És tényleg nem volt nehéz összeállítani a programot, hisz olyan nevekkel találkozni, mint például Sasha Waltz, Michael Thalheimer, Dimiter Gotscheff, Armin Petras, Rene Pollesch, Luk Perceval vagy Claus Peymann.

Találomra kiválasztott hét, melyben minden este színház. Az előadások külön-külön is értékesek, ám így egymás mellé kerülvén plasztikusan kirajzolnak egy jellegzetes színházi gondolkodásmódot. A sokféle egyfelé tart.

Az útikritikusok díja

Nem egyedül voltam Berlinben, hanem a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező tanszékének tanáraival és diákjaival. Az egyetem nemcsak fontosnak tartja, hogy hallgatói megismerkedjenek a világ színházi tendenciáival, hanem anyagilag is áldoz erre. A Csanádi Judit vezette tanszéken a szakmai utazások immár hagyománnyá váltak, voltak már Párizsban, Észak-Olaszországban, Prágában is. És tényleg nem volt nehéz összeállítani a programot, hisz olyan nevekkel találkozni, mint például Sasha Waltz, Michael Thalheimer, Dimiter Gotscheff, Armin Petras, René Pollesch, Luk Perceval vagy Claus Peymann. Az utazás vége felé született az a játékos ötlet, hogy a társaság különféle kategóriákban szavazza meg, mi tetszett leginkább. Ezt aztán az útikritikusok díjának nevezték el.1

Perceval Pentheszileiája

Ez végül nemcsak a legjobb előadás lett játékunkban, hanem a legjobb rendezés (Luk Perceval), a legjobb színésznő (Katharina Schüttler), a legjobb díszlet (Anette Kurz), a legjobb világítás (Jörg Hentschel) és a legjobb zene (Jean-Paul Bourelly) díját is megkapta.2 Pedig a produkció, melyet idén februárban mutattak be a Schaubühnén, nem könnyen adja meg magát. A mi Trafónkhoz hasonló a helyszín, a színpad hátterében csupasz betonfalak ölelik körbe a játszóteret. Közepén hatalmas gerendák borulnak össze, mintha valami istenek marokkóját látnánk. Sejteni, hogy a végén összedől, sejteni a veszélyt. De fölidézi a tűz körüli varázslásokat és szertartásokat is. A szereplők fehérre mázolt arccal, a testüket épp hogy takaró ruhafoszlányokban mormolják Kleist szövegét. Hol lassan közelítenek egymáshoz, máskor az arcuk előtt himbálózó mikrofonokba suttognak vagy üvöltenek. A háború, az öldöklés megpróbáltatásait erős fizikai mozgás teszi érzékelhetővé: a szereplők szédült iramban futják körbe-körbe a teret, amikor már a helyzetük elviselhetetlenné válik. Mindennek az időtlenségét erősíti a fekete jazz, funk, rock New York-i csodagitárosának, Jean-Paul Bourellynak az előadást végigkísérő játéka, a maga szerezte, majdhogynem idegesítő, de legalábbis idegfeszítő zenéjével. Minden afelé tart, hogy a néző kibírhatatlannak érezze ezt a vad, ősi erejű szertartást, mindehhez járul Kleist túlburjánzó, hosszú monológokkal megtűzdelt szövege, van is, aki föláll, és kimenekül, a többség mégis szinte a székéhez tapadva figyel. Nem számít a nyelv, nem számít, mennyire követhető a történet minden részlete. Ahogy valószínűleg a szertartások résztvevői sem értenek mindent. De ebben a nagyon egyszerű, mégis minden világot magába foglaló térben szorongatóan szembesülünk a bizonyossággal, hogy legyőzhetetlenek a mindnyájunkban meglévő vad ösztönök, hiába hinnénk azt, hogy a civilizáció által már rég mi uralkodunk rajtuk.

