Mi az improvizáció: a lélektani realista színésztréning része, közösségi eszköz a drámaíráshoz, vagy a színészi jelenlét és technika felmutatása? Hitelesebbnek halljuk? Képes nem „köznyelvi” lenni? Van-e irodalmi értéke? Kell-e később rögzíteni, és főleg kell-e azzal törődni, hogy mit fog szólni a néző? Az itt megszólaltatott mindhárom alkotó dolgozik improvizációval, de hárman háromféle értelemben használják. Milyen…
…az egymáson guruló színészek látványáról az a tömeg jut eszembe, amiben minden reggel elnyomorgok a munkahelyemig. Ott aztán nem lett volna tér és lehetőség hasonló családi drámák kibontakozására.
Mintha a színpadra állítók úgy gondolnák, hogy a Rózsavölgyi eredendő szalon-atmoszférájához csupán kísérőként társulna (társulhatna) bármiféle előadás, akár a kezdés előtt nem sokkal még felszolgált teához a kiegészítők, a méz vagy a cukor.
A 10 éves K.V. Társulat különös formáció, két színésznő, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina vállalkozása, tehát inkább nevezhető társulásnak, mint társulatnak. Kortárs szövegeket állítanak színpadra, szinte mindegyik bemutatójuk magyar nyelvű ősbemutató. A kortárs szövegeken belül pedig a női témák, a párkapcsolati, családi drámák, gender-kérdések foglalkoztatják a társulat tagjait.
A valós személyek színrevitele az előadásban kétféle formában valósul meg: Rózsa Milán visszaemlékezésekből kirajzolódó portréja, és a közelmúlt politikai eseményeiben részt vevő, sokak számára a híradásokból névvel és/vagy arccal ismert aktivisták megidézése révén.
Nem, persze hogy nem dőlünk be annak, hogy a Dollár Papa Gyermekei csapata Denis Diderot Az apáca című művét játssza el nekünk. A zárda ürügy, az apácalét ürügy, de még a zsarnokság mint olyan, az is ürügy. De mire?
Ha abból a szempontból nézem a Férget, hogy sikerült-e megszólítania a diákokat a problémafelvetéssel, akkor a Dollár Papáék vállalkozása ezt könnyedén, izgalmasan és fókuszáltan tette.
…van-e olyan, hogy egy bizonyos szöveg lejár, hogy nem lehet már színpadra állítani anélkül, hogy radikálisan átírnánk az alapállításait is. Más szóval: tartható-e az interpretatív színházi adaptáció a klasszikus és modern drámairodalmi örökség jelentős részénél?
„Lehet, hogy sokaknak az az érzése, amit mi csinálunk, már nem is színház, nem is művészet. A Nórában van egy részlet, amikor Lindéné megkérdezi, milyen volt a tánc, mire Torvald azt feleli: »Hatalmas sikere volt, de a kelleténél több volt benne a természetesség. Úgy értem, kicsivel több, mint ami még szigorúan véve művészetnek nevezhető.« Ezzel…
A jelenetátforgatások, figurakettőzések, montírozások, bőséges betoldások, a választékos nyelvezet vulgáris rothasztása, az esszenciális „forgatókönyv” a mai mindennapokra vetítve élezi ki az élet éléséhez való torz, hazug, halogató, önkábító, teszetosza, haszonleső, antihumánus viszonylatok csehovi képleteit.
