Talán a kényszeresség teszi (Lukács Levente és Rácz Réka után szabadon: I do have OCD), hogy hiába is nehéz, ha nem lehetetlen közös nevező alá vonni az Under500 minifesztivál előadásait és workinprogress-bemutatóit, én azért megpróbáltam. Persze többnyire csak szörnyű általánosításokat tudtam listába szedni, például hogy informálisak, van bennük valami furcsa közvetlenség és/vagy közösségi szellem; hogy…
Nagy kérdése a kortárs színikritika írásnak, hogy egyáltalán szükség van-e rá. Ha a válasz igen, akkor a következő kérdés, hogy milyenre. Milyennek kéne lennie annak a kritikának, amely hatással van a nézőkre, ami, hogy úgy mondjam, érdekes? A kortárs tánc és performanszok esetében még nehezebb a helyzet: az egész ott kezdődik, hogy mit is írjunk le.
A 21. Hangosító apropója az augusztus végén átadott 15. Lábán Rudolf-díj és a 2. Halász Péter-díj, a hívószó pedig a kísérletezés. Három nominált mű alkotói a vendégek: A CHNGNG létrehozója: Dömötör Judit, A Hodworks Délibáb című előadásának koreográfusa: Hód Adrienn és az IITTHHOONN alkotói: Somló Dávid és Vass Imre. A beszélgetést Gócza Anita moderálta.
Augusztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja, hogy felkutassa és ismertté tegye a műfaji határokat tágító performatív kezdeményezéseket. A díj jelöltjeivel ezúttal interjúkat készítettek a kuratórium tagjai. Somló Dáviddal és Vass Imrével – az ITTHHOONN című lakásszínházi előadás alkotóival – Rádai Andrea beszélgetett.
Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Téri Gáspár, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre az utóbbi években a kortárs tánc műfaja mellett egyre sűrűbben tűnik fel a színház és a performansz, illetve az újcirkusz területén, jellemzően kollaboratív projektekben. Pályájuk alakulásáról és a kollektív alkotás, az alkotói együttműködés irányába történő elmozdulásukról Szabó-Székely Ármin beszélgetett velük.
A lélek tereit kutatják, a Zadam Társulat felszínesebben, de magával ragadó dinamikával, az IITTHHOONN sokkal komótosabban, mélyre ásva és beengedve minket az otthonteremtés mindennapjaiba, melankolikusabb és kevésbé izgalmas módon.
Az idei PLACCC fesztivál immáron 13. alkalommal igyekszik újradefiniálni, sőt újrateremteni Budapestet: a köztereken és a kisebb műhelyekben megvalósuló performanszok ugyanis nemcsak váratlanul intenzív befogadói pozíciót, hanem egyszersmind egészen sajátos, intim városélményt is kínálnak.
Hétköznapi, profán tárgyakból, gesztusokból épít meglepő világot maga köré a négyszemélyes játék: a barkácsáruház-gyanús szaunaházikó, az orkánsátrak, hálózsákok izgalmas átlényegülésen mennek keresztül a szemünk előtt.
A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.
Kereken egy hét múlva dől el, kik lesznek az idei Lábán-díj nyertesei. Addig is jó olvasást kívánunk az előadásokat méltató szövegekhez.
