Hiába feledkezik egymásba Ariadné és Thészeusz, a győztes hősnek nincs ínyére a nősülés, újabb kalandok s az athéni uralkodás várja

Ki ez a rettentő görög? Piros mellényes, fehér inges, zöld nadrágos legényke, akinek vállig érő fekete haját piros pánt fogja össze, s nagy orra meg szeme olyan, akár a mozgatójáé, Nagypál Gáboré. Németh Ilona bábjain mindig felfedezhető, hogy kinek készítette, hiszen az élettelen fejekre a színész arcvonásait is odavarázsolja. Vagy a néző az, aki a játék közben mindvégig látható animátor karakterjegyeit a bábura vetíti? Akárhogyan van, ezúttal is – mint a Stúdió „K” hasonló előadásain – a színész és a báb kettőse szétválaszthatatlanul egylényegű.

Ez az alkotási mód és szemlélet a társulat számára nem újdonság, ám Nagypálnak nem lehetett könnyű dolga, mert ő először bábozik, s rögtön címszerepet játszik: a görög mitológia egyik legismertebb hősét, Thészeuszt. No, nem az athéni államférfit, az amazonok legyőzőjét, a nőrablót, a kentaurokkal harcba szállót, az alvilágban rostokolót, a tengerbe veszőt. Zalán Tibor darabja a tizenhat éves Thészeusz kalandjairól és hőstetteiről szól.
Aki a Ráday utcai kisszínházba lépve Minótaurosz legyőzőjének életéről szóló, homéroszi emelkedettségű drámát vár, bizton csalódik. Zalán ironikus és szellemes verses szöveget írt, tele szójátékkal, játékos rímmel, mai kiszólással. Kortárs magyar darabot. Gyerekeknek és felnőtteknek. A kicsiket a dialógusok végigvezetik az eseménysoron, a nyelvi fordulatokat igazán a nagyobbak értik s élvezhetik. A történetbonyolításban szerencsésen keveredik a görög monda és a magyar népmese. Thészeusz legkisebb királyfi is lehetne.
Az író és Fodor Tamás régóta sikeresen dolgozik együtt, a Rettentő görög vitéz is kölcsönös inspirációból született. A vándorlástörténet során tanúi lehetünk az ifjú vitéz kalandjainak, amelyek során Thészeusz nem erővel – ahogy a mítosz pár soros utalásaiból kitetszik -, hanem furfanggal győzi le sorra az útjába akadó gonoszokat, Periphéteszt, a bunkós embert, Sziniszt, a fenyőhajlító rablót, az Öregasszonyt és alvilági kocáját, Szkiront, a lábmosató útonállót s az emberevő teknősbékát, valamint az ágyáról ismert Prokrusztészt, ám amikor megérkezik Athénbe atyjához, Aigeuszhoz, máris mehet tovább, hogy leölje a krétai labirintus szörnyét, Minótauroszt. Hiába feledkezik egymásba Ariadné és Thészeusz, a győztes hősnek nincs ínyére a nősülés, újabb kalandok s az athéni uralkodás várja.
Németh Ilona és Bodor Kata fateknők, talicskavázak, összefűzött falapok feltekerhető faszalagja, kék textília segítségével teremti meg az előadás világát. Ezek az eszközök nem Hellaszt idézik, hanem a mindenhol fellelhető, ősi, paraszti kultúrát, e használati tárgyak mégis leginkább itthonról ismerősek. A felcseperedő legénynek óriási teknő alól kell előszednie atyja reá hagyott saruját és kardját, amit a nagyhangú, önmagát magabiztosnak játszó kölyök csak nagy-nagy erőlködés árán tud teljesíteni, s a két különböző méretű teknő mint fekvőalkalmatosság már önmagában is pontosan kifejezi a Prokrusztész-epizód lényegét. A vándorlást a forgó taligakerékre állított Thészeusz egy helyben lépkedése tökéletesen leképezi, mint ahogy a kék textíliák a tenger megszokott illusztrálása mellett az egy-egy maszkkal jelzett királyi pár megtestesítését is szolgálják. (A két funkció egybejátszatása finoman utal Thészeusz tengeristeni eredetére is.) Egyetlen helyszínt nem sikerül érzékeltetni: a labirintust, márpedig az itteni próbatétel többszörösen is csúcspont lenne, de két taliga tologatása nem teremti meg a bezártság érzetét, azt a szituációt, amelyből csak Ariadné fonalának köszönhetően tud a hős kiszabadulni.
A rettentő vitéz harminc-harmincöt centis nyeles bábjával szemben az ellenfelek jóval nagyobb, groteszk, elrajzolt, többnyire félbunraku-technikával mozgatott, nem annyira félelmetes, mint inkább komikus figurái állnak. Periphétesz maga is úgy néz ki, ment egy nagyra nőtt bunkó, Szkironnak hatalmasra megnyúlt, csontvázszerű végtagjai vannak; Szinisz egybevágó két félre szakad szét, amikor Thészeusz végez vele; a kis ékszerteknős óriásival cserélődik ki, amikor megkapja áldozatát; a koca giccses, rózsaszínű külseje ádáz vérszomjas állatot rejt. Az Öregasszony ruhája alapján szegény magyar parasztasszony lehetne, de amikor megszólal, maga a gonosz boszorkány vagy alvilági rém.

