Fehér Ferenc előadói erejének egyik titka, hogy legyen akár Woyzeck, Kaspar Hauser, Jézus, ördög, Szabad lény vagy jelen esetben Semmi és senki, ami megmutatkozik, az minden esetben ugyanaz.
Kvalitásos komponistaként, koreográfusként jó darabot alkotott Bozsik Yvette, rendezőként, dramaturgként fontos pontokon nyúl mellé.
A rendező újabb és újabb aspektusban mutatja meg a szereplők közötti viszonyokat, mindezt a verbalitást mellőző mozgás nyelvén.
Az első jelenetből világossá lett, hogy a darab Jónás Zsuzsának, Jónás Zsuzsáért született, az utolsó epizód fenséges koreográfiai találmány, összegző mélységgel. Ám alig tudom, mi van a kettő között.
A két „felvonás” gyakorlatilag két önálló, cím nélküli egyfelvonásos, amely sem gondolati, sem tematikai, sem (mozgás)stílusbeli rokonságban nem áll egymással.
A Szász Dániel alakította szuperhős előbb mint bárányfelhő, majd mint viharfelhő van jelen, végül felhőtlenné válik.
Juronics nagyvonalú rendezői tervei mintha egyre inkább elnyomnák a koreográfusi aprómunka iránti kedvét…
Soha nem éreztem ennyire kortárs előadásban, hogy az alkotó csupán benyomásokat rögzít, és nem érzi kényszerét sem didaxisnak, sem konkrét helyzetábrázolásoknak.
… az előbbiben Katona Gábor koreográfus kísérletezik, az utóbbiban bevált fogásainak hadrendbe állításával megoldásokat keres.
Bármelyik brechtiánus rendező megnyalná a tíz ujját ettől a csúcsra járatott elidegenítő effektustól.
