A Notóriusok, a Nyugat-estek és a Fisherman's Friends nevezhetők dokumentumdrámának, melyben hiteles dokumentumok montázsából fikció, jól működő színház-alapanyag születik. 

Megemlékezni nehéz dolog. A fekete szoknya és fehér blúz ugyanis elfedi a múltat. Gyászbeszéddé alakítja. Egyoldalúan széppé vagy fekete-fehérré varázsolja. Emlékműsor azért készül, mert emlékezni akarunk valamire. Paradox módon mégis temetünk vele: a kanonizáció vitáktól és ellenérvektől hermetikusan elzárt, halott világába, valódi temetőbe. A Kamra Notóriusok sorozatának „Halljá­tok végszavam: Ártatlan vagyok!” című dokumentumjátékában ellenben Kovács Lehel Egressy Gábora szó szerint, akár egy mai misztériumjátékban, kikel a halálát ábrázoló Benczúr-festmény színpadképként megelevenedő koporsójából, hogy – mint az alábbi előadások is – színházi jelenné tegye, mai szemszögből és iróniával „idézze fel” a múlt szellemeit. Kiválassza közülük azokat, akik-amelyek még ma is „notóriusnak” tűnnek. Irodalmi szövegeket és dokumentumokat egybeépítve fikcióvá alakítja a valóságot, hiszen a válogatásból csak szubjektív kép rajzolódhat ki. Így az emlékezés színházából valódi kortárs színház lesz: múlt és jelen vizsgálata mai kérdések felvetésével.

A Nyugat 2008–1908 az Örkény Színházban - Schiller Kata felvétele

A Nyugat 2008–1908 az Örkény Színházban – Schiller Kata felvétele

A Notóriusok, a Nyugat-estek és a Fisherman’s Friends nevezhetők dokumentumdrámának, melyben hiteles dokumentumok montázsából fikció, jól működő színház-alapanyag születik. Az előadások tárgya nem a teljes színháztörténeti múlt, azokat a szeleteket tárják elénk, amelyek az alkotók számára ma tűnnek fontosnak. A múlt a maga teljességében megragadhatatlan, megismerhetetlen; csak narratívák, diskurzusok vannak róla, hiszen koronként változó, mikor mi a „notórius”, mikor melyik emlékév érdemli ki a figyelmünket. Éppen mert alátámasztja vagy mert ellenpontozza azt, ahogyan a jelent szeretnénk láttatni. Az emlékezés színháza a kritika feladatát is hangsúlyozza, hiszen mindenkinek újra és újra ki kell alakítania a maga értelmezését és hitvallását. Az alább tárgyalt előadások pedig pontosan ezt teszik: megjelölik a múlt bizonyos szeleteit mint saját kánonuk részét. Három kezdeményezés eredménye háromféle kánon és öneredet-meghatározás.

A Magyarországon bemutatott dokumentumjátékok elsősorban színpadi szövegek, nem önálló darabok (Halász Péter egykori Hírszínháza a tipikus példa erre). Ez egyben műfaji sajátosság is lehet, lévén a jelen nézőpontjából érvényes, mai összeállítások, melyek a színház egyszeri és kortárs jellegét hangsúlyozzák, és – különösen a Notóriusok és a Nyugat-estek – szinte már a politikai színház kategóriájába sorolhatók. Akár a távoli, akár a közelmúltból veszik anyagaikat (struktúra-vita), egyaránt nyíltan mai kérdésekkel foglalkoznak, anélkül azonban, hogy témájuk egyszer és mindenkorra érvényes értelmezését kívánnák nyújtani.
Figyelemre méltó, hogy az újabban különösen népszerű dokumentumdráma az elmúlt hónapokban mennyire különböző előadástípusoknak válhatott saját nyelvévé. Az Örkény Színházban már nem új a műfaj, a Mi újság, múlt század? vagy az Azt meséld el, Pista! taposta ki az ösvényt. Hagyománynak tekinthető Ruszt József Egyetemi Színpadának Mensáros-estje, a XX. század, amely korának szinte kötelező előadásává válhatott. Más szempontból a Krétakör Feketeországa is idesorolható, mivel napi hírekre reflektált. A TÁP Színház nagyvállalkozása, a színházi pénzek elosztásáról írt jelenetekből álló Kurátorok is tematikailag illeszkedik a sorba. Mindegyik előadásban fontos a montázs, vagyis az a szemlélet, amely a múltat nem ok-okozatok nyilvánvaló láncolataként, hanem egy lehetséges verzióként fogja fel. Bár mindenütt a téma az, ami különösen aktuális, de nem állnak meg ezen a szinten – mindig bizonyos általánosabb kérdéseket is boncolgatnak.

