„Lehet a Toldit szeretni, vagy nem szeretni, attól még nemzeti kincs” – kezdhetném a közhellyel a debreceni Csokonai Színház Toldi előadásának kritikáját, de nem teszem. Inkább csak annyit írok: ha a Toldi nemzeti, akkor rólunk szól, ha kincs, akkor a mi feladatunk, hogy megszerezzük magunknak. Talán a Csokonai Színház művészei is ennek a szellemében nyúltak…
Nem túl sok Hunyady Sándor-darabot vagy -novellát ismerünk manapság. Legalábbis én – bevallom hősiesen-szégyenkezve. De nem csak ezt a hiányt orvosolandó érdemes megnézni Szolnokon a Bakaruhában című előadást: hanem mert egy apró gyöngyszemet is felfedezhet az ember.
Túltermelési válság van a témába vágó előadásokból, azokból pedig különösen, amelyek egy másik nemzet traumájának felhasználásával próbálnak szólni a lokális, magyar múltfeldolgozás adósságairól, mintegy törlesztendő azt. Önmagában már ez a szándék sem problémamentes, hiszen amikor a magyar színház egy másik nemzet traumáit allegóriaként igyekszik felhasználni, szükségszerűen elkerüli a konkrét fogalmazásmódot, és ebben lehet némi bátortalanság…
Ahogyan a formák sokasága, úgy a dráma sem mutat egy irányba…
