A direktorok átlagos gyávasági mutatója a puha diktatúra óta, ahogy nézem, jelentősen megnőtt.

Ami drámaírói pályafutásunk azzal kezdődött, hogy még szinte nem is írtunk semmit, de már­is be voltunk tiltva, mint mindenki, aki még nem múlt el harmincéves. Úgy fest, eleve feltételezték rólunk, hogy nem lehetünk a rendszer hívei, és eszerint is bántak velünk. (Sejtésem szerint ez a hazai volt és jövendő diktatúrák közös ismertetőjegye lehet.) A hatvanas-hetvenes években hiába próbálkoztunk, a darabjainkat általában el sem olvasták, ha pedig mégis, annál rosszabb. Radnóti Zsuzsa volt a kivétel, aki mindenáron ifjakat akart felfedezni, az ő révén kerültek a darabjaim Horvai Istvánhoz, ő ’71-ben még a lakására is felhívott, biztosított, hogy nagyon tehetséges a Hanni­bál című darabom, de hát én is beláthatom: mindenki tudja, Karthágó és Róma közül melyik a Szovjetunió, és melyik az Egyesült Államok. Álnaivan megkérdeztem, ugyan melyik melyik, de hát én is tudtam. Nem volt nehéz megjósolnom, melyik fog összedőlni, de a darabot azóta se adták elő, átok sújtja. (A másik beadott darabomra, a Balassi Menyhártra ők is kevés szót vesztegettek, pedig az jóval eredetibb; igaz, elég mélyen magyar, és az ilyet a büszke magyarok nem szokták szeretni.)
Jó módszer, ha soha nem olvassák el, amit írunk. (Ez nem színházi sztori, de jellemző.) A Magvetőbe vittem be a novelláimat, még a Münnich Ferenc utcában székeltek, a kedves Sík Csaba fogadott, átvette a dossziét, mondta, menjek be három hét múlva. Akkor leültetett, hosszan beszélt arról, hogy a fiatal írók nem tudnak másról írni, csak a szerelemről, próbáljak túllépni ezen a témán, majd a kezembe nyomta a dossziémat. Egyetlen novellám se volt, amelyben a szerelem felmerült volna. Mondtam neki: én inkább otthagy­nám a dossziét még egy ideig. Zavartan állt fel, le volt leplezve, de azért nem sajnálkozott. A dossziét sose vittem el.


Gobbi Hilda és Bodnár Erika a Csirkefejben – Ikládi László felvétele

Emlékszem, Czakó Gábor Bulcsú utcai lakásán jöttünk össze mi, előadatlan drámaírók, hogy összeesküdjünk a műfaj érdekében: a házigazda, Bereményi, Nádas meg én, valamint a kezdeményező MGP, plusz egy rendező szakos főiskolás, bizonyos Ács János, aki nagyokat hallgatott. Nem volt sok kész darabunk, de persze nem játszották egyiket sem; búslakodtunk egy darabig, aztán a Körút és a Kresz Géza utca sarkán Bereményivel, Nádassal és Áccsal még ittam valamit. Ács ott is hallgatott; nem is igen rendezett magyar szerzőt később, élőt pedig még kevésbé. Történhetett a dolog ’73-’74-ben.
’78-ban ismét a Nemzeti Színház ösztöndíjas drámaírója lettem (előzőleg ’75 és ’77 között, a Marton-érában voltam ott). Kujtorogtam a színházban, próbákat néztem elveszetten, évad végén aztán behívott Székely Gábor, mit is írnék nekik. Előadtam két ötletet. Az egyik: újjáépítik a Titanicot, ENSZ-lobogó alatt vízre bocsátják, nagy csinnadratta, a világ minden tévéje egyenesben közvetíti, a világ minden kultúrája képviselve van, népzene, néptánc, világbéke és humanista összefogás, és akkor egyszerre felrobban a hajó, és nem tudni, ki volt a merénylő. Székely nem lett lelkes. (Hamarosan elég hasonló ötletet filmesített meg Fellini.) Előadtam másik ötletemet: írnék egy darabot Világos címmel az idős, beteg Vörösmartyról, rettenetes házasság, rémes gyerekek, szörnyű barátok, az ország a szabadságharc után romokban, és Vörösmarty, mint mindig, világosan lát, de hiába. Székelynek az sem tetszett. Nem akar újabb dezillúziós drámát, közölte. De ez nem dezillúzió, védekeztem, egy nagy költő, egy nagy ember súlyos helyzetben… Jó, mondta Székely, írd meg, de más néven: legyen pont ugyanolyan alak, de ne Vörösmartynak hívják. De hát ilyen alak csak egy volt a korban, kiáltottam. Vörösmarty néven nem lehet, szólt Székely. Nem írtam meg, és a Gáborokat hamarosan kitúrták a Nemzetiből.

