A Trambulin egy markáns és mélyre hatolásra késztető mozgásnyelvvel, valamint elsősorban Maday Tímea révén az alkotás élményével, a Budapest Tánciskola pedig a mozgásnyelvek sokaságával és ezekre alapozva a teljes alkotói szabadság lehetőségével kínálja meg növendékeit. A tapasztalatok szerint mindkettő célravezető út.
Kelemen Kristóf és kvázi társulata egyfelvonásos ökológiai groteszkben mutatja be a kortárs magyar kormány elmúlt hét évének összes őrületét. Az előadás egyetlen növény identitásán keresztül, egy kertinstallációban meséli el, hogy juthatott idáig az ország morálisan. A műfaj valahol a munkásmozgalmi szavalókórusok, az ismeretterjesztő slam, és a multimédiás performansz között lavíroz.
Ahogy a GOLD-ban, a SACRE-ban is valamiféle anyagiságot kell keresnünk. Ha az előbbi a térből bomlott ki, vagy azzal állt összefüggésben, akkor az utóbbit az időhöz való kapcsolatában érdemes vizsgálnunk.
A Víz/választó színházi vitája során (…) a közös definíciós alap hiányzik, mindenki a saját értelmezése felől közelít az adott kérdéshez, mely sok esetben azt eredményezi, hogy az érvek egymás mellett és korántsem egymásra épülve hangoznak el.
Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt, a vallomásosság.
Nemcsak a sötétben kuksoló és csöndben nagyokat érző tömegnek kell ilyenkor lenni, hanem demonstrálni is kell a színpadon lévőkkel az összetartozás érzését.
Ekkor jövök rá, hogy a műsor teljesítette küldetését. Hogy a propaganda működik és áldozatokat szed. Hogy az eredeti tökéletes másaként megépített stúdió valójában az eredeti stúdió. Hogy nem máskor és ott, hanem itt és most történik mindez.
Kereken egy hét múlva dől el, kik lesznek az idei Lábán-díj nyertesei. Addig is jó olvasást kívánunk az előadásokat méltató szövegekhez.
Két nagyszabású külföldi produkció is helyet kapott idén a Tavaszi Fesztivál programjában: Edward Clug Peer Gynt című darabját az Operaházban, az izraeli L-E-V társulat OCD Love című produkcióját pedig a Trafóban láthatta a közönség. Mindkét darab erős irodalmi alapokra építkezik, de Ibsen drámája és Neil Hilborn verse is meglehetősen nagy metamorfózison esik át a színpadon.…
Meg Stuart eléri, hogy az előadók mozgását ne pusztán mint tiszta táncot lássuk, hanem mint a tánc olvashatatlanságának manifesztumát.
