Tarján Tamás: MacGorkij látogatása
…törmelékeiben szép és megragadó, összességében zavaros, széttartó előadás keletkezett.
Lesz, akinek Krisztik Csaba saját sorstragédiája kráterében rakétázó Színésze tetszik majd: az önbecsapás és tisztánlátás felpörgető kettőssége, mely végül hurkot kerít a nyakra. Vagy a több ponton is megfiatalított szereposztásból Zöld Csaba tegnap tán még versenysportoló, edzett Szatyinjának üres fölényeskedése. Méhes László (Luka) talán, aki – mint a kígyó – hol siklik, hol megdermed; tekintete, igazul hazug, hazugul igaz szava elől nem könnyű menekülni. Ha nem Méhes, a vörösre mázolt szájú, tar próféta, akkor a legkevésbé sem kígyószerű öltözéke a tetszetős: a félig levedlett piros-fehér csíkos kéz- és lábtyű, a meztelen felsőtestre dobott sárga clownkabát. S miért ne tetszhetne Mihályi Győző (Mihail Ivanovics Kosztiljov), Vándor Éva (Kvasnya), Kocsis Judit (Tatár) a fizikai színháztól idegenkedő, de a József Attila Színházban új stílusra kíváncsi és szolgálatkész alakítás-kísérlete? Besenczi Árpád (Bubnov), aki nem csinál titkot abból, hogy nála a hagyományos szövegkövető színjátszás a befutó – és Sztarenki Pál (Klescs), amint elszántan belevág a nem neki kitalált jelek, gesztusok elsajátításába? S kiváltképp Blaskó Borbála, aki meztelen hártya-felsőtesttel, fodros, testszínű szoknyában a feneketlen egzisztenciális mélység – az orosz cím szerint épp a na dnye létstáció – táncoló-kerengő, simogató-borzongató nemtője, mozgásával színpadra varázsolva a vészes könnyedséget, amelynek sötét metaforikusságát a rendező, Horváth Csaba minden bizonnyal az Éjjeli menedékhely egészében fel akarta idézni?
Tetszhet Antal Csaba kopár élettelenségében is hiteles, a megfelelő hirdetésrekvizitumokkal felszerelt gyorsétterem-díszlete. Itt nagyjából semmi a kínálat és kiszolgálás, papírpohárba lehet csörrenteni érte a pénzt. A kulisszákat egy eleinte löttyedt, majd felfújt és középre húzott, végül leeresztett, széttaposott fekete műanyag bohóc világszerte ismerős, idült mosolyú hatalmas figurája őrzi. Tetszhet Benedek Mari a szegénységet, otthontalanságot szembántó, össze nem illő éles, tiszta színekkel kifejező eklektikus, absztraháló jelmezkollekciója. A tintát vérző kék, a lankadt piros, az elfuserált zöld, mely égre és tengerre, napkorongra és szerelemre, természetre és bolondériára még csak véletlenül sem emlékeztet. Tetszhet Szabó Mátyás öntörvényű, megszállott – a dialógusokat és mozgásokat a hátsóbb sávból rejtve dirigáló – ütőhangszeres játéka, a helyét elhagyó zenész kalandozása a vegetáció pontosan felosztott birtokán, ahol a tér egy-egy páriához rendelt repeszei egymást sebzik.
Blaskó Borbálával és Krisztik Csabával az élen többen perfektül beszélik a (nem is egy) test- és táncnyelvet, a mozgásdialektusokat – Besenczi tátogó, ásító, némán kiáltó arcjátéka viszont a mimikai fiziológia paródiája. A testének hullámzó-ingó foglalkoztatására más szerepeiben is régóta törekvő Méhes áthidaló megoldásokkal illeszkedik Horváth koncepciójába – Vándor, Mihályi, Kocsis a testkultúrát minduntalan visszatéríti a hagyományos színészethez és a (meglehet, a szokatlan mozgáskompozíciók miatt hangerőben, modulációban nem mindig uralt) replikákhoz. A szociális, még inkább az ontológiai hajléktalanság állandóan mozgó, bugyborgó drámájában a második részt az elegáns idős hölgyként üldögélő, nyolcvankilenc éves Bakó Márta kezdi, a fedél nélkül élőket sújtó abnormis rendelkezés hosszas, tagolt felolvasásának kabarészerű etűdjével. (Az el is vetett ötlet szerint a padokra középső kartámlát szerelnének, így a szabad ég alatt alvók nem nyúlhatnának el rajtuk; vagy épp ketten is juthatnának egy-egy padra, „magzati pózban”.) A Blaskó és Szabó kíséretével, táncba-zenébe ölelve előadott magánszám még jobban összezilálja az értelmezés egyébként is kétségesen (akár a zagyvaságig) keveredő régióit, lehúzza emelkedettebb, szimbolikusabb hatáselemeit (nem a kirakatba ültetett Bakó Márta önmagában jó – és jól értelmezhető – előadása miatt). A legtöbbször csak pár ütemre kiterjedő mozgások, mozgássorok belevesznek a sokszereplős színmű szinkro- nitásába: ilyen fokú tördeltséget alig lehet követni, szélesvásznú színházi mozgóképként felfogni. Amikor a Morcsányi Géza fordította Gorkij-szöveg perli vissza jogait az elvontabb jelzésektől (melyek néha csak az alakok foglalkozását képezik le sematikusan, vagy egyéniségükhöz igyekeznek forgó kulcsot adni), a mondott dráma héjazatot húz magára, védekezőn-magyarázón összetömörödik, szembekerül a mozgott dráma nyitottságával. Szinte minden esetben vesztesen kerülnek ki az egymással folytatott versengésben. Ritka, hogy „párosban” játszanának.
A József Attila Színház előző, 1993-as Éjjeli menedékhelye is kísérleti produkció volt: Gaál Erzsébet rendezte, stúdióba vitt kamaraopera. Gyengéi mára elhalványultak az emlékezetben, úttörő erényei élnek. Nem elképzelhetetlen, hogy a jövő Horváth Csaba Gorkijából is az innovatív érdemet tartja ébren. Félő, hogy a jövő igen hamar elérkezik: e bemutatót (hasonlatosan a szezon több – más színházban látható -, részértékekkel bíró premierjéhez) nem lesz könnyű hosszasabban repertoáron tartani.
Gorkij: Éjjeli menedékhely
(József Attila Színház)
Fordította: Morcsányi Géza. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Szcenikus: Éberwein Róbert. Dramaturg: Kompár Valéria. Zene: Szabó Mátyás. Zenei vezető: Gebora György, Erős Csaba. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Mihályi Győző, Márkó Eszter, Földeáki Nóra, Andrássy Máté, Kádas József, Sztarenki Pál, Ullmann Mónika, Kovalik Ágnes, Vándor Éva, Besenczi Árpád, Fila Balázs, Zöld Csaba, Krisztik Csaba, Méhes László, Ömböli Pál, Kocsis Judit, Bakó Márta, Blaskó Borbála.