A szerzőpáros láthatóan olyan történetet keresett és írt, amelyen keresztül saját korosztályukról, a saját társadalmukról beszélhetnek. Nem rejtették véka alá ezt a törekvést, de tökéletesen kiegyensúlyozták a darabban a politikát és a pszichológiát. Míg egy koherens lélektani drámát követhetünk nyomon, a magyar társadalom számos forrongó kérdésébe botlunk.
Friss, fiatal, de már nemzetközileg jegyzett koreográfusok, a görög Christos Papadopoulos és az izraeli Roy Assaf munkáit tűzte műsorára a Trafó, az akkor még csak nem is sejtett, hosszú előadásszünet előtt.
Bár földrajzilag eltávolodott Magyarországtól, koreográfusi komfortzónáján belül maradt Hód Adrienn a német Unusual Symptoms társulattal készített darabjában, amelyet a májusi brémai ősbemutató után novemberben a Trafó is műsorára tűzött. Komfortzóna alatt itt azt értem, hogy saját Jolly Jokerjeit is játékba vihette: táncosai közül Molnár Csabát, Jessica Simetet, továbbá a soundtracket keverő Gryllus Ábrist és a…
Bár látszólag pofonegyszerű a párhuzam lakhatási szempontból a hetvenes évek és a jelen között, a Kádár-kori környezet mégis eltávolítja a nézőt, ami pedig az amúgy bitang erős történetet is meggyengíti, illetve azt a látszatot kelti, mintha semmi se változott volna…
Ha valaki végighallgatná a találkozóról készült harmincöt órás felvételt, akkor a két leggyakrabban elhangzó szó nem a „művészet” és a „nevelés”, hanem a „szabadság” és a „társadalmi/közösségi elkötelezettség” lenne.
Rejtélyes erők uralják, feszítik és perpetuálják a show-t, anélkül, hogy beazonosíthatnánk az eredőjüket: vajon a zenéből, művészeti szokásrendekből, nézői tekintetből, a táncosok önkifejezési szándékából, a professzionális művészi munkavégzésből és/vagy az ezzel szembeni lázadásból származnak?
Színházban jártam a minap. Bár gyanítom, sokan ezt az egyszerű állítást megkérdőjeleznék. Mert hát micsoda színház az, ahol egyetlen előadó áll csak a színpadon, és végig meg sem szólal? Megmondom, milyen: üdítően friss, izgalmas, érzéki és okos egyszerre. Átélhető, felkavaró, tragikus történetet mesél a Mining Stories, persze humorral, mint a legjobbak, de olyan eszközökkel, mint…
A sorozat első estéjén látott Cuckoo egyszemélyes produkció. Saját koncepciója alapján Jaha Koo maga rendezte, a szöveget és a zenét is ő írta, illetve a videóanyagot is ő szerkesztette. Az ő gondolat- és érzelemvilágán keresztül nézhetünk és fülelhetünk bele egy olyan összetett társadalmi problémába, ami nemcsak Dél-Koreában teljesedett ki egy gazdasági válság után, hanem a…
A Trafó Close Reading sorozatában három estén át láthattunk ún. lecture performance-okat. Ez a nálunk szinte még ismeretlen műfaj ebben az esetben három egyszemélyes szerzői estet jelentett, amelyek bonyolult gondolatisága végtelenül minimalista, mégis igényes vizualitással párosult. Az elmélet és a gyakorlat közötti határt lebontó lecture performance a műfaj indulásakor alapvetően a tudományossággal való leszámolást jelentette,…
Művészeti iskolák vizsgaelőadásait megtekinteni többek között azért nagy élmény, mert a néző olyan friss energiákkal és lelkesedéssel találkozhat, ami nagyon hamar ki tud veszni a szereplőkből, amint kikerülnek az alma mater védőburkából az előadó-művészeti szcéna farkastörvények alapján működő porondjára.