Az emberek veszedelmes közelségében - Szilágyi Lenke felvétele

Az emberek veszedelmes közelségében – Szilágyi Lenke felvétele

Miben több egy dokumentumokból összeállított elő­adás maguknál a dokumentumoknál? Egyrészt természetesen a válogatásban, hiszen mindenképpen szelektálni kell. Mennyiben több, mikor a Fisher­man’s Friendsben levetítik Halász Péter halál-performanszát, annál, ahogyan ő megrendezte saját temetését? Annyiban, hogy ez már arról szól: nekünk, ma miért fontos Halász Péter. Arról a viszonyról, ahogyan a TÁP Színház példaképet és irányt választ magának. Vagyis gyökeresen más. A dokumentumok valóságából egyértelműen fikció készül, önreflexió. Már maga a múlt is konstrukció. Ezért rendkívül fontos folyton tudatosítani, hogy mindez egy lehetséges értelmezés csak, csupán színház. Egyébként két múltértelmezés éppen abban térhet el lényegileg, hogy tudomásul veszi-e a maga nem kizárólagos voltát, elfogadja-e, hogy másnak mások a prioritásai, vagy sem.
A dokumentumdrámák színpadi szövegek, leírt formában csupán egy-egy konferencia anyagának megszerkesztett verziói. A színházban mégis mindez élővé válik. A gyorsan készülő és a műsorról gyorsan lekerülő előadások része a vállalt felolvasás. Máté Gábor mint Bárdos Artúr a Becses testüket se hanyagolják el című produkcióban például, akár egy mesedélutánon, karosszékében ülve olvassa fel a Belvárosi Színház történetét. Ez a sűrű szöveg elsajátítását kikerülő szükség-gesztus funkciót kap, mivel erősíti a dokumentumok hitelét. A rendőrfőnök jó fiúban mindenki elmondja rövid, lexikoncikkszerű életrajzát, a halállal bezárólag, és sokszor a szereplők maguk is ironikusan szemlélik azt, akit alakítanak. Csakhogy ezerszer játszott drámák esetében sincsen ez másként. A Romeo és Júlia varázsa kell legyen, hogy minden este kétséges maradjon a történet alakulása. Ez tehát a színház állandó önellentmondása, amire most felhívják a figyelmünket azzal, hogy mint egy iskolás megemlékezésen, a szereplők felolvasnak, és előre elmondják az életrajzukat. A mából nézve már közben tudhatjuk, mi lesz a végkifejlet.