Thalheimer Hamletje

Luk Perceval után a legjobb rendezés „díját” nem is berlini, hanem hamburgi vendégjáték nyerte, Michael Thalheimer nemrégiben bemutatott Hamletje. Thalheimer jól ismert Magyarországon, már nálunk is kavart botrányt a rendezéseivel. Először öt évvel ezelőtt a Vígszínházban, ahol a hamburgi társulat Molnár Ferenc Liliomával vendégszerepelt. Üres térben, mai ruhákban, lecsupaszított szöveggel, fülhasogató fémzenéjével drasztikus leszámolásnak tűnt a molnári hagyományokkal. Két szerencsétlen ember rideg magányáról szólt. Molnárnak talán tetszett volna, de a vendégjáték budapesti közönsége nem volt vevő rá. Három év múlva már a berlini Deutsches Theater művészeti vezetőjeként az általa rendezett Fausttal érkezik új társulatával, hasonlóan mai térben, mai zenével. Mintha ezt már jobban elfogadta volna a magyarországi közönség, bár ekkor is lehetett hallani fölháborodott hangokat. De az egyértelmű volt, hogy Thalheimer színházában az intenzív színészi játék mennyire fölerősíti a fausti gondolatok erejét.
Az előzőekhez hasonlóan az „útikritikusokat” megosztotta Thalheimer legújabb rendezése is. Volt, aki már a szünetben elmenekült volna, és volt, aki lelkesedett. A végeredménynél aztán a legjobb rendezés második díja mellett a legjobb dramaturg-szöveg-történet (John von Düffel) és a legjobb jelmez (Barbara Drosihn) díját is megszavazták.
Thalheimer alapötlete, hogy Hamlet szemszögéből láttatja a történetet. Ehhez alaposan meghúzta a szöveget, elhagyott szereplőket, monológokat. Nincsenek sírásók, nem követjük Rosencrantzék útját, sok lyuk keletkezik a szövegben, illetve a cselekményben. Helyette intenzívebbé válik Hamletnek a többiekhez való viszonya, amire képileg is rásegít a rendező. Úgy kezdődik, hogy a tér egyetlen díszletelemére, egy dobogóra kiül az összes szereplő, mind a tizenegyen, és néznek bennünket. Ez mintha Thalheimer védjegye lenne, legalábbis az általam látott előadásokban. Így nézett Liliom, várva, hogy elcsendesüljön a nézőtér, így Faust, s most így az összes Hamlet-beli szereplő. Aztán ez a dobogó válik a legfőbb játszótérré, erre lépnek föl a szereplők a fekete drapériával borított sötét háttérből, és erről lelépve térnek oda vissza, ahol azért látszik, mit tesznek, ahogy öltöznek, pihennek, készülnek. És ezen a deszkán zajlik az egérfogó-jelenet is, ezúttal intenzív, megdöbbentő bábjáték formájában. A Színészkirály nyomoréknak tűnik, húzza-vonszolja magát ebben a térben, az előadás szimbólumává válik. És ebből a sötét háttérből nagyon színes, vörös, sárga, fehér, nagyon különös ruhákban tűnnek elő a szereplők, a nők úgy festenek, ahogy a babákat szokták öltöztetni, a férfiak viselete is föltűnő. A kinyúlt pulóverű Hamlet és a világ egymással szemben.

