Igen, nézzük meg jól magunkat: mindannyian benne vagyunk az előadásban, benne vagyunk a valóságban, benne vagyunk a korrupcióban…
Vinnai András üde (és alaposan túlírt) darabjában szikrázó meg lapos gegek zuhognak; iróniája jeges, dermesztő és kacagtató.
Itt valami más történik: a rendező és a dramaturg elképesztő érzékenységgel olvassa rá az Osztrovszkij-szövegre az utóbbi húsz-harminc év magyar társadalom- és médiatörténetét.
A korrupcióról szól a mese. Lélegezzünk mélyeket.
Az előadás folyton lehánt mindent, ami nem feltétlenül szükséges – hogy eközben behordhassa az újabb lehántanivalókat.
Vajdai Vilmos rendezése a két történetszál összefűzésének eszközéül koherens képi és zenei világot választ.
Sok a – talán időhiány szülte – kényszermegoldás (kényszer-megoldatlanság) a produkcióban.
