…a földre rántja Shakespeare álomvilágát a rendezés.
…a rendezés, akárcsak a címszereplő megformálása, izgalmas: abból indul ki, hogy Don Juanhoz egyenesen képtelenség vonzódni. Hajduk Károly alakításában üres, ordenáré ficsúrt látunk, testhez simuló halványzöld, virágmintás ruhában, ezen felül egy szál önérzetben.
Az Audiencia nem dokumentumdráma, nem történelmi színmű, nem parabola, és még csak nem is pszichodráma; műfajilag leginkább talán a zeitstückhöz áll közel.
Horeczky Krisztina: Poklocskáink
2 in 1 kritika: Simkó Beatrix: Kerengő (Ifjú Koreográfusok Fóruma) és Simkó Beatrix–Grecsó Zoltán: #Orfeusz#Eurüdiké
A Kerengő a hiányról szól, másképpen: a kollektív érzelmi ürességről/kiüresedésről, a kapcsolatteremtésre való képtelenségről, úgy is mint szociálpszichológiai jelenségről. Az #Orfeusz#Eurüdiké hétköznapi párkapcsolati kudarccá redukálja a mítoszt, magányos önkielégítésekkel, mindent fölforgató szerelem helyett földhözragadt szexussal, metafizikai mögöttes, mennyország és pokol helyett egyetlen, verítékszagú ringgel.
Közös mesében, közös történetben vagyunk tehát, ahol bármelyikünk lehetne a mesélő. Most éppen egy Pentheszileia nevű lány az, aki többgenerációnyi élettapasztalatot próbál egyetlen mesébe összegyúrni.
…ennél fájdalmasabb, vagy ha tetszik, egyszerűen nyers és kiábrándító állítás, hogy lám, egykor ebben a városban volt felemelő, morálisan tiszta harc nemes gondolkodású ellenfelek között, s ennek az emléknek a felidézésére most történetesen egy ifjúsági regény, Molnár Ferenc 1906-ban műve nyújt lehetőséget.
A vígszínházi legújabb Istenítéletnek van egy kivételes jellegzetessége: elkészült a bemutatóra. Teljesen. Van eleje, közepe, vége…
Kovács D. Dániel rendezésében a schilleri, merészen megvágott és újrafordított (Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka munkája) szöveg nem zárt történetként jelenik meg a színpadon: inkább a lázadás (dráma)irodalmi narratívái és ikonjai által átjárt anyag, amely szabad utat enged a műfaji idézetességnek.
…átélhetővé válik „az apák története”, elmondhatóvá az elmondhatatlan, interiorizálhatóvá az átörökített trauma, ami új beszédhelyzetet teremt…
Nézőként hol azt érezhetjük, hogy megállt az idő, hol azt, hogy durván tovarobogott, de jelen és (közel)múlt viszonyának bonyolultságáról és összetettségéről nem ezek az előadások gondolkodtatnak el.
