Kisebb problémáktól eltekintve a produkció műegészként színvonalas.

Átmeneti darab Dvorák tündérszép Ruszalkája, és mint ilyen önmagában hordja a jelentős, fontos művekre jellemző paradoxiát. A XX. század hajnalán, amikor operáját bemutatták (prágai Nemzeti Színház, 1901), a szerző egyszerre volt tradicionalista, és ha nem is újító, de érzékeny az újdonságra (gondoljunk az amerikai útján szerzett helyi zenei élmények beépítésére). Egyszerre képviselte hazája művészetében a nemzeti identitást, a cseh költői folklórt és az univerzalitást, a világzenét (nem a szó mai értelmében), aminek egyértelmű bizonyítéka a mű közelmúltban kibontakozott nemzetközi reneszánsza az operaszínpadokon. Az átmenetiség jele, hogy bár Dvorˇák nem volt wagneriánus, de nem tudta kivonni magát a német reformer hatása alól, részint a kompozíciós elvek tekintetében, részint a zenekari közjátékokban, részint a vezérmotívumok alkalmazásában, amelyek nem pontosan azt jelentik, amit Wagnernál – a szimfonikus hangzásban megnyilvánuló transzfigurációkat -, hanem olyan, ha tetszik, impresszionista motívumok ismétlődését, amilyen például mindjárt az előjáték kezdetén a mélyvonósokon leheletfinoman intonált, előbb apró léptekkel (kisterccel) fejlődő, aztán visszalépdelő „erdőzsongás”. A Ruszalka, amely szerzőjének ugyanúgy késői, őszies, alkonyi fénybe vont darabja, mint Verdi Falstaffja vagy Berlioz Béatrice és Bénédict című Shakespeare-operája, egyszerre XIX. századi értelemben vett romantikus darab és a XX. század küszöbén aktuális modernitásra rezonáló alkotás.

Sellők és nimfák Máthé András felvétele

Utóbbi végső soron a mesei alapra épülő pszichoanalitikus szüzsé miatt, amelyet nem nehéz észrevenni és kifejteni Jaroslav Kvapil librettójának hableány-történetéből. A sellőből emberré váