Kisebb problémáktól eltekintve a produkció műegészként színvonalas.

Átmeneti darab Dvorák tündérszép Ruszalkája, és mint ilyen önmagában hordja a jelentős, fontos művekre jellemző paradoxiát. A XX. század hajnalán, amikor operáját bemutatták (prágai Nemzeti Színház, 1901), a szerző egyszerre volt tradicionalista, és ha nem is újító, de érzékeny az újdonságra (gondoljunk az amerikai útján szerzett helyi zenei élmények beépítésére). Egyszerre képviselte hazája művészetében a nemzeti identitást, a cseh költői folklórt és az univerzalitást, a világzenét (nem a szó mai értelmében), aminek egyértelmű bizonyítéka a mű közelmúltban kibontakozott nemzetközi reneszánsza az operaszínpadokon. Az átmenetiség jele, hogy bár Dvorˇák nem volt wagneriánus, de nem tudta kivonni magát a német reformer hatása alól, részint a kompozíciós elvek tekintetében, részint a zenekari közjátékokban, részint a vezérmotívumok alkalmazásában, amelyek nem pontosan azt jelentik, amit Wagnernál – a szimfonikus hangzásban megnyilvánuló transzfigurációkat -, hanem olyan, ha tetszik, impresszionista motívumok ismétlődését, amilyen például mindjárt az előjáték kezdetén a mélyvonósokon leheletfinoman intonált, előbb apró léptekkel (kisterccel) fejlődő, aztán visszalépdelő „erdőzsongás”. A Ruszalka, amely szerzőjének ugyanúgy késői, őszies, alkonyi fénybe vont darabja, mint Verdi Falstaffja vagy Berlioz Béatrice és Bénédict című Shakespeare-operája, egyszerre XIX. századi értelemben vett romantikus darab és a XX. század küszöbén aktuális modernitásra rezonáló alkotás.

Sellők és nimfák Máthé András felvétele

Sellők és nimfák Máthé András felvétele

Utóbbi végső soron a mesei alapra épülő pszichoanalitikus szüzsé miatt, amelyet nem nehéz észrevenni és kifejteni Jaroslav Kvapil librettójának hableány-történetéből. A sellőből emberré váló Ruszalka maga is „átmeneti lény”, akinek az a személyes problémája, hogy emberi értelemben testetlen sellőként emberi érzelmekre vágyik, de halandóvá vált testében nem testiség ébred, csak spiritualitás, amivel nem tudja magához láncolni a látszólag szintén éterikus álompárt kereső, ám egy idő után a szexuális parnerséget is elváró Herceget. Ruszalka egyfelől nagy lélek, másfelől, szerencsétlenségére, hideg, jeges, vértelen teremtés (ezek a szavak gyakran hangzanak el az operában). Önmagát úgy jellemzi a darab vége felé, hogy se nem nimfa, se nem ember, se nem élő, se nem holt – se hús-se hal, mondhatnánk gonoszul, ha nem volna annyira szeretetre méltó. Megmaradt itt valami a szomorú sellőmesék szociológiai tanulságából, miszerint ne vágyjál más környezetbe, ahol idegen vagy, ne lépd át a saját határaidat, ne keresd máshol a boldogulást, mint a saját körödben.

