Rádai Andrea: Jöjjön el mindenkinek a saját országa1 A fekete-fehér világban az árnyalt személyiség állandó konfrontációba kerül környezetével, a világgal, önmagával. Szükségszerűen alkalmazkodik az őt körülvevő közeghez, gondolkodásából az árnyalatok eltűnnek.
…az új, sikeres megoldások önbizalmat adnak a nézőknek, a történet megközelíthető, sőt alakítható lesz, a fórum révén megvalósul a színházi forma demokratikus volta.
Épp ezért, amikor némelyik hazai kritika a Bakfitty hibájaként rója fel az aránytévesztést, a verbális poénok áradatát vagy épp az alapszöveg fellazulását, mintha az előadás játéknyelvi sajátosságait figyelmen kívül hagyva, elsősorban saját (implicit) elvárásait kérné csak számon a produkción.
Koltai Tamás tagja volt az ‒ idén is színháztörténetet író ‒ gyulai Shakespeare Fesztivál művészeti tanácsadó testületének, és nemigen volt olyan hazai előadás, amit a fesztivál alapítója és igazgatója, motorja és sikerének letéteményese, Gedeon József kérésére ne elemzett volna…
Barker darabja valóban zavarba ejtő: nem követ semmilyen kortárs drámaírási trendet…
Legjobb szakaszain az előadás magasra jut…
Fodor Tamás szívügyének érzi a gyermekközönség minőségi kiszolgálását.
Úgy látszik, elindult a festmény – színház tendencia.
Koltai M. Gábor rendezésében a belső szépség is kompromittálódik.
Újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy vers és színház mennyiben találhatnak egymásra…
