Tag Archives

Archive of posts published in the tag: Shakespeare

Proics Lilla: Térdig járunk a parmezánban… meg a miben is?

A velencei kalmár – Miskolci Nemzeti Színház

A velencei kalmár kétes kimenetelű kognitív disszonancia redukció kísérlet a csoportközi előítéletekről, ami elnézve a világot, egy darabig nem lesz idejétmúlt. Mivel színdarabnak közel sem hibátlan alapanyag (meglehet, tán semmi nem hibátlan), átíródott.

Szilágyi-Gál Mihály: Melyik törvény?

A velencei kalmár Tompa Gábor rendezésében

A művészet egyik legfontosabb célja, hogy a tűzbe nyúljon. És ha a tűzoltást egymaga már nem is vállalhatja, vészkijáratokat mutathat. A Shakespeare négyszáz éves darabjára lerakódott történelmi idő ugyanazt kívánja meg, amit a hasonló művekre lerakódott értelmezési teher: kritikai kiadást.

Zappe László: Üres mese és arctalan tombolás

A velencei kalmár Kolozsváron

A velencei kalmár új kolozsvári előadásáról tulajdonképpen felelőtlenség, de legalábbis könnyelműség egyetlen este alapján értekezni. Az ugyanis, amit láttam, azt a benyomást tette rám, hogy a kétféle szereposztás, a drámai ellenfelek felcserélése több is lehet, mint puszta színházi játék, vagy akár két nagy múltú vezető színész különféle képességeinek, más-más oldalainak, tehetségük sokszínűségének, sokrétűségének próbatétele, illetve…

Hajnal Márton: Iago is the new black!

William Shakespeare: Othello – Nemzeti Színház

Ha valaki soha nem olvasta és látta – filmen vagy színpadon – az Othellót, egy dolgot akkor is szinte biztosan tud a főhősről: Othello teste fekete. Shakespeare valóban több helyen utal a szövegben hőse bőrszínére. De vajon számít-e ez bármit is a dráma úgymond lényegét tekintve? Sőt, tovább megyek: számít-e bármit is Othello etnikuma?

Szabó-Székely Ármin: Néger, zsidó, vagy amit akartok

„Nem az vagyok, ami vagyok”[1] – mondja Jago az Othello első jelenetében. Egy olyan színházi paradigmában, amelynek alapgondolata a totus mundus agit histrionem, ahol mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen szerepbe kényszerül. Jago azért tud a drámairodalom legprofibb intrikusa lenni, mert úgy működik, mint egy fakenews-gyáros.

Urbán Balázs: Varázspálca nélkül

Shakespeare: A vihar – Szabadkai Népszínház

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Seres Gerda: Mindegy, hogy melyik nem?

William Shakespeare: Lear – debreceni Csokonai Színház

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

Pethő Tibor: A filozófus önkasztrációja

A vihar a Budapest Bábszínházban

A teremtett univerzum és a színház működtetésének „törvényszerűségei” hasonlóképpen folynak át egymásba, mint az első és a második jelenet: egymásba öltve, egymás által átmosva, Isten ürügyén beszélve színházról, a színház ürügyén pedig Istenről. Prospero kétszer rántja ki a „halcsontváz” oldalába vájt szekrénykéből, mint valamiféle szentséget rejtő tabernákulumból, magát A vihart (felismerhetően a Nádasdy-fordítást).

Mészáros Tamás: Bűn és bűnhődés

Avagy politikai dráma-e a III. Richárd

Nemcsak azt az emberi pszichét nem értjük, amely megteremti a totális embertelenséget, de igazán – noha tényszerűen sok részletét ismerjük – az általa működtetett mechanizmust sem. Ezért lehet a III. Richárd lényegét tekintve (ne féljünk a szótól) afféle tandráma.

Richárdok

Budapesten három színház is műsorán tartja Shakespeare III. Richárdját. A Radnóti Miklós Színházban Andrei Şerban, a Nemzetiben ifj. Vidnyánszky Attila, a Maladype Színházi Bázison Zsótér Sándor rendezése látható, s a címszerepet Alföldi Róbert, Trill Zsolt és Balázs Zoltán játssza. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor tíz évvel ezelőtti színre állításában pedig Bogdán Zsolt alakította…