Színészek

A Dimiter Gotscheff rendezte, 2005 márciusában bemutatott Ivanov Berlin sztárelőadásainak egyike, mint ahogy erről a magyarországi híradásokból is értesülhetni (lásd SZÍNHÁZ, 2006/7.). Ezért erről most részletesen nem számolok be, csak annyit, hogy megérdemli a „díját” az Ivanovot alakító Samuel Finzi: a csupasz színpadon, ahol a ködnek dramaturgiai szerepe van, és ezt a hangtechnikus irányítja végig az elő-adás alatt kis komputerével az első sorból, Finzi olyan izgalmas, mai figurát teremt, hogy beleborzongat az univerzális unalom fájdalmába.
Különleges előadás a Berliner Ensemble III. Richárdja. Aki ide belép, úgy érezheti, hogy a XX. századi színháztörténet szentélyébe lépett be. Itt alkotott Bertolt Brecht, itt hozta létre társulatát közösen feleségével, Helene Weigellel, itt dolgoztak-dolgoznak azóta is a német színház nagyjai, mint például Peter Zadek, Heiner Müller, Matthias Langhoff, sőt még Robert Wilson neve is fölbukkan a rendezők közt. És annak is nyolc éve már, hogy a bécsi Burgtheater provokatív és sikeres menedzser-rendezőjét, Claus Peymannt Berlin megnyerte a híres színház vezetőjének. A Peymann rendezte III. Richárd idei februári bemutató. Izgalmas a színpadtér: hatalmas plexilapok keresztezik a teret, melyek hol kinyílnak, hol összezárulnak. Lehet írni rájuk, lehet őket elsötétíteni, átlátszóvá tenni. Ebben a térben mozogva a szereplők játékfiguráknak tűnnek, a ruháik stilizáltak, némelyik jelmez meseszerű, némelyik jelképesen fogalmaz. A halál drámája. III. Richárd mindenki útját keresztezi, kikerülhetetlen ragadozó, és végül a saját csapdájába esik. Látványban, világításban, színészi játékban, megformáltságban lenyűgöző színházat látni – miközben belengi az egészet a múzeumi áhítat érzete is. A színpadon színészóriások, mint a III. Richárdot alakító Ernst Stötzner, Erzsébetként az a Therese Affolter, aki Esterházy-szöveget is mondott már, York hercegné Ilse Ritter, aki Thomas Bernhard Ritter, Dene, Voss című drámájában a „Ritter”, vagy a király emberei közt Jürgen Holtz. Valamennyien – a nem említettek is – egy-egy világot hordoznak magukban, különös erőt sugároznak. És az előadás végén, a tapsrendnél – amikor is meglett férfiak és elegáns nők ovációval fogadják a meghajló színészeket – megérezni, hogy a berlini közönség is megtisztelve érzi magát, amiért a színpadon láthatja a legendás színészeit.

Pollesch: díszlet, jelmez, dramaturgia, zene

René Pollesch néhány éve már a mai német színház sztárja, a Volksbühne Prater játszóhelyének művészeti vezetője, de tavaly decemberben, a Kortárs Drámafesztiválon nálunk is lehetetett látni a még Stuttgart-ban készült rendezését, a Mikor mehetek el végre egy szupermarketbe, és vehetek meg pusztán jó megjelenésemmel mindent, amire szükségem van? címűt (vö. SZÍNHÁZ, 2008. február). Pollesch színházelméleti tanulmányok után lett „csinálóvá”, a maga írta szövegei talált szövegek: interjúk, politikusok beszédei, reklámszlogenek, szappanoperák dialógusai. A díszlete „olyan, mintha”: szándékosan összeeszkábáltak, kamerákkal és kivetítőkkel leplezi le a mögöttük lévő semmit, a súgó a nyílt színen követi a szereplőket, akik őt is bevonják a játékba. A Volksbühne színpadán – ahová a nézőket is fölülteti Pollesch – vetítéssel kezdődik a Tod eines Praktikanten (Egy gyakornok halála). Három angyalruhás lány valami külvárosi utcán bolyong, vásárolnak, vihorásznak. Aztán leszedik az előttünk lévő fehér vásznakat, kiderül, ennek a hátuljára van fotózva a külvárosi utcarészlet, amely előtt játszottak a színésznők, és most vette kamera őket. Most történt, és mégsem úgy láttuk, ahogy a színházban megszoktuk. Újabb játékok kezdődnek, de ahogy hatnának, rögtön lelepleződnek. Akár úgy, hogy a szereplők megállítják egymást, újrakezdik, akár valami olyasmit mutat az egyfolytában működő kamera, amit nem szokás, akár úgy, hogy valahonnan ismerős szöveg hangzik el. A nézőtér dől a nevetéstől, valóságos Pollesch-rajongótábor van, de mi, útikritikusok is értjük a játék humorát, még ha az utalásait nem is pontosan. Ahogy próbálja a világgal szemben megőrizni értékeit a Berliner Ensemble, úgy rombol le Pollesch minden illúziót a környezetünkről, képmutatásainkról, a színházművészetünkről. Pimaszul őszinte, miközben izgalmasan mulatságos formát is talál hozzá.

