Olyan, mint egy emberekkel végzett kísérlet: megérkezik a fiatal, jóképű srác egy külvárosi otthonba, és mindent felforgat. Felszínre kerülnek a család régóta rejtegetett titkai, kiderül, hogy az apa és a testvérpár milyen élethazugságokkal, előítéletekkel kábítják magukat évtizedek óta. És az is, hogy mindennek mekkora ára van. Klasszikus analitikus dráma ez, és mint ahogyan a drámatörténet…
Négyszereplős játékot látunk, Nóra, Torvald, Anne Marie és kamasz lányuk, Emmy között zajlik a körkörös szeánsz. Ugyanakkor a színjáték nem hatol mélyre, megmarad a vázlatos érzületek, a vázlatosan jelzett szenvedélyek s a vázlatosan kidolgozott karakterek szintjén.
Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.
Az alábbiakban arra kerestük a választ, hogy az egyes színházak – a nagy teátrumok, budapestiek és vidékiek, nagy táncegyüttesek, művészszínházak, kis független társulatok és játszóhelyek, illetve magánszínházak – hogyan látják a taót, milyen változás történt az ő színházukban a tao megjelenése óta, mire volt a tao hatással. Mit változtatnának a rendszeren, mennyire tartják a mostanit…
A bábszínház, sőt a bábművészet elméletének történetébe kell alámerülnünk, ha arra a kérdésre keresünk választ, miért is magától értetődő bábszínház és „élő” színház különállása, mi több, szembenállása a köznyelv, a kritikai diskurzus vagy akár az intézménystruktúra számára.
Összetett, folyton alakuló a magyar bábszínházi közeg, amely talán épp jelenleg megy nagy változásokon keresztül. Megújul a műfaj, és miközben a szakma egyre nagyobb figyelmet igényel, csak az a kérdés, megkapja-e.
Az Orlai Produkció bravúros gyorsasággal vitte színre a tavalyi angol ősbemutató után a Tagadj, tagadj, tagadj című darabot.
A Novák Eszter rendezte produkció már szentendrei bemutatóján is kellemes perceket szerez, és azt sem zárom ki, hogy az őszi, budapesti premierre valóban kiemelkedő előadássá érik.
Gálvölgyi sok évtizede röhögteti a nemzetet, nem is mindig a legnemesebb eszközökkel, miközben olykor megpróbálkozik azzal, hogy kibújjon ebből a műfaji ketrecből, igazi, komoly-mély színészként is megmutatkozzék.