Ronyecz Mária és Vajda László – Ikládi László felvétele

’80-ban, hogy, hogy nem, megrendezhettem egy saját bohózatomat a Játékszínben. Ugyan az öt, különböző helyekről jövő színész csak a főpróbán találkozott először egymással teljes létszámban, mert a színház titkára – azóta az egyik vallási közösség vezetője – minduntalan elfelejtette egyeztetni őket, a díszlet soha nem is készült el egészen, a kritika pedig jól levágott szerzőként és rendezőként egyaránt, de közönségsikerünk volt, és májusban az igazgató biztosított, hogy a következő évadban is műsoron tartja. Júniusban kaptam egy levelet a Győri Nemzeti Színházból, ahol senkit sem ismertem, hogy szerették volna a következő évadban bemutatni vagy a Hannibált, vagy a Balassi Menyhártot, be is adták a minisztériumnak, de onnét azt a választ kapták, hogy személyileg be vagyok tiltva. Meglepődtem. A Játékszín igazgatója megerősítette, hogy tényleg, még az addig semmi vizet sem zavaró bohózatomat is betiltották utólag.
Eleinte arra gyanakodtam, hogy ezt csak az igazgató találta ki kifogás gyanánt, de sikerült szereznem egy példányt a minisztérium kétoldalas tiltólistájából, és tényleg szerepeltem rajta. Szép lista, Csurka darabjai ugyanúgy betiltattak, mint Tandoriéi, akit pedig nem is akart előadni senki. Volt a listán vagy harminc név, boldog-boldogtalan ömlesztve, válogatás nélkül, az összes darabjukkal együtt.
Felhívtam Bereményit, aki persze szintén rajta volt a listán, hogy tenni kéne valamit. Ugyan mit tehetnénk, mondta lemondóan. Hát, mondtam, legalább csináljunk botrányt. Á, mondta ő.
Én mégis írtam egy levelet a színházért felelős minisztériumi főnöknek, akit látásból ismertem az írószövetségi ülésekről, és aki engem valamiért tegezett. Ezúttal én is tegeztem őt. Ugyan kedves elvtársam, édes egy barátom, meglepetéssel értesültem róla, hogy be vagyok tiltva összes játszott és nem játszott darabommal együtt, irgum-burgum, vajon mi lehet ennek, édes egy komám, az oka? Ba­rát­sággal üdv. Feladtam expressz ajánlva. Két hét múlva választ kaptam, el is csodálkoztam. Az nem úgy van, be­til­tásról szó sincs, az nem ilyen lista, nincs is lista egyáltalán, soha semmilyen lista nem volt. S bár Győrött nem mutatták be darabomat, és a bohózatomat sem játszották tovább a Játék­színben, a listát őszre visszavonták. Tűnődhettem, vajon az én levelem hatott-e ennyire elementárisan, vagy a nemzetközi helyzet. Az illető káder nem sokáig maradt a helyén, vagy mert túlbuzgó volt, vagy mert engedékeny, vagy mindkettő, vagy ő volt a pofozógép.
