Tag Archives

Archive of posts published in the tag: Vígszínház

Kovács Dezső: A szív hidege, avagy a nagymintás tapéta

Ibsen: John Gabriel Borkman – Pesti Színház

A Pesti Színház előadása, Valló Péter rendezése alatt volt bőven időm töprengeni a darabválasztás lehetséges motivációiról, szereposztási lehetőségekről, kényszerekről, kompromisszumokról…

Turbuly Lilla: Hangok az űrből

Benkó Bence–Fábián Péter–Király Dániel: Kozmikus magány / Vígszínház, Házi Színpad

Egy sci-fit látunk, ami önmagában is elég lehet, de a szerzőpárostól eddig nem ehhez szoktunk, hanem ahhoz, hogy minimum duplafedelű történetekkel állnak elő. Újdonság az is, hogy ezúttal nem ők állították színpadra a darabjukat, nem maguknak, hanem a rendező felkérésére, a Vígszínháznak dolgoztak.

Színházi pofon

Körkérdés az erőszakról a próbafolyamatban

Egy mára már szerencsére elhalványult Facebook-vita, amelyben az „ordibálásról” mint legitim, majd próba után nyomban elfelejtett/megbocsátott instruálási formáról szólt, indította a lap szerkesztőit arra, hogy alkotókat kérdezzen meg az erőszak jelenlétéről a próbafolyamatban. Az alábbi kérdéseket tettük fel: Hogyan kezeli a stresszt a próbafolyamatban rendezőként? Mennyire engedhető meg ennek során az indulat szabadjára engedése a…

„Cipelünk magunkkal örökölt mintákat”

Börcsök Enikővel Szentgyörgyi Rita beszélgetett

Kilátástalan, küzdelmes sorsok, sokat tapasztalt nőalakok megformálója. Minden „színtéren” és műfajban a minőséget, a mélységet képviseli. A megújulás folyamatos igényével és képességével játszik, rendez, forgat, tanít a Színművészeti Egyetemen. És nem mellesleg kétszáz gyerekkel van kapcsolatban a Nemzeti Vese Program nagyköveteként és a becsvölgyei nyári táborban. A Radnóti Színházban beszélgettünk Börcsök Enikővel, aki A művésznő…

Fehér Anna Magda: Vigyázz, az élet harap!

A vándorkutya – Vígszínház, Házi Színpad

Felnőttnek lenni piszok nehéz – ezt az életérzést igyekszik megragadni Pass Andrea Vígszínháznak írt darabja, A vándorkutya, ami három család életébe enged betekintést egy rongyos plüsskutya gombszemén keresztül.

Kricsfalusi Beatrix: Vihar utáni csönd

Avagy a #metoo mint a polgári illúziószínház allegóriája

A gond csak az, hogy a tömegnyilvánosságnak rettentő ereje ugyan van, felelőssége azonban semmi – azzal csak a benne arccal és névvel megszólaló egyének rendelkeznek. Meg persze az újságírók, akiknek a gyors hírek pörgetésén alapuló médialogikával szembemenve kell alapos kutatómunkát végezniük egy rendkívül bizonytalan jogi, következésképp gazdaságilag rizikós környezetben (ám történetüket névvel, arccal, jogi felelősségük…

Upor László: Angyalok mindenütt, angyalok mindenkor

Huszonöt évvel ezelőtt – a darab világhírét megalapozó londoni premier után alig egy évvel és a New York-i produkcióval nagyjából egy időben, minden más várost megelőzve – megjelent a budapesti Vígszínház színpadán bizonyos Tony Kushner különös darabja, az Angyalok Amerikában. Nem kísérte felfokozott várakozás (még az internetes infórobbanás előtt vagyunk), és a „forró téma” miatt…

Gabnai Katalin: A megérintettek

Vecsei H. Miklós: Kinek az ég alatt már senkije sincsen – Pesti Színház

A megérintődés esélyének megadása, a találkozás létrejötte a lényeg, nem a megfelelési kényszerből űzött műelemzés kalapáló kopogása. Hogy a közös birtoklással járó öröm során majd egy fényes pillanatban rá lehessen mutatni egy alkotói megoldásra: ezt nézd! S az majd megmarad, s hívja a többi rácsodálkozást.

Hermann Zoltán: Akarat és képzet

Lev Tolsztoj–Helen Edmundson: Háború és béke – Vígszínház

A vígszínházi előadás szemsimogató vizuális közhelyeiből már tudnunk kell: nem Tolsztoj művét látjuk. Csalás, szemfényvesztés, hogy a neve ott van a színlapon, szerzőként. Az előadás kezdetén négy konferanszié is (bármelyikük lehetne Pierre Bezuhov, de egyikük sem az) arról elmélkedik, hogy hogyan lehet három órában eljátszani a Tolsztoj-regényt. Természetesen sehogy: az egyik konferanszié teátrálisan el is…

Széni Katalin: Kötelezők a színpadon

Kereslet és kínálat

Ha színházba járó felnőtteket szeretnénk nevelni tanítványainkból, azt elsősorban nem a kötelezők színházi kiváltásával tudjuk elérni. De ez nem azért van, mert ezek ne lennének elég jó művek. A kérdés inkább két részre bontható: hogyan szerettessük meg a színházat, illetve milyen drámákat olvastassunk az iskolában?