A néző valószínűleg részleteiben éli meg az előadást; váltakozó színvonalú, a körbejárt kérdésekhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó jelenetek sorát látja.

A Szputnyik Hajózási Társaság tágasabb térre cserélte a MU Színház stúdióját; az AKKU performanszokra, installációkra is tökéletesen alkalmas terme ad helyet az új bemutatónak. A ReHab maga sem áll messze e műfajoktól; a Reneszánsz Habitus egy szabadon és gazdagon áradó képzettársítás-sorozat kerete.
A képzet elsősorban magához a reneszánszhoz társul, de többfelé szárnyal: miközben az elhangzó szövegek változó komolysággal vagy inkább komolytalansággal a humanizmus mibenlétének kérdését járják körül, vizuálisan is elénk tárulnak a korabeli művészet csúcsteljesítményei, sőt, a néha kissé lármásan dolgozó ifjú művészeknek köszönhetően megszemlélhetjük a reneszánsz kortárs képzőművészetre gyakorolt hatását is. S mivel az előadás pályázati pénzekből született – a „Reneszánsz Év 2008″ programsorozat részeként (feltehetően zárófejezeteként) -, az egymást követő hosszabb-rövidebb etűdök ironikus hangnemben mutathatják be a pályázati szisztéma anomáliáinak következményeit, a kortárs színházcsinálás édes keserveit (amihez egy apró ugrással rögtön társítható a „hogy adjuk el a tudományt, avagy hogy csomagoljuk elméleti fejtegetéseinket populáris köntösbe?” kérdésköre is). Ez már elvezet a reneszánsz és kortárs szellem differenciáihoz, amit legpregnánsabb módon talán a mai utca emberének Bosch-képről alkotott sajátos véleménye fejez ki. Merthogy az alkotók persze nemcsak a képzőművészetre támaszkodnak; felhasználják (igaz, nem túl ötletgazdagon) a kortárs videóművészet lehetőségeit is, s kitüntetett szerep jut a zenének (zenészek, színészek, sőt, maga a társulatvezető, rendező, Bodó Viktor is játszik az élvezetes, igényes muzsikát nyújtó zenekarban). A játék egyik legbiztosabb pillérének számító Soharóza kórus pedig a lehető legtermészetesebb módon kapcsolja össze a kortárs művészetek szellemét az előadás egészét átjáró iróniával.

Jelenet az előadásból / Koncz Zsuzsa felvétele

A Soharóza tagjai egyébként kezdettől köztünk, a nézők között járnak (merthogy mi is járkálunk a nagy térben, színről színre az előadás majd’ két órája alatt, csak néha-néha tudunk lecsücsülni egy-egy székre), majd az előadás értelmét, a pályázati pénzek felhasználását megkérdőjelező zúgolódások mentén rendeződnek kórusba, hogy első számukat előadhassák. Ha már a pénz felhasználásáról esett szó: a ReHab igen gazdag produkció. Ezt most inkább a szellemiekre, mint az anyagiakra értem persze; a játék majd’ minden pillanatában érződik, hogy mennyi munka, ötlet, szellem rejlik az előadásban. A képzelet szabad csapongásainak kellő utat nyitat a tér, de érződik a struktúra is, amely mégsem engedi apró elemeire hullani a játékot. Igaz, e struktúra kissé haloványan rajzolódik ki; körvonalazódik ugyan az előadás gondolati íve, látható, mi mentén kapcsolódnak a jelenetek egymáshoz, de ez – gondolom, szándékosan – nem kap különösebb hangsúlyt. Így aztán a néző valószínűleg részleteiben éli meg az előadást; váltakozó színvonalú, a körbejárt kérdésekhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó jelenetek sorát látja. A sikerültebb etűdök általában a parodisztikusabb hangnemű, sokszereplős szcénák, az idézőjelek közé tett mini-performanszok, az ironikus színekben láttatott „tudományos előadások”. Súlytalanabbak viszont a hosszabb monológok, s nem elég erőteljes Juhász Kristóf és Pálfalusi Zsolt érezhetően központi szerepűnek szánt „vitája” sem. Aminek legfőbb oka valószínűleg a szövegek hiányosságaiban rejlik. A Juhász Kristóf által írt hosszabb eszmefuttatások nem szellemtelenek ugyan, de inkább olvasandó, mint meghallgatandó szövegnek tűnnek (úgy értem: hatásmechanizmusuk inkább olvasva-újraolvasva érvényesülhet, terjedelmükhöz képest igen kevés bennük a színpadon gyorsan és spontán módon hatni képes poén – ami egyes etűdökben, vagy a Soharóza szövegeiben megtalálható). Merengtem azon, változtatna-e a helyzeten, ha e monológok jelentős részét nem szerzőjük, hanem egy erőteljes, a színpadi hatást pontosan érző színész adná elő, de nem jutottam eredményre. Azt viszont fájlalom kissé, hogy a társulat tagjainak többségéből ezúttal keveset látni; a Szputnyik színészeinek inkább egy-egy villanás jut, igazán fontos, fajsúlyos, képességmérő feladat nemigen. Klasszikus csapatmunka inkább az, amit látunk; kedv, elszánás, lendület érződik belőle, s ha nem is mindig ragadja magával nézőjét, konzekvens állomása lehet annak az útnak, melyen a társulat haladni látszik.

ReHab (Szputnyik Hajózási Társaság)

Szerző: Juhász Kristóf. Zene: Keresztes Gábor, Sztojanov Georgi. Kórus: Soharóza. Karvezető: Halas Dóra. Tervezők: Nagy Fruzsina, Horgas Péter, Szűcs Edit. Jelmezasszisztens: Bozsik Ágnes. Maszk: Neukum Nóra. Deko: Bujtás Móni. A rendező munkatársa: Tóth Péter. Rendező: Bodó Viktor.
Játszók: Fábián Gábor, Gera Marina, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Lajkó Bence, Szabó Zoltán, Száger Zsuzsa, Tóth Simon Ferenc, Réti Anna, Juhász Kristóf, Pálfalusi Zsolt, Keresztes Gábor, Bodó Viktor.

Akku, 2009. február 20.