A következő történetet Zsámbékitól tudom. ’86-ban a Csirkefejhez, amelyben szerepel két rendőr, egyenruha-használati engedélyt kellett kérni a Belügyminisztériumtól, s ehhez előre be kellett nyújtani a darabot. Már folytak a próbák, amikor erre a kötelezettségre fény derült. Bemegy Zsám­béki, az illetékes kedvesen fogadja, kifejezi örömét, hogy végre egy darab, amelyben a rendőrséget nem bántják, sőt ellenkezőleg, az idősebbik rendőr kifejezetten humánusnak van ábrázolva (tud ártatlan képet vágni Zsámbéki, de azért megnéztem volna ebben a pillanatban az arcát), de van egy nagy baj: a rendőrök is csúnyán beszélnek. A rendőrök nem beszélhetnek csúnyán. Mindenki más igen, ők nem. Szóval, megadják az engedélyt, ha a bazmegek ki lesznek húzva. Mit tehetett Zsámbéki, az egyenruhákért cserébe megígérte.
Ujlaki és Eperjes éppen csak egy egészen kicsivel tartott hosszabb szünetet a bazmegek helyén, mint a többi szó között, éppen csak egy hajszálnyival, egy leheletnyivel, és a közönség jobban mulatott, mint ha bazmegeztek volna.
Amúgy a Csirkefejet egy tisztességes diktatúrában illett volna betiltani, volt is belőle olyan példány, amelyben piros kiemelővel minden csúnyaság át volt festve az időszűkében szenvedő döntéshozó számára, volt olyan oldal, amely tiszta piros lett. De hát az akkor már nem volt tisztességes diktatúra, tologatták a darabot a különböző helyi és központi pártközpontok, és a végén Grósz elvtárs, akihez utoljára került a szöveg, úgy találta, kisebb a botrány, ha engedélyezik, mint ha betiltják. A kritikusoknak min­den­esetre megtiltották, hogy írjanak róla, mire a megátalkodottak csak azért is írtak, főszerkesztőjüknek azt füllentve, hogy a konkurens lapban mindjárt közölnek róla méltatást, erre aztán jó sok kritika jelent meg, a párt illetékesei pedig úgy tettek, mintha nem látnák.
Túl szép lenne a világ, ha cenzúra csak a szocializmusban működött volna.
’94-ben Ablonczy László engem is meghívott a Nemzeti drámapályázatára. Én voltam a meghívottak közül az egyetlen szerző, akit nem népinek szoktak elkönyvelni az effajta megbélyegzéssel foglalkozó hivatottak; tűnődtem, mit írjak a megtisztelő felkérésre. Eszembe jutott, hogy a hetvenes években, amikor Boldizsár Miki a magyar királyokról szóló tévéjáték-pályázatra invitált, azt találtam visszaírni, hogy én Vak Béláról írnék, a feltételem csak az, hogy a játék teljes idejére legyen sötét a képernyő. Miki megsértődött, pedig én csak vicceltem. Utánanéztem hát most Vak Bélának, és csuda dolgokat találtam a magyar és a szerb krónikákban (utóbbiakat az Árpád-házzal foglalkozó magyar történészek sose forgatták, szláv nyelveket nem tudván).
Az Árpádház című darabot a Nemzeti nem adta elő (a százezer forintos díjat becsülettel kifizették), bár később Márai Enikő azt mondta, hogy a dramaturgoknak az tetszett a legjobban. Nem szorgalmaztam a dolgot, eggyel több bemutatatlan dráma, istenkém. Mes­ter­há­zy Márton unszolásának hála készült viszont a feléből egy Vak Béla című hangjáték. Igen ám, de a Magyar Rádió pár tucat példányban megjelenő belső újságjában régi jó ismerősöm, Sumonyi Papp Zoltán a darabból általam kihúzott, szövegösszefüggésükből kiragadott s így valóban illetlen kifejezésekből – tudtom és engedélyem nélkül – kedvtelve leközölt néhányat, amit hajdani felső tagozatos padtársam és sakkpartnerem, Farkasházy Tivadar – tudtom és engedélyem nélkül – sietve, kiemelt helyen újraközölt a jóval nagyobb példányszámú Hócipőben. Erre hivatkozva a Kisgazdapárt elnöke, aki sem a darabot, sem a hangjátékot nem olvasta, a Parlamentben engem nemzetgyalázás miatt emelt hangon megróni szíveskedett. Csiz­ma­dia Tibor épp az egri színházat pályázta meg akkor, és könnyelműen beadta a műsortervben az Árpádházat is; a helyi kisgazdák, akik sem a darabot, sem a hangjátékot nem olvasták, valamint a pártvezérükön kívül sose hallottak rólam, úgy megfúrták, hogy csak négy év múlva lett övé a színház (akkor már óvakodott a nevemhez akár csak kevéssé hasonló hangsort is említeni).