Világítás

Mintha üres tér lenne a Deutsches Theater kamaratermének színpadán – de nem. Tíz fehér sírgödörféleség tátong szabályos rendben, két oszlopban. Hamletgép. Számolgatom a Hamlet halottjait (Rosencrantz és Guildenstern, Ophelia, Laertes, Polonius, öreg Hamlet és a fiatal, Gertrud, Claudius…), kilencnél mindig elakadok. Ámbár az is lehet, nem ez rejtőzik a kép mögött. Néha zongora billentyűinek tűnnek, néha – főleg a különleges, neonszerű világítás következményeként – a fekete-fehér világ kontrasztjának. Ebben az üres (nem üres?) térben ott a színész, öltönyben, lobogó hófehér hajjal, öregen, és rabul ejtő intenzitással mondja Heiner Müller szövegét. A szöveget csak úgy önmagában nézve még az is megkérdőjeleződik, hogy darab-e ez egyáltalán. Hagyományos dramaturgiai szabályok szerint nem. Azt sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy vannak-e benne szereplők, ki mondja ezt a szöveget. A hagyományos színházhoz szokott néző közben történetet is keres – úgy tűnik, nincs ilyen. De a színész ott áll – ezúttal maga a rendező az, Dimiter Gotscheff -, és nem lehet tőle szabadulni. Müller erősen képekben fogalmaz. Mint egy expresszionista vers, olyan a szöveg. Olvasva is vissza-visszaugrik a szem, annyira tömény, erőszakos, különleges képzettársításokkal gazdagított. Mégsem zavaró, hogy nem minden szó jelentése ér el hozzánk. A gesztusok, a tekintet, a belülről áradó intenzitás – és ennek az egyszerű térnek az átváltozóképessége – hat. Nem csupán eljátszódik egy történet, hanem az emberi létezés fajtáit jeleníti meg, a létezés értelmének kérdéseit sejteti meg. Még megjelenik a színen a nő, mondjuk, ő Ophelia, sárga selyemruhában, ő is mesél és sikoltozik. Könnyíthetne a létezésen – de mégsem teszi. És egy fiatal férfi, piros ingben, bár ebből nem sok látszik, mert neki már teste sincs, csak a fejét dugja ki a színpad közepén.

