Művészeti iskolák vizsgaelőadásait megtekinteni többek között azért nagy élmény, mert a néző olyan friss energiákkal és lelkesedéssel találkozhat, ami nagyon hamar ki tud veszni a szereplőkből, amint kikerülnek az alma mater védőburkából az előadó-művészeti szcéna farkastörvények alapján működő porondjára.
A Placcc Fesztivál, amely mögött szinte észrevétlenül az Artopolis Egyesület áll, évente egyszer biztosan meglepi és meghökkenti a budapesti lakosságot. Ez most ősszel sem történt másképp, lézengő, rohanó emberek kapták fel fejüket egy-egy pillanatra, miközben A-ból B-be próbáltak eljutni a mindennapi rutinban, de olyan is akadt, akit teljesen magával ragadott az a szokatlanság, amit az…
A lélek tereit kutatják, a Zadam Társulat felszínesebben, de magával ragadó dinamikával, az IITTHHOONN sokkal komótosabban, mélyre ásva és beengedve minket az otthonteremtés mindennapjaiba, melankolikusabb és kevésbé izgalmas módon.
Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.
Az idei PLACCC fesztivál immáron 13. alkalommal igyekszik újradefiniálni, sőt újrateremteni Budapestet: a köztereken és a kisebb műhelyekben megvalósuló performanszok ugyanis nemcsak váratlanul intenzív befogadói pozíciót, hanem egyszersmind egészen sajátos, intim városélményt is kínálnak.
A hallgatás tulajdonképpen a hang megjelenésére és ezzel egyidejű befogadására tereli a figyelmet, azaz magára a performativitásra; pontosabban a megfigyelés/érzékelés performativitására,[8] ami az úgynevezett kognitív, más szóval „cselekvő nézést” létrehozza.
Azon gondolkodtam, hogy ha valaki egy ilyen játékban szívesen aktív, a valóságban is hajlamosabb-e cselekvő szerepbe lépni, netán aki itt belekóstol, az viszi-e magával a hétköznapokba, mint attitűdöt.