Az Árpádház később néhány színházat megjárt; nem én vittem, Hamvai ajánlgatta. Babarczy, akivel tíz szép évet laktam egy házban Kaposvárott egykor, azt találta mondani, hogy csak akkor adja elő, ha a Fidesz nyer; sajnos akkor éppen nem nyert a Fidesz. A fővárosi fődirektor szerepét villódzóan játszó Jordán, kedves barátom és egykori sakkpartnerem, őszintén rettegve mondta: ha ezt a darabot előadja, nemcsak ő bukik bele, hanem a kormány is. Ekkora fontosságot magamnak én sose tulajdonítottam. Keszég Lacinak, aki nagyon jó felolvasást varázsolt belőle, aláírt szerződése volt a megrendezésére a Krétakörrel, meg is szűnt a Krétakör. Végül a Budapesti Kamara­szín­ház­ban mutatták be tizenkét és fél évvel a megírása után, a parlamentáris demokrácia dicsőségére a legkisebb stúdióban, ahová ötven néző fér be, „nehogy a Magyar Gárda tudomást szerezzen róla, és felgyújtsa a színházat”, mondta Szűcs Miklós, akinek persze így is hálával tartozom.

Varga Zoltán és Vajdai Vilmos a Katona József Színház előadásában – Ikládi László felvétele

Egyszer én magam tiltattam be egy darabomat, amit a színház be akart mutatni. A Vígszínház felkérésére írtam a Legújabb Zrínyiászt, az ötlet is az övék volt (nem említették, hogy előttem Esterházynak ajánlották fel, csak ő nem vállalta). A lényeg ugyanaz, mint Mikszáthnál: feltámad Zrínyi és csapata, és bekerülnek a mai politikai életbe. Megírtam az első változatot, beadtam, tetszett. Írtam a második változatot, és közben, ’91 őszére, méltatlanná váltak a magyar politikusok arra, hogy a saját nevükön a színpadra kerüljenek. Leadtam a darabot, nagyon tetszett, és közöltem: nem engedem előadni. A színpad emelt tér, érveltem, ott egy kukabúvár is félistenné nemesül, isten őrizz, hogy ezek a politikusok a megszentelt tér előnyeit élvezzék. Nem értették, győzködtek, hiába: győzött az erkölcsi öncenzúrám.
A szocialista cenzúrát nem úgy kell értékelni, ahogy azt az antikommunisták a derék kispolgári Nyugaton szokták, akik a cenzúrán való sopánkodásból is giccset gyártanak. A mi szocialista cenzúránk a cári orosz cenzúra örököse volt: a cenzorok egy része művelt, az irodalmat és a színházat kedvelő egyén, akik gyakran összejátszottak az alkotókkal. Ők legalább sznobok voltak, és ebben mind az előző, mind a következő cenzoroktól különböztek. (A sznobok hallatlanul fontosak, nélkülük nincs irodalmi élet. Sznob volt egykor Hatvani báró, és sznob volt például a Szépirodalmi Könyvkiadó szupercenzora, az egyébként kommunista ideológus Pándi Pál, akinek azonban volt minőségérzéke, jó lapot is csinált az Új Írásból.) Kihúztak és kihúzattak a sznob cenzorok lényegtelen apróságokat, a lényeges közlendőket pedig valahogy nem vették észre. Nem mondom, akadtak közöttük vadbarmok is, de a többség lelkifurdalásosan végezte a munkáját, és ott segített, ahol tudott. Az alapeset az a szovjet cenzor, aki a hatvanas években meghúzta Bulgakov A Mester és Margarita című regényét. A svájci teljes orosz kiadásban dőlt betűvel szedték a húzásokat: érdektelen részek, a fontosabb mondatok, a legszovjetellenesebbek is, megmaradtak. A cenzor mosta kezét: ő megtette a magáét, és a mű végre megjelenhetett.