A mese arról is szól, hogy Ruszalka és a Herceg a földön nem találhat egymásra, csak a túlvilágon. A szerelmi egyesülés egyben szerelmi halál is. A halálos csók, amellyel Ruszalka örökre – a túlvilágra – szólóan eljegyzi a tudatosan önfeláldozó Herceget, egyben keresztényi feloldozás. Ruszalka megbocsátást kér Istentől szerelmese állhatatlan emberi hűtlenségéért, amellyel őt újra sorsára ítélte – arra, hogy visszaváltozzon sellővé. A könyörületesség motívuma természetesen kiolvasható a műből, elsősorban a zenéből, de a fölszín alatt ugyanilyen releváns a csalódott lélek mélységes kiábrándulása is. Az utolsó passzusokban Ruszalka szinte kéjjel emlegeti saját szerelmét, amellyel minden érzelmet megfagyaszt, és jeges ölelését, amellyel megsemmisíti a Herceget. Ezt a mélyáramot hozta felszínre Sergio Morabito és Jossi Wieler tavalyi salzburgi rendezése, amelyben Ruszalka inkább eltökélt ítélet-végrehajtó – kettős értelemben is -, mint megbocsátó áldozat: előbb saját szívébe szúrja a kést (ezzel megöli magában a halandó embert), majd a Hercegébe, és holttestére dobván a keresztet, némi megvetéssel ajánlja őt Isten kegyelmébe.
A debreceni előadás jócskán megkésett magyarországi, magyar nyelvű bemutató. (Eddig egy 1956-os pozsonyi és egy 2008-as kassai vendégjátékon láthatta a hazai közönség Budapesten, illetve Miskolcon.) Feliratozták a szöveget, ami a produkcióéval azonos nyelv esetében szokatlan, de a történés megértése szempontjából nem haszontalan eljárás. (Noha elvonja a figyelmet a színházról.) A műértelmezés ugyanakkor zeneileg is, színpadilag is világos, érthető, egyszerű. Sem a karmester Kocsár Balázs, sem a rendező Novák Eszter nem keveredik bonyodalmakba. Ami az előbbit illeti, a zenekari hangzás áttetsző, a szólamok kiegyenlítettek, a muzsika színgazdagsága, dinamikája, plaszticitása megfelelő – talán nem mindenütt elég puhák, telítettek, dúsak az áradóan kibomló tónusok -, és biztos kézre vall a kompozíciós egységen belüli nemritkán szokatlan, váratlan váltások fölépítése is. Mindazonáltal az általam látott előadáson nem teremtődött meg a spiritualitás, amiben a gyerekközönség vékony szálon függő nézői partnersége is közrejátszott. Ez a szál szerencsére nem szakadt el, de többször is komoly megterhelésnek volt kitéve, és a bizonytalanság mindvégig fennmaradt feszültsége nem segítette elő az éteri pillanatok létrejöttét. Vagy azt kellene végiggondolni, hogy a Ruszalka gyermekopera-e (nem az), vagy azt, hogy a gyermekek megfelelő készültségi viszonyban vannak-e darabbal, a színházzal és a rájuk leselkedő élménnyel.
Pedig Novák Eszter éppen a gyermekfejlődés lélektanába avat be, közelebbről csitriérési folyamatot ábrázol. Létay Kiss Gabriella Ruszalkája habos polgári otthonból jön, a jelmeztervező Zeke Edit úgy is öltözteti, fehér, pamut combharisnyába és fodros, rövid ruhácskába – majdnem matrózruha -, mintha a nemileg szemlátomást érett lányka gyerekzsúrba indulna. (Az öltözéknek a harisnyafix és a szoknya alja közötti területen megvan az erotikus tartalma, miáltal a papaszerepet játszó Tókirály incselkedésébe ha nem is pedofília, de egy kis szexuális érdeklődés is belejátszik.) Legföljebb a sportcipője közelíti a biedermeier kamasz lányt egy mai tiné¬dzserhez. A díszletet is Zeke tervezte, a kék tónusú, hátul zárt fal és a színpadszintről – az ott levő körhintától – a peremre vezető út az első felvonás transzformációját, a mélyből a felszínre, a gyerekvilágból a felnőttek közé jutást jelképezi. A sellők és nimfák: polkázó, hintázó, görkorcsolyázó süldő lányok. A boszorkány Jezsibaba az a családhoz tartozó „nagynéni”, aki kicsit féltékeny a nőiesedő unokahúgra, mert öregíti őt, holott még fiatal, kokett és tetszeni vágyó, ezért a sikkes és sikeres nők lenéző fölényével igyekszik minél tovább a gyerekkorban tartani a riválisaivá érő tiniket. Némileg kényesebb – és rendezőileg-színészileg megoldatlanabb – a Herceg szerepe, aki felnőtt és tapasztalt férfiként a tiszta ideált keresi a kislányban, de miután a menyasszonyává teszi, elkerülhetetlen, hogy kiábrándítsa a fizikailag ingerszegény (ráadásul az emberré válás feltételeként némává lett) kiskorú kommunikációképtelensége. Ezt a viszonyt nem sikerült értelmezni az előadásban – Ruszalka menyasszonyként is megmarad az asztal mögé bújó, ijedt lánykának, akit a Tókirály próbál lökdösni, hogy vegye fel a harcot mondén riválisával, az Idegen hercegnővel.

Létay Kiss Gabriella (Ruszalka) és Wagner Lajos (Tókirály) Máthé András felvétele

Létay Kiss Gabriella (Ruszalka) és Wagner Lajos (Tókirály) Máthé András felvétele

Kisebb problémáktól eltekintve a produkció mű¬egészként színvonalas. Létay Kiss Gabriella poétikus figurát formál, nem él át nagy drámai katarzist – ez idegen az alkatától és hangi adottságaitól is -, de szépen hitelesíti a lelki felindulást és a lírai megbocsátást. Wagner Lajos minden tekintetben impozáns Tókirály, Bódi Marianna pedig frivol, fölényes és nőies Jezsibaba. Hajdú Andrást lefoglalják a Herceg szólamának nehézségei, hangjának kapacitása predesztinálja a szerepre, de az árnyalással még adós. Pesti Emese nem csinál bestiát az Idegen hercegnőből, nem akarja lecsapni Ruszal¬ka kezéről a Herceget, hiúbb és magakelletőbb annál, s mintha volna benne valami latens szolidaritás a kislány iránt. (Vagy a férfiakról van általánosan lesújtó véleménye.) Böjte Sándor és Ducza Nóra ügyesen abszolválják a Vadőr és a Kukta komikus karakterszerepét. Jó a sellők triója – Heiter Melinda, Gaál Wéber Ildikó és Balogh Eszter. Polka, scherzoszerű táncok, a báli vendégek ünnepélyes csoportjának kommentátori kórusa – mindez inkább jelzés, mint forgatag, a szolidan megmozgatott színpad látványként is kerüli a magyar opera-előadások gyakran szűk térre szabott zsúfoltságát. A fináléban Novák Eszter a feloldozásra teszi a hangsúlyt – az érzelmi katarzistól felnőtté érett Ruszalka gyermekeként ringatja ölében halott első (s talán utolsó) szerelmét.Antonín Dvorˇák: Ruszalka
(Csokonai Színház, Debrecen)

Librettó: Jaroslav Kvapil. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Rendezőasszisztens: Iványi Csilla. Vezényel: Kocsár Balázs. Rendező: Novák Eszter.
Szereplők: Létay Kiss Gabriella/Kriszta Kinga, Györ¬fi István/Hajdú András, Wagner Lajos/Jekl Lász¬ló, Bódi Marianna, Pesti Emese, Böjte Sándor, Ducza Nóra, Heiter Melinda, Gaál Wéber Ildikó, Balogh Eszter.
Közreműködik a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara. Karigazgató: Pálinkás Péter

Facebook Comments