Versenyen kívül

Sasha Waltz Gezeiten (Ár-apály) című előadását csak néhányan láttuk a Schaubühnében. Sasha Waltz & Guestnek tizenöt éves jubileuma van; ezt a Schau-bühnén osztogatott gazdag katalógusból lehet megtudni. Ebből a kiadványból az is kiderül, hogy tizenöt évvel ezelőtt új táncosgeneráció jelent meg, köztük is a legígéretesebbek egyike Sasha Waltz. Idén, a jubileum alkalmából több előadása is látható Berlinben, mint például a Heiner Müller szövegkönyvéből (újra itt a kérdés, dráma-e ez…), Pascal Dusapin zenéjére készült opera, a Medea vagy a Purcell-opera, a Dido és Aeneas, de meghívta a sorozatába táncos-koreográfus barátját és munkatársát, Juan Cruz Diaz de Garaio Esnaolát is önálló művével, az Ars melancholiae-val. Amúgy nemcsak Berlinben lépnek föl; Rennes-től Moszkváig, Párizstól Bécsig, Barcelonától Luxemburgig mindenhová hívják őket.
A Gezeiten közel száz percig tart, és valóban lenyűgöző. Pedig úgy indul, mintha finom kézlegyintéssel elintézhető volna: szép, szép, de láttam már ilyet. Lepusztult, málló falú, megsárgult ajtajú kiürített szoba, mögé képzelhető múlttal. Néma csöndben jönnek be emberek, férfiak és nők, találkoznak, szétválnak, mások jönnek. Egyszerűnek tűnik, mégis mintha valami varázslat lenne. A szoba múltja. A története. Váratlan dolgok esnek meg, egy csembaló is megszólal, a szem habzsolja a változó képeket. Mindent be kéne fogni, a jövő-menő embereket, a köztük lévő viszonyokat, a különösségükben is egyszerű ruhák színeit és jellemzőkészségét, a fények-színek-árnyékok jelentéseit – miközben mintha káprázna nemcsak a szem, hanem az agy is. Szorongató pusztulás képei, melyekbe a legőrültebb humor, faviccek ékelődnek. Elviccelik a komolyat, vagy inkább a vicces válik komollyá. Füst, tűz, pánik, minden összeomlik – de nem igazából; leleplezik a trükköket, hogy aztán még inkább zavarba ejtsenek. Nyolc férfi és nyolc nő – nagyon különböző karakterek; mindegyikük izgalmas egymagában, és izgalmas a másokkal való kölcsönhatásban. Amikor már a tér, a kapcsolatok, a helyzetek minden titkát leleplezik – mégis új váratlanság bukkan fel: a férgek. Nemcsak remény nincs, hanem fizikálisan is megidéződik az undokság hatalma. Csak borzongva lehet fölállni a székből, miközben ott a vágy, hogy újra találkozzunk ezekkel az emberekkel. Még nem múlhat mindez el.

Kortárs dráma

Láttam még a Gorki Theater Heaven (Mennyország) című előadását, mely azóta a Mülheimer Theatertage döntése szerint az év legjobb német nyelvű kortárs drámája lett. Gondolkodásmódjában Polleschra emlékeztet, elgagyisodott világunkról ad szellemes jelentést, de ezt hagyományosabb térben, hagyományos játékmóddal teszi. Armin Petras rendező, szerzői álnevén Fritz Kater Heaven. (zu tristan) című darabjában, melyet saját maga vitt színre a schauspielfrankfurt és a berlini Schauspiel Gorki színtársulatának koprodukciójaként, fájón beszél kiéletlen szeretetvágyunkról, magányunkról, egyedül maradásunkról. Ahogy Polleschnél, itt is látszik a szerző-rendező népszerűsége, a nézők szinte előre tudják a poénokat, de képileg is szép ez a színház, bár a karácsonyfaégőkből kirakott csillagos ég halk pukkanással huny ki. Elesett embe-rek a történet szereplői, akiket finom érzékenységgel játszanak el a színészek a jelzésszerűen játékos térben.

(Köszönet a SZFE és az Új Színház támogatásáért)
————————————-
1 A legjobb előadás: Pentheszileia / A legjobb rendezés: Pentheszileia / A legjobb színésznő: Katharina Schüttler (Pentheszileia) / A legjobb színész: Samuel Finzi (Ivanov) / A legjobb díszlet: Anette Kurz (Pentheszileia) / A legjobb jelmez: Barbara Drosihn (Hamlet) / A legjobb világítás: Jörg Hentschel (Pentheszileia) / A legjobb dramaturg, szöveg, történet: John von Düffel (Hamlet) /A legjobb zene: Jean-Paul Bourelly (Pentheszileia).
2 Mindez felkerült a rendező honlapjára is: http://www. lukperceval. info/html/index.php/guestbook/.