A magyar színház hagyományosan nem foglalkozik túl sokat térbeli vagy társadalmi környezetével. Az évadtervek és projektek sokkal inkább a színházvezetők, vezető rendezők, illetve a körülöttük kialakult kulturális elit ízlését, problémafelvetéseit tükrözik, mint a környező terület kérdéseit. A színház ebben a rendszerben szigetként értelmeződhet, mely kiszakadást nyújt legalábbis szűkebb közegünkből, és hogy ez oázis vagy rezervátum,…
A puzzle darabkái nem feltétlenül illenek össze – és nem csupán azért, mert van, aki napsütéses őszre emlékszik, más meg a ködös időben biztos –, mégis tökéletes társadalmi totált, éles nagyképet kapunk. Ami mégis működteti az előadást, az az őszinteség, a hitelesség, az önazonosság…
Úgy tűnik, színházi, drámai szempontból a hatalom, a beszervezők vagy az elárultak perspektívája kevésbé tűnik érdekesnek (bár a Jelentés játszik ezzel a síkkal is), mint az a folyamat, ahogy valaki kompromittálódik, a hatalom hálójába kerül.
