A Tatabányai Árpád Gimnázumban együtt dobálták a tortát, aztán felnőttként elváltak útjaik. Tánczos Adrienn Szegeden kőszínházi színésznő, Rába Roland a budapesti független szféra színésze. Most a színházi nevelési előadások iránti elkötelezettségükben találkoztak. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.
Amikor e sorokat írom, még csak bő fél éve élünk a koronavírus-járvány valóságában, de színpadjainkon máris hangsúlyosan szerepelnek az antiutópiák. Ennyire gyors reagálású lenne a magyar színház? Igen is, meg nem is: mindhárom, alább tárgyalt premiert az előző évad második harmadára, illetve végére tervezték – filológiai csemege volna tudni, hol mi változott, mi lett kevésbé…
Ceci n’est pas une critique, villogó, piros betűkkel szeretném most ezt a mondatot a képernyőn látni. Azt is megmondom mindjárt, hogy miért.
Sok vihart kavart tavaly a szegedi igazgatóváltás. Elsősorban a váltás módja, kivált Gyüdi Sándor korrektnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható „kettős szerepvállalása” okán (a színház korábbi igazgatója újra pályázott a tisztségre, ugyanakkor Barnák László konkurens pályázatában a zeneigazgatói poszt várományosaként szerepelt). Kevesebb szó esett arról, hogy a teátrum profiljában, műsorpolitikájában, illetve a megvalósítandó bemutatók színvonalában…
…a sztori teljesen profán, mi több, rettentően hétköznapi és borzasztóan közhelyes, a karakterek mélység és árnyalat nélküliek. Vidovszky György rendező ezt az alapanyagot komolyan vette és még el is emelte, amitől a Molcsanov-lufi azonnal kipukkadt.
Az alábbiakban arra kerestük a választ, hogy az egyes színházak – a nagy teátrumok, budapestiek és vidékiek, nagy táncegyüttesek, művészszínházak, kis független társulatok és játszóhelyek, illetve magánszínházak – hogyan látják a taót, milyen változás történt az ő színházukban a tao megjelenése óta, mire volt a tao hatással. Mit változtatnának a rendszeren, mennyire tartják a mostanit…
A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül – még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.
A rendező, Galgóczy Judit sem sokat tesz azért, hogy a szereplők viselkedése érthető, értelmezhető legyen. Inkább törődik a külsőségekkel, a színpadi történések korrekt levezetésével, mint az interakciók pontos, a drámai hangsúlyokat megmutató levezénylésével.
Semmiképpen sem látszik viszont elszalasztott lehetőségnek A salemi boszorkányok szolnoki bemutatása. Egyáltalán nem látszik ugyanis a lehetőség.
A rendező bátortalan a vaskosabb aktuálpolitizálásban, amelyet a darab tálcán kínál…