Becses testüket se hanyagolják el - Lehotka Judit Zolka felvétele

Becses testüket se hanyagolják el – Lehotka Judit Zolka felvétele

A Notóriusok eljátszik azzal, hogy a dokumentumszövegeket különböző „álhiteles bejátszások” formájában, egy-egy színész álautentikus megszólalásában hallhatjuk. Jordán Adél ugyan parodizálja Honthy Hannát Az emberek veszedelmes közelségében című elő­adásban, de annak számára is élvezhetően, aki nem ismer rá a modellre. Hajduk Károly viszont más módon, jellegében idézi fel Major Tamás személyiségét. A paródia nemcsak élő alakok, de A rendőrfőnök jó fiúban a Katona Vadkacsájának beemelésével is megjelenik. Gyakran férfiak alakítanak nőket – mindez a játékszabály része. A szerepek hol konkrét helyzetben és térben, hol csupán jelzésszerű, időtlen színpadon térnek vissza, mint a holtak szellemei, de minden esetben hiányzik belőlük a valóságosság illúziójára tett kísérlet. A Nyugat 2008-1908 jelmezei szintén utalás jellegűek, Ady nagy és fellengzős sálat, Kosztolányi pedig kék pizsamát visel. Ezáltal felidéznek valamit abból a képből, ahogyan ma él bennünk egy adott költő vagy még inkább a művei. Mindkét előadásban kialakulnak továbbá a szerepkörök. Ugyanúgy, mint egy hagyományos drámában. Hat­vany (Polgár Csaba) például az Örkény Színházban elnyeri az intrikus státusát. A Struktúra-vitában Balázs Péteré ez a „szerep”. Ráadásul a Notóriusokon belül láthatjuk, hogy mintha koronként bizonyos szerepkörök egymást folytatnák – ennek szól az az ironikus gesztus, hogy Keresztes Tamás fergeteges „Petőfi, a forradalmár”-alakítása után Gáspár Máté szerepét kapja.
A Fisherman’s Friends virtuális valóságot teremt. A magány színháza. Virtuális a befogadás, nem közvetlenül és nem egyszerre halljuk a hangokat, hanem fülhallgatón keresztül, elcsúszik kép és szöveg. A teatron közös nézését felváltja az egyéni befogadás, hiába ülünk együtt a nézőtéren. Közben azt láthatjuk, hogy egy régi korban Halász Péter hogyan szólította fel a nézőket, hogy ismerkedjenek meg azzal, aki mellettük ül. A TÁP Színház múltat és jelent ütköztet. Nem tesz mást, mint ismét előad Halász Péter-jeleneteket, a saját neve alatt. Ez a gesztus, a választás gesztusa, amelyben benne van a TÁP viszonya is Halász Péterhez, értelmezésre hív. Nyilvánvalóvá teszik, hogy amit látunk: előadás, vagyis fikció, s ez itt külön fontos azért is, hogy ne érezzük megfellebbezhetetlennek az ő Halász Péter-értelmezésüket. Amikor itt Halász Pétert újratemetik, majd újra és újra eltemetik a végtelenített képsorok, valami egyszeriből válik sorozattermék, az élmény tapinthatóságából egy olyan emlék, amely bármikor előhívható, és mindig mást fog jelenteni.
A Nyugatra azért fontos emlékezni, mert azóta talán éppen az veszett el, ami miatt most olyan jólesik felidézni emlékét: az egymás mellett megférő különböző nézetek egyetlen lap hasábjain, az irodalom által szentesítve. A Mácsai Pál rendezte előadás szövegeit a Nyugat 33. évfolyamának anyagából válogatta Réz Pál és Várady Szabolcs. Akkor játszódik, amikor a nyugatos hang, a dallamosság éppen kiveszőben van, a kortárs líra ironikusan használja. Az Adyt játszó Széles László öniróniával utal is arra, hogy ez az új és dörgő hang, amelyi Adyt jellemzi, a mai költészet felől hallgatva éppen eltúlzottsága miatt „isteni”, de egyben nevetséges is már. Ha a magyarok közös történetéről beszélünk, vagy a Nyugat egységes emlékezetét tárjuk fel, színes újságot látunk. Olyan írásokkal, amelyek sem színvonalukban, sem nézeteikben nem egységesek. A Nyugat 2008-1908 egyaránt választ az irodalomkönyvek kánonjában fontos és kevésbé ismert szövegeket. Nem fogadja el a korábbi értékrendet, és felszabadultan válogatva életre kelti a kánonba temetett verseket.

