatilag már a szövegkönyvekből csurog a vér. Dermesztő macska-egér játék az alapja mindkét produkciónak, a Christopher Hampton tollával átigazított Choderlos de Laclos regénynek, a látványosan tálalni szándékozott, nagyszínpadi Veszedelmes viszonyoknak és a Sediánszky Nóra által írt, parányi térben pihegő A név: Carmen című, vegyes technikájú előadásnak.
Azt hiszem, Mohácsi János az idei POSZT-on azzal aratta a legnagyobb sikert, hogy a szakmainak nevezett zsűritől semmilyen díjat nem kapott. Attól a zsűritől, amely a kolozsváriak közönségkergető produkcióját, a végtelenül hosszú, szándékoltan láthatatlan és hallhatatlan, mindettől végeredményben rettentően unalmas Rosmersholmot találta a legjobbnak. Az Illatszertár csak a közönségzsűri díját nyerte el, illetve főszereplője, Horváth…
Egy békebeli, szívmelengető, feel-good szerelmi történet 1937-ből, és egy, az önzésről, mohóságról, amoralitásról szóló XVII. századi dráma. Találhatnánk közös nevezőt, hiszen ott az a remekül alkalmazható általánosság, hogy a színház az emberről szól, vagy egy egészen konkrét momentum, a fekete díszlet, de bármelyik mondvacsinált, erőltetett lenne. Úgyhogy menjünk inkább szép sorban.
…egy mai Képzelt riport… rendezés akkor tudna érdekessé és fontossá válni, ha képes lenne úgy felmutatni ezeket a történeteket, hogy rajtuk keresztül szembenézhessünk közösségünk múltjával, a közös emlékekkel, traumákkal.
Kérdéseket a válogatás vet fel.
„Színdarabjai viszont többnyire azért rosszak, mert ebben a műfajban Móricz a kor rossz konvenciójának akart megfelelni.”
Ide, oda, amoda helyezett mozaikdarabként látunk etűdöket, s a mi dolgunk, hogyan ragasztjuk össze (összeragasztjuk-e egyáltalán) a darabokat.
