Maul Ágnes: Abszurd és abszurdum

A kopasz énekesnőről és a Különóráról
2009-02-02
Születése után kilencvenkilenc évvel két budapesti színház is úgy gondolta, hogy érdemes újból színpadra vinni az állítólag megrögzött színházutáló drámaíró kiábrándult gondolatait a modern emberről és önmagából kifordult világáról. 

Ionesco cselekmény nélküli, illetve reális környezetbe helyezett, irreális cselekménnyel felruházott drámái megszületésük idején sokkolóak, provokatívak voltak. És bár darabjai parabolaszerűen mutatnak rá az élet és a kommunikáció abszurditására, s ezért történetei működőképesek lehetnek bármely korban, mégis könnyen előfordulhat, hogy ami borzongató abszurd szembesítés volt egykor, az ma csak egy ügyesen kifundált poénnak tűnik. Születése után kilencvenkilenc évvel két budapesti színház is úgy gondolta, hogy érdemes újból színpadra vinni az állítólag megrögzött színházutáló drámaíró kiábrándult gondolatait a modern emberről és önmagából kifordult világáról. A Térszínház A kopasz énekesnőt, a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiója pedig a Különórát mutatta be.

Utalva arra, hogy az élet rendje A kopasz énekesnőben leírtakkal szemben az, hogy ha csengetnek, akkor áll valaki az ajtó előtt, a nézők kis csoportokban akkor juthatnak be a Térszínház termébe, ha csengetnek annak ajtaján. Zavartan nyomom meg a csengőt, mert a megelőző percekben olvastam át az elő-adás színlapjának meglepően indulatos szövegét, amely inkább csak érintőlegesen foglalkozik magával a drámával: „Soha ilyen összpontosított támadás nem érte még magyarságunkat, emberségünket, mint napjainkban és az elmúlt időkben. Teljes fizikai, szellemi és lelki megsemmisítésünk folyik (…) Ma árad a gazság, és ömlik a hazugság. Ma a kápók és kufárok számára a beszélő szerszám, a beszélő rabszolga is veszélyes.” A sorok világosan mutatják, hogy Bucz Hunor előadása közel sem általánosságban foglalkozik az abszurddal, hanem nagyon is konkrétan utal a jelenlegi magyar közéletre.

Zanotta Veronika (Mrs. Martin), Balázsi István (Mr. Martin) és Benedek Gyula (Mary) A kopasz énekesnőben - Koncz Zsuzsa felvétele

Zanotta Veronika (Mrs. Martin), Balázsi István (Mr. Martin) és Benedek Gyula (Mary) A kopasz énekesnőben – Koncz Zsuzsa felvétele

Ennek ellenére a színpadon zajló események szinte az előadás végéig egyáltalán nem utalnak az itt és mostra. A háttérül szolgáló hatalmas órának nincsenek mutatói, ezzel az időtlenséget sugallja. A jelmezek az angol nyárspolgár öltözetét idézik, és az elő­adásmódban sem találhatók jelzések arra, hogy a nézőknek más dolguk is lenne, mint a majd hatvan évvel ezelőtt jól megírt poénokon röhögni. Nem is nagyon zajlik más, mint a dráma szövegének felmondása. Ötletszegény rendezést és szinte megformálatlan karaktereket látunk. A szereplők mintegy papírból kivágott sablonfigurák, ami rendben is lenne, ha a rendezés alapvetően stilizációra épülne. De Bucz Hunor minden jel szerint – hiszen az óriás órát leszámítva minden kellék, bútor és jelmez a valóságot másolja – reális környezetbe helyezett, hétköznapi emberek szájába adott képtelen mondatok segítségével akarja megteremteni a színpadon az abszurdot, ami azonban a felszínes játék következtében üres bohózattá válik. Ezért is meglepő fordulat, hogy a kopasz énekesnő megemlítése után a mutató nélküli óralapra Leninről készült archív felvételt vetítenek. Lenin tömegek előtt beszél, de nem az ő, hanem Adolf Hitler hisztérikus hangját halljuk. A szónoklat megfelelő pontján a szereplők még karjukat is lendítik, amire a közönség – számomra érthetetlen módon – kirobbanó hahotázással reagál. Míg a drámaszöveg zárlatában értelmetlen szókapcsolatokat, szavakat vágnak egymás fejéhez a szereplők, vagyis a nyelv atomjaira hullásának lehetünk tanúi, addig a Térszínház előadásában ezen a ponton aktuális politikai szlogeneket, reklámszövegeket darálnak a szereplők. A szavak megidézik mindazt, ami ma a közbeszéd tárgya, a szívbarát margarintól és a hüvelygombától kezdve az „emnulláson” és a bom­ba­gyá­­roson keresztül Fecó-Ficóig. Becsapva érzem magam: egy Ionesco-előadásra váltottam jegyet, és egy aktuálpolitikai provokáció részese lettem. Sokkal jobban örültem volna, ha azt látom a színpadon, hogy Bucz Hunor mit gondol ma Ionesco drámájáról, ahelyett, hogy miképp tudja felhasználni azt arra, hogy elmondja, mit gondol a mai magyar közéletről.
A József Attila Színházban futó Ionesco-darab is alkalmas lenne arra, hogy beoltsák politikai ideológiával. Ám a félénk emberkéből despota szörnyeteggé, majd gyilkossá váló tanár és az eltiport tanítvány történetét Méhes László szerencsére hagyja lélegezni, nem szűkíti le jelentéseinek lehetőségét azzal, hogy bármilyen jelzéssel konkrét helyhez vagy időhöz kötné a cselekményt. Az előadás közege első ránézésre itt is reális tér. Nappali, közepén rojtos szőnyeggel, rajta billegő asztallal, székekkel. Szekrény, lemezjátszó, levegőillatosítók, ablak függönnyel. Minden részlet a helyén van ahhoz, hogy a néző elhiggye: ennél hétköznapibb színtere már nem is lehetne a különórára érkező tanítvány és a tanára között lezajlani készülő szituációnak. De a díszlet nemcsak arra szolgál, hogy hitelesebbé tegye a környezetet. A falilámpától a porszívóig mindennek célja, jelentősége van, szerepet kap az előadásban. És a nett szobabelső a cselekmény előrehaladtával fokozatosan szürreális, szinte élő, lélegző gonosz birodalommá válik, amely elnyelt már harminckilenc lányt, és elnyeli majd ezt, a negyvenediket is, akit először még nem is látunk, csak azt, ahogy a házvezetőnő (Kocsis Judit) féltékenyen végigméri. Amikor az előadás végén megismétlődik a jelenet, ugyanaz az arckifejezés már olyan, mintha a nő kéjsóváran nyalná szája szélét a következő áldozat láttán.

