A város válik díszletté ezeken a délutánokon-estéken, olykor küzdelmes díszletté

Iñaki Mata (Korlátok) / Schiller Kata felvétele

A költségvetésében megcsonkított, az NKA nagy fesztiválkuratóriuma által feledékenységből vagy arroganciából, vagy slamposságból (okok ismeretlenek) meg sem hívott Budapesti őszi Fesztivál közterekben és köztes terekben játszotta – egy kivétellel vagy egyszemélyes, vagy köztéri s ingyenes (válaszként a meg nem hívásra) – előadásait. Együtt látva ezeket a produkciókat, a fesztivál talán arra próbál felelni, hogy ki a színház nézője, és kinek szánják a színházat ezekben a terekben; magyarán: hogyan van benne a színház a világban, és nem megfordítva, a világ a színházban, mintha ez utóbbi köldöknéző, belterjes, önmagáért esztétizáló kérdéssé vált volna. Hogy végül is az alkalmi, véletlen, a random néző – a Blaha Lujza téri hajléktalan, a napon sütkérező külföldi meg a 7-es busz utasai – s a hagyományos néző, az őszi Fesztivál-közönség egyszerre lehet-e élvezője-fogyasztója-befogadója egy, az életből kibontakozó előadásnak-eseménynek. Mert hogy az a néhány (száz) színházi érdeklődő mindig kész ott lenni és befogadni, tudjuk, de hogyan lehet ebből a szűk körből kitörni – kérdezte (tőlem) ez a fesztivál, és színházi-szociológiai értelemben is sokféle, meglepő módon biztató választ adott rá. A BőF-re tehát nem jött el „nagy” előadás, nem is jöhetett – Marthalert, úgy hírlik, az utolsó pillanatban le kellett mondani, egy díszletét láthattuk csupán (a holland NT Gent zavaróan spekulatív, öntetszelgő egyszemélyes, Über című produkciójában). A kicsik fesztiválja ez, s a véletlen nézőké. Önismereti, civil és nagyvárosi kaland.Az utcai performanszok, szabad- vagy alkalmi terekbe „ejtett”, véletlen nézőnek szánt előadások többet mondanak el rólunk, a Blaha Lujza tér vagy a Nyugati aluljáró népéről, mint egy szociológiai tanulmány: hogy közönyösek vagyunk egymás iránt, nem vesszük észre a másikat, nincs empátia vagy segítőkészség bennünk (és nem tudunk angolul), és arra a kérdésre: „Do you have a minute? Mert a barátnőmmel megbeszéltem egy randevút, nem jött el, és most telefonálni szeretnék”, menet közben, oda se bagózva, vállon keresztül vetjük oda, hogy nincs, időm az nincs rád, sietek, fogalmam sincs, miről beszélsz, mindenesetre hagyj békén. Csoda akkor történik, amikor a kitartó színész elcsábítja alkalmi nézőjét. A magyarok, írták száz éve, tüzesek és táncos kedvűek. A performanszok tükrében nézegetve magunkat: rosszkedvűek és bumfordiak vagyunk inkább. Nem lepődöm meg, hogy a romák – félre minden romantikus elképzelést -, hajléktalanok és hajlékosak mennyivel jókedvűbben vigyorognak a „játszónak”, veszik a tréfáit, zenélnek neki, beállnak a csapatba: a közösséghez tartozás náluk magától értetődő. A külföldi fiatal is jobban vizsgázik, mint sokan közülünk.

A Kamcsatka a Nyugati téren / Koncz Zsuzsa felvétele

A Blaha felül- és aluljárójában játszó kerekes székes bábos pedig röpke félórában összegzi mindazokat a nyavalyákat, amelyekkel ez a nagyváros küzd: hogy egy kerekes székes le sem tud menni az aluljáróba, de ha már ott van, az ellenőrök nem engedik le a metróba, s ha pisilnie kell, nincs hol, marad a nyílt szín, érezzük a szagát. Korlátok a produkciója címe, s mert ő spanyol, ahonnan jön, ez elképzelhetetlen.
A színházi formák újragondolása mellett elsősorban a színház társadalmi szerepét, kommunikációs lehetőségeit kutatják ezek a gyakran besorolhatatlan események, anélkül, hogy befelé forduló esztétikai spekulációkká válnának. Azt, hogy hogyan lehet elcsábítani a random nézőt, hiszen ha nincsenek „színházi” keretek, csupán az utca a szcéna, csak odapillant és továbbáll. Az előadások alaptémája az idegen, a kívülről jött, a más. Egyetlen színész sem beszéli a nyelvünket, de kommunikálni próbál velünk. Idegenek a Kamcsatka szereplői – nyolc furcsa „utas” bőrönddel, vendégmunkások, albánok, románok, idegen-ismerős figurák; idegenek a Magna Plaza japán-angol keverék szereplői (az amúgy holland előadásban), akik a plaza vásárlóival, bámészkodóival próbálnak kommunikálni, és egymással is: ennek az „előadásnak” a fő témája az egymás közt sem működő párbeszéd; végül idegen a mozgáskorlátozott spanyol bábos, aki csak gesztusaival-mimikájával tud „szóba állni” velünk. És idegenek állnak szóba egymással magányos biciklizésük során.

Repülési lecke (Teatr Strefa Ciszy) / Felvégi Andrea felvétele

A város válik díszletté ezeken a délutánokon-estéken, olykor küzdelmes díszletté. Péntek délután veszünk részt „a biciklis előadáson”, ahol egy multimédiás eszköz (valójában egy ál-GPS) vezérel minket, azt a feladatot jelölve ki, hogy induljunk el, fedezzük fel a város egy eddig ismeretlen részét. Amszterdamban vagy Bécsben másról szólna az előadás: a biciklizésről például, a kommunikációról, a magunkra figyelésről. Itt a „díszlettel” való küzdelemről szól. Hogy ez a város bi-cik-liz-he-tet-len, és itt tekerni olyan, mint dzsungelben a bozótharc (s e sorok írója véletlenül éppen elszánt városi biciklista). Díszletté válik a plaza is, és benne a mit sem sejtő vásárlók szereplőkké: egy fülhallgatóval távolról figyeljük a játszókat, akik a tömegben, a különböző emeleteken elvegyülve lassan létrehoznak egy előadást. A megfigyelés, kukkolás izgalma végig hatalmában tart, hiszen a plaza látogatóinak fogalmuk sincs arról, hogy tekintetünkkel követjük őket, hogy a szereplők által megszólíttatva halljuk válaszaikat, viselkedésük teátrális nyelvre fordul, s ők is alakítják-írják a történetet (mely egyébként Takeshi Kitano Bábok című filmjéből nyeri ihletét).

Jonathan Capdevielle (Faszfej) / Koncz Zsuzsa felvétele

A manipuláció minden ilyen „kihelyezett” előadásnak akaratlanul is témájává válik. Nemcsak mint a „néző” általában vett elcsábítása, de a biciklis történetben bennünket magunkat is manipulálnak-irányítanak. Itt szereplővé válunk (ötszázan veszünk benne részt), és olykor minket néznek, amikor belebeszélünk a biciklire szerelt készülékünkbe. (A helyzet felidézi a Rimini Protokoll produkcióját, amikor egy mobiltelefonon irányították a nézőket, lásd SZÍNHÁZ, 2005/11.) Tekerünk, ki-ki magában, saját megadott útvonalán, közben másokat hallgatunk meg (felvételről, nem élőben), mi magunk is beszélünk, kissé ijedten, hiszen mondatainkat rögzítik, egyre komolyabban, egyre hosszabb ideig morzsolgatjuk válaszainkat, míg lassan-lassan rá nem jövünk: amit mondunk, már vallomás, legbensőbb gondolat, vágy, félelem, amit egy hosszú bicikliúton, nehezen, de megszültünk. Arra kell például felelni, hogy mitől nem akarunk többé félni. Különös kerékpáros-meditáció ez, ki gondolná, hogy egy „előadás” ide eljut-elvisz. Rögzített „válaszainkat” pedig valaki majd ugyanúgy meghallgatja, mint mi az övéket. Az ötletet a Blast Theory nevű angol csapat találta ki. Velük ellentétben a lengyel manipulációs előadás, a Repülési lecke a sikertelenek közé tartozik: a színész-manipulátor agresszorrá válik benne, akit a néző elutasít.
A bábos-manipulátor (Jonathan Capdevielle – úgy hírlik: világsztár), egy szintén egyszemélyes darabban, melynek címe Jerk (Faszfej), vérfagyasztó történetet ad elő. A francia produkció (rendezője Gisèle Vienne) textusa dokumentumra: a hetvenes évek elejének Amerikájában elkövetett, minden horrorképzeletet felülmúló bestiális gyilkosságsorozatra támaszkodik, s a legelidegenítőbb eszközt, a bábot alkalmazza, mégis: képzeletünkben a legrészletesebb-véresebb naturalizmus alakjában jelenik meg a hajmeresztő történet. A színész csupán hangját, ködös-drogos tekintetét, beszédét, nyálát használja, amúgy mozdulatlanul ül egy széken – bőven elég ez is. Ahogy egyre beljebb hatolunk a gyomorforgató történetbe (fiatal fiúk meggyilkolásáról, megerőszakolásáról, majd szakaszos feltrancsírozásáról van szó), úgy válnak a színészi eszközök is egyre hatásosabbá. Végül már csak a tökéletesen mozdulatlan színész beszél több hangon (!) – egy ősi (cirkuszi) eszköz elevenedik meg és kerül új fénybe: a hasbeszélés egy pszichopata elborult tudatából-agyából születő gondolatait pásztázza reflektorként, vetíti elénk. A döbbent csendben alig lehet tapsolni. A néző legszívesebben nyilvánosan megkövezné az elkövetőt – igen nehezen talál vissza a fikcióból a valóságba.
A kevert valóságok (mixed realities) a legócskább operettől a dokumentumszínházig bármilyen produkció témájául szolgálhatnak. Ezek a helyspecifikus, szabadtéri, placc-előadások – a Placcc nevű program, a szabadtéri előadások szervezője a BőF partnere – a köztes: valóság és fikció határán egyensúlyozó terekben rejlő lehetőségeket kutatják, azt, hogy a színházi épületből kilépve ki és hogyan szólítható meg a fikció által.

Über (NT Gent) / Koncz Zsuzsa felvétele

„Jönnek” – hangzott a Kamcsatka nevű produkció s az egész fesztivál szlogenje, mintha csak Helmut Newton híres They’re coming című fotóját idéznék meg, az 1981-ben készült, jéghideg, öntudatos és meztelen nőket ábrázoló képet, amely a női hatalomátvétel egyik jelképévé vált. A Kamcsatka – valamiért így írják: Kamchàtka – ide érkezett idegenjei éppen ellenkezőleg: meleg szeretettel teli, öntudatlan, szinte gyermeki ártatlanságú vándorok. Hét férfi, egy nő, ódivatú öltönyöket, kabátokat viselnek, a legjobbat, amijük van; kezükben bőrönd. Együtt mozognak, egy testet képeznek, a térben való koreografált tapogatózásuk figyelmezteti a nézőt: nem eredeti, hanem kreált-kevert valóságot lát. (A csapat 2006-ban Barcelonában alakult.) Az arra járó a néző elcsábításának gyermeki szépséggel és naivitással teli pillanatait élheti meg. Az idegeneknek mindent szabad: csodálkozni, földre feküdni, idegeneket ölelgetni, kutyaszemekkel kolbászt kunyerálni egy uzsonnázó külföldi fiútól, bebújni a Blaha szökőkútjába, bekérezkedni egy lakásba. Finoman, játékosan közelítik a nézőt, aki nevet, zavarban van,

Biciklis történetek (Blast Theory) / Schiller Kata felvétele

és hagyja magát: földre fektetni, vízbe csalni. Egy, a térrel szemközti lakásba próbálnak bejutni, ahonnan az előbb még jókedvűen integetett egy néni. A nézők egy része lent marad, várja a csodát, hogy a szereplők megjelennek a balkonon. De nem, nem nyernek bebocsátást, csalódottan távoznak. Reménytől sugárzó szombat délutánt töltöttünk együtt, a tér nyomasztó szegénysége velük, Kamcsatka népével megszelídült, s a francia fiú nemcsak a játszókat, de a hajléktalanokat is megetette egy kis kolbásszal. Az ember hirtelen úgy érzi, hogy él, „kenyeret eszik és remél / várja hogy elmuljon a tél / hogy egy padon a napba üljön / és fölpiruljon még a vér”.

Magna Plaza (Wunderbaum társulat) / Schiller Kata felvétele