Mintha a színpadra állítók úgy gondolnák, hogy a Rózsavölgyi eredendő szalon-atmoszférájához csupán kísérőként társulna (társulhatna) bármiféle előadás, akár a kezdés előtt nem sokkal még felszolgált teához a kiegészítők, a méz vagy a cukor.
Fehér Anna Magda: Születésnapi anzix a földi paradicsomból
Caryl Churchill: Földi paradicsom – K.V. Társulat
A 10 éves K.V. Társulat különös formáció, két színésznő, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina vállalkozása, tehát inkább nevezhető társulásnak, mint társulatnak. Kortárs szövegeket állítanak színpadra, szinte mindegyik bemutatójuk magyar nyelvű ősbemutató. A kortárs szövegeken belül pedig a női témák, a párkapcsolati, családi drámák, gender-kérdések foglalkoztatják a társulat tagjait.
Schuller Gabriella: Önöknek kell a megoldást keresni
A csodát magunktól kell várni. Rózsa Milán emlékére – Trafó
A valós személyek színrevitele az előadásban kétféle formában valósul meg: Rózsa Milán visszaemlékezésekből kirajzolódó portréja, és a közelmúlt politikai eseményeiben részt vevő, sokak számára a híradásokból névvel és/vagy arccal ismert aktivisták megidézése révén.
Nem, persze hogy nem dőlünk be annak, hogy a Dollár Papa Gyermekei csapata Denis Diderot Az apáca című művét játssza el nekünk. A zárda ürügy, az apácalét ürügy, de még a zsarnokság mint olyan, az is ürügy. De mire?
Ha abból a szempontból nézem a Férget, hogy sikerült-e megszólítania a diákokat a problémafelvetéssel, akkor a Dollár Papáék vállalkozása ezt könnyedén, izgalmasan és fókuszáltan tette.
Adorjáni Panna: A dráma mint béklyó
Esszé a My Fair Lady és a Babaház színpadra állításának kérdéséről négy budapesti előadás kapcsán
…van-e olyan, hogy egy bizonyos szöveg lejár, hogy nem lehet már színpadra állítani anélkül, hogy radikálisan átírnánk az alapállításait is. Más szóval: tartható-e az interpretatív színházi adaptáció a klasszikus és modern drámairodalmi örökség jelentős részénél?
„Lehet, hogy sokaknak az az érzése, amit mi csinálunk, már nem is színház, nem is művészet. A Nórában van egy részlet, amikor Lindéné megkérdezi, milyen volt a tánc, mire Torvald azt feleli: »Hatalmas sikere volt, de a kelleténél több volt benne a természetesség. Úgy értem, kicsivel több, mint ami még szigorúan véve művészetnek nevezhető.« Ezzel…
A jelenetátforgatások, figurakettőzések, montírozások, bőséges betoldások, a választékos nyelvezet vulgáris rothasztása, az esszenciális „forgatókönyv” a mai mindennapokra vetítve élezi ki az élet éléséhez való torz, hazug, halogató, önkábító, teszetosza, haszonleső, antihumánus viszonylatok csehovi képleteit.
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
Jó kérdés, hogy a neurózisok eme tablója voltaképpen miről szól, milyen titokba is avatná be nézőjét az előadás, amiről az ne tudott volna – és itt nemcsak a mélyebb gondolati intenciókra, illetve azok hiányára gondolok (…), hanem ettől elválaszthatatlanul a színháznyelvi megformálás módjára is.