Márkó Eszter (Tanítvány) és Méhes László (Tanár) a Különórában - Schiller Kata felvétele

Márkó Eszter (Tanítvány) és Méhes László (Tanár) a Különórában – Schiller Kata felvétele

Beléptekor a tanítványt (Márkó Eszter) szürke egérnek, megszeppent diáklánynak nézzük, de hamar kiderül, hogy szeleburdi, okoskodó és közvetlenkedő. A tanár (Méhes László) pedig félszeg öregember, akit fogságban tartanak kényszeres cselekedetei; akinek szinte látjuk, ahogy tökéletes öltözete alatt hideg verejtéke végigcsorog a hátán. Aztán elkezdődik a folyamat, melynek során a tanár felülkerekedik a már-már elállatiasodó, az asztal alá menekülő lányon, aki szűkölve könyörög, hogy az erő és erőszak képviselője, a tanár eressze el. Az átváltozás bámulatos aprólékossággal van felépítve. Méhesnek egyre szélesebbek lesznek a gesztusai, görbe dereka kiegyenesedik, szorongató nyakkendője, zakója, mellénye lekerül róla. A lánynak, akinek korábban még a tekintetét sem bírta elviselni, most az arcába ordít, nadrágtartójának gumijával magához láncolja, behálózza. Ezzel párhuzamosan a kihívó, huncut, magabiztos tanítvány kiszolgáltatott hússá, fájdalomtól eltorzult grimasszá válik. A tanárban végbemenő változásoknak tökéletes indikátora a szobán időről időre áthaladó házvezetőnő külsejének és viselkedésének átalakulása is. Fonott, feltűzött frizurája egyre ziláltabb lesz, sminkje elmosódik, szája körül vörös maszattá válik a rúzs, ruhája egyre ledérebb. Az eleinte nesztelenül ki-be osonó nő végül már bomlott elméjű banya. Mindezzel párhuzamosan a realista környezet irreális dolgokat kezd produkálni. Az ötletes megvilágításnak és a rugalmas díszleteknek köszönhetően a tükörben kísérteties, némán kiáltó arc jelenik meg, a falakon pedig emberi testek dudorodnak ki, tátogva, tíz körmükkel a falat karmolva próbálnak szabadulni. Amint megtörténik a gyilkosság, a szoba szinte fellélegzik, újból unalmas nappalivá válik. Egy gyors takarítást, szőnyegrojt-egyenesítést és légfrissítést követően minden olyan, mint a darab kezdetén, jöhet a következő tanítvány. A közönség a színházi konvencióknak megfelelően tapssal csalogatná elő a jól átgondolt, precízen felépített előadás rendezőjét és kitűnő színészeit, de az abszurd folytatódik még a tapsrendben is. A három színész helyett egy negyedik, a darabban egyáltalán nem szereplő, meg­nyerően mosolygó fiatalember jelenik meg. őt is visszatapsolják háromszor.
EUGÈNE IONESCO: A KOPASZ ÉNEKESNő (Térszínház)

Zene: Dávid Róbert. Ének: Mikó Zsófia. Fény: Urbán Gergely. Hang: Bachraty Gábor. Jelmez: Zanotta Veronika. Díszlet: Kovács J. István. Szce­nika: Perger László. Asszisztens: Kovács István Ákos. Rendező: Bucz Hunor.
Szereplők: Kovács J. István, Szamosvári Gyöngyvér, Balázsi István, Zanotta Veronika, Benedek Gyula, Nagy Zsolt Kálmán.

KÜLÖNÓRA (József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdió)

Díszlet-jelmez: Rózsa István. Dramaturg: Szokolai Brigitta. Súgó: Túri Mária. Rendezőasszisztens: Hegedűs Zsuzsa. Rendező: Méhes László.
Szereplők: Méhes László, Márkó Eszter, Kocsis Judit.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.