Nem annyira a hivatásos cenzorokkal volt baj (hivatalosan persze nem cenzorként működtek, hanem minisztériumi és pártközponti munkatársakként), még csak nem is a színházi besúgókkal, akik kilétére az újonnan a társulatba kerülők figyelmét azonnal felhívták, hanem a gyáva színházvezetők riadtak meg mindentől, amiben csak egy kicsit is tartalmas gondolattöredéket sejtettek. Az ilyen gyávaság már eredeti, feudális magyar jelenség, tartósabb és súlyosabb a szovjet cenzúránál.
A mai cenzúra abban különbözik a hetvenes-nyolcvanas évekétől, hogy nincs központi hely, ahová a műsortervet előre be kellene mutatni. A direktorok átlagos gyávasági mutatója a puha diktatúra óta, ahogy nézem, jelentősen megnőtt. Meg lehet őket érteni: a helyi önkormányzati idiótáktól függenek, akik a felvilágosult abszolutizmus húzd meg – ereszd meg alapon álló, fél­mű­velt cenzúrájának áldásairól mit sem tudnak, életükben egyetlen könyvet nem olvastak el, az értelmiséget, úgy, ahogy van, gyűlölik, semmi egyéb nem érdekli őket, csak a saját politikusi karrierjük, ízlésük pedig – párthoz való tartozásra tekintet nélkül – egyöntetűen förtelmes, tisztelet a kivételnek.
Az igazi, szenvedélyes, meggyőződéses, mélyről fakadó cenzúra nem rendszer-, hanem emberfüggő. A tehetségtelen akarnokok (vagyis az érezni és gondolkozni lusták) minden körülmények között megtalálják azt az érvrendszert, amelynek a nevében – az államérdek vagy a gazdasági hasznosság önfelkent ideológusaiként – lesújthatnak azokra, akik produkálnak valamit. Az osztály- és a származási mítoszok egyaránt pom­pásan üzemelnek, a nemzedéki nyírás pedig kiváltképp hatékony. A középkorú tehetségtelenek, akik annyira szaporák, hogy több van belőlük, mint ahány egyáltalán megszületett, mind az ifjakat, mind az időseket könyörtelenül kivégzik. Aki többes számban beszél, vagy egyes számban ugyan, de valakiknek a nevében, legyen kritikus, irodalomtörténész, esztéta, ideológus (szép szóval: filozófus) vagy csinovnyik, az a kultúra hóhéra.
Tehetséges emberek is végtelenül tudják a másik tehetséget gyűlölni, mert hiúságuk, amely egyáltalán hajtja őket, a szorgalmuknál is nagyobb. Hát még a lusta idióták! Minél korlátoltabb valaki, annál jobban vágyik a sikerre. Cenzorból mindig óriási a túljelentkezés, legföljebb vannak különleges, véletlen időszakok, amikor a felvétel átmenetileg szünetel.
Amúgy a nyilvános és rendszeresített cenzúra hagyján, mert vannak aránylag jól megvont határai, és lehet hozzájuk nagyobb megalkuvás nélkül alkalmazkodni. A kedves kollégák rosszindulata súlyosabb. Fülbe súgnak, rágalmaznak, pletykálnak, elhallgatnak, gyanúsítgatnak, legyintgetnek, sürögnek, szembedicsérnek, haverkodnak… Királyok, pártvezérek, ideológiai vezetők, döntéshozók mindig vannak, akiket meg lehet győzni, le lehet beszélni, fel lehet piszkálni, rá lehet uszítani, elvégre azért álltak politikusnak, mert nem értettek a szakmájukhoz, és szívesen alkalmaznak udvaroncként üzemelő szaktanácsadókat. Az ilyen kedves kollégák, az önkéntes hóhérok rosszabbak a cenzoroknál.
Üdvözlet a bakóknak, ők a többség.

Facebook Comments