A rendőrfőnök jó fiú volt - Lehotka Judit Zolka felvétele

A rendőrfőnök jó fiú volt – Lehotka Judit Zolka felvétele

A Nyugat 100 a Radnóti Színházban drámává, első felvonásában történetté alakítja Osvát Ernő életét, mely drámai motor módjára „mindenkor magában hordozta az öngyilkosságot”. A végkimenetel nekünk utólag már egyértelműnek tetszik, így ennek az emlékműsornak a mindentudó nézőpontja irónia nélkül némileg hamisnak hat. A második részben szintén hallunk ismeretlenebb szövegeket. Osvátnak a Nyugat szempontjából dicsőséges képét feleségének megcsalásával árnyalják, és azzal a relativizmussal, hogy a megcsalás egyáltalán bűnnek tekinthető-e. Ez a lap, az irodalmi értéket szem előtt tartva – Szilágyi Ákos szavaival élve – „a szintézis helyreállításának kísérlete volt”, ahol mindenki szót kaphatott, függetlenül a nézeteitől. Erre azóta is történt kísérlet, de lássuk be, a Nyugat feltámasztása nem sikerült. Ez az előadás is újratemetéssel indul. Nem örvendezik feleslegesen, álságos lenne az öröm.
A Notóriusok eddigi hat előadásának múltképe két „konferencia” köré sűrűsödik. Koronként utazunk a két sarokkő közt, mint Az ember tragédiájában, csak most visszafelé, oda, ami ma notóriusnak tűnik, tűnhet. Az első előadás, Az emberek veszedelmes közelségében szövegkönyvét a Színházi Szövetség közgyűléseinek jegyzőkönyveiből állította össze Fodor Géza, Lengyel György és Zsámbéki Gábor, míg az utolsóét, a Struktúra-vitát egy 2007-es megbeszélés anyagából alkotta meg Enyedi Éva, Máté Gábor és Török Tamara. További négy, az előbbiek közé ékelt előadás négy alkotót emelt ki a múltból. Volt egy dokumentumkabaré a Thália Társaság működéséről és Hevesi Sándorról, egy rendhagyó este a Szacsvay­akról, egy dokumentum-mesedélután Bárdos Artúr színésznevelő munkásságáról és a Belvárosi Szín­házról, valamint egy dokumentum-hősköltemény Egressy Gábor életéről. Izgalmas megnézni a kiindulópontot, hogyan kezdődött.
Az emberek veszedelmes közelségében világa teátrális, vagyis jól alkalmazható színpadra. A diktatúrák sajátossága, hogy a hétköznapokat teátrális keretek között szervezik meg. Szakítanak az addig elfogadott múlttal, és helyette önlegitimáló újat kreálnak. A vallásellenes Rákosi-éra szekularizált rítusai kötelező szerepekkel és az ideológia által előre megírt szövegekkel zajlottak. E rítusok gondos betartása tartotta életben a közös identitást, vagyis a múltnak csak egy, mindenki számára kötelező verziója létezhetett. Színház az egész világ, de bizonyos rendszerek előírják, milyen egységes narratívát kell játszani. Rezes Judit, a történelem cikázó „szellemeként”, a többi szereplő számára láthatatlanul forgolódik a múlt notórius alakjainak drámái között. ő a mindenkori jelen, kortársunk, csak mi halljuk. ő hívja életre az előadást is. A szándék nem a múlt megjelenítése, hanem megidézése, jelenvalóvá tétele egy rövid időre. Jan Assmann szavaival élve ez az előadás a jelennel vet kontrasztot. Az emberek veszedelmes közelségében olyan korban játszódik, amely radikálisan szakított a múltjával. Egy emlékműsornak viszont meg kell teremtenie a folytonosságot, éppen abban a viszonyban, ahogyan múltjára tekint. Lucifer végül 2007-ben tesz ki minket, egy konferencián, felvillantva egy utolsó, a mából visszanézve kitüntetett eseményt.

Feketeország (Krétakör) - Schiller Kata felvétele

Feketeország (Krétakör) – Schiller Kata felvétele

A Struktúra-vita érdeme is az, hogy a színházcsinálók ironikus szemmel nézik saját tetteiket. „Ébresztő, ébresztő” – így kezdődik, és valahol itt kezdődik a színház is. Életre kelt dokumentum-szellemek igyekeznek felrázni egy általában unott, de most önmagával szembesített közönséget. Egressy visszafekszik sírjába, a Nyugat-estek és Halász Péter „újratemetnek”, Szacsvay László Jordán Tamása viszont előre megásott sírba helyezi a csatabárdot a Struktúra-vita végén. A szellem visszakerül a palackba, s a színház begyógyítja a politikai hasadtságot? Aligha. A halál-retorika lényege: valami átmenet. Az az állandó érzés, hogy éljünk bármikor, éppen befejeződik valami, és helyette új születik. Ma különösen sokat hallható gondolat. Jogosan, mert a jelen mindig átmenet múlt és jövő között. Ezek a színházak megidézik nekünk a múltat, de nem halál-unalmasan, hanem azért, hogy kiderüljön, ma miért is lehet fontos, ami a színpadon zajlik. Végső soron a kritika szerepét veszik magukra, amikor eldöntik – legalábbis sugallják -, mit őrizzen meg a színházi emlékezet. Így csinálnak színházat a valóságból, újat a régiből a notóriusok nyugat felé tekintő barátai. Ha valamit eltemetnek, az csakis a múlt egyetlen és kötelező emléke.

Facebook Comments