Huszonöt évvel ezelőtt – a darab világhírét megalapozó londoni premier után alig egy évvel és a New York-i produkcióval nagyjából egy időben, minden más várost megelőzve – megjelent a budapesti Vígszínház színpadán bizonyos Tony Kushner különös darabja, az Angyalok Amerikában. Nem kísérte felfokozott várakozás (még az internetes infórobbanás előtt vagyunk), és a „forró téma” miatt…
A megérintődés esélyének megadása, a találkozás létrejötte a lényeg, nem a megfelelési kényszerből űzött műelemzés kalapáló kopogása. Hogy a közös birtoklással járó öröm során majd egy fényes pillanatban rá lehessen mutatni egy alkotói megoldásra: ezt nézd! S az majd megmarad, s hívja a többi rácsodálkozást.
A vígszínházi előadás szemsimogató vizuális közhelyeiből már tudnunk kell: nem Tolsztoj művét látjuk. Csalás, szemfényvesztés, hogy a neve ott van a színlapon, szerzőként. Az előadás kezdetén négy konferanszié is (bármelyikük lehetne Pierre Bezuhov, de egyikük sem az) arról elmélkedik, hogy hogyan lehet három órában eljátszani a Tolsztoj-regényt. Természetesen sehogy: az egyik konferanszié teátrálisan el is…
Ha színházba járó felnőtteket szeretnénk nevelni tanítványainkból, azt elsősorban nem a kötelezők színházi kiváltásával tudjuk elérni. De ez nem azért van, mert ezek ne lennének elég jó művek. A kérdés inkább két részre bontható: hogyan szerettessük meg a színházat, illetve milyen drámákat olvastassunk az iskolában?
Kezdetben volt a színlap, erre még a vándorszínházaknak is telt. Aztán már plakát is dukált egy-egy előadáshoz. Ma pedig az lesz a sikeres színház, amelyiknek sikerül brandet építeni. Régen elég volt az előadás után egy-egy közönségtalálkozó, vagy a sztároktól egy-egy aláírt fénykép, ma viszont egész osztályok foglalkoznak azzal, hogyan kommunikáljanak a valós és virtuális térben…
„A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve” – így hirdeti a színház honlapja William Shakespeare Hamlet című tragédiájának előadását.
A Vígszínház Shakespeare-szövegeket „testközelbe” hozó sorozatának legújabb darabja a Hamlet, mely a színház fennállása óta először kerül repertoárra. Eszenyi Enikő az 1999-es Alföldi-rendezésnél már bevált vígszínházas receptet követi: erőteljes hanghatások, a technikai lehetőségeket maximálisan kiaknázó látványvilág, továbbá a történet számos elemének mai helyzetre való adaptálása, amit a dráma újrafordítása is segít.
Sokan ma sem értik, miért hagyta ott a sokak által vágyott Katonát, miért cserélte fel a biztosat a függetlenek bizonytalanabb helyzetével. A Szputnyik megszűnése óta a Vígszínház tagja, de mindenhol azt keresi, ami „nyitva tartja a szemet”.
…míg a koncepció nem, a színészvezetés nagyon erősnek tűnik. Ebben a nagy és nehéz feladatban mind Kopek Janka, mind Puzsa Patrícia szép teljesítményt nyújt: játékukban erő, lendület, technikai tudás és a részletekben rejlő finomság keveredik.
Ez a történet ugyanis aligha a különös kegyetlensége miatt okozott ekkora társadalmi felháborodást, hanem azért, mert a közeg, amelyben a jéghegy csúcsaként és nyomában rögtön sok másik napvilágra került, jellemzően nem a kormánypárti propagandagépezet befolyása alatt áll, nem a gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetű régiókban ugató vakkomondorok és a Németh Szilárd-i megejtően ostoba „dzsenderőrület” ideológiájának…