Lovas Dániel, Hannus Zoltán, Nagypál Gábor és Homonnai Katalin / Schiller Kata felvétele

A látvánnyal egyenrangú Monori András és Spilák Lajos zenéje, amelyet Spilák megszámlálhatatlan ütőeszközön és különböző fúvós hangszeren egymaga szólaltat meg. Ritmust ad a játéknak, megteremti a kellő hangulatot, s aláfesti, megerősíti vagy ellenpontozza a színészek cselekvéseit.
Öt színész játssza az előadást, négyen – Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel és Nyakó Júlia – több szerepet alakítanak. S ahogy az Fodor bábrendezéseiben lenni szokott, aki nem a saját bábuját mozgatja, az partnerének segít, hiszen valójában két vagy három ember tökéletes összhangjából születnek meg a figurák, az alakítások. Egy-egy színész azonos típusú alakokat kelt életre, s időnként – a szerepből éppen csak kilépve – közvetlenül a közönséghez fordulva közli a szükséges helymeghatározásokat, ecseteli a szereplő lelkiállapotát, mindezt úgy, hogy az információközlés nem elidegenítő hatású, hanem ironikus komikumforrás. Szép rendezői gondolat, hogy Homonnai Katalin – aki a fonala letekerésekor orsóként pörgő Ariadnét játssza – mondja el a Thészeuszt segítő isten(nő)i szövegeket is, ám ilyenkor sem ő, sem Nagypál nem a bábos, hanem a színész szerepében szól.
Nagypál Gábor Thészeusza szeretni való kamasz. Hencegő, erőfitogtató és magabiztos, de néha elbizonytalanodik, és segítségre szorul. Restelli, hogy anyja unszolására fel kell vennie apja divatjamúlt saruját, de nagy bajban anyja ölébe vágyik. Mégis töretlenül megy végig kijelölt útján, mindig kivágja magát a bajból, dolga végeztével elteszi kardját, amelyet a színész, mint egy tűt, összefogott hajába tűz.
Nemcsak a cím utal a vitézre, Thészeusz lényében is nagyon sok van Vitéz Lászlóból. Ugyanaz a pimaszság, hajthatatlanság és legyőzhetetlenség. Ugyanazok az eszközök, a durung meg (a palacsintasütő testvérkéje) a lábas, a fifika meg a ravaszság, valamint az ellenfél magához édesgetése, kiismerése, majd váratlan lecsapása, megsemmisítése.
A Stúdió „K”-ból egyenesen a Bárka Színházba, a Kemény Henrik búcsúfellépésének hirdetett Vitéz László-előadásra mentem. S miközben a ki tudja, hányadszor látott és élvezett püföléseket néztem, megelégedéssel és örömmel gondoltam a délelőtti Rettenetes görög vitézre. Hisz a Kemény család jóvoltából megszületett s mind a mai napig fenntartott hagyományt nemcsak Pályi János, Kovács Géza s más bábosok viszik tovább, hanem beépül a színházba is – ahogy ez Fodor Tamás és társulata munkájából kitetszik.

Zalán Tibor:
Rettentő görög vitéz
(Stúdió „K”)

Báb, maszk, díszlet: Németh Ilona és Bodor Kata. Zene: Monori András és Spilák Lajos. A rendező munkatársa: Gyarmati Kata. Rendező: Fodor Tamás.
Szereplők: Nagypál Gábor, Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nyakó Júlia, Spilák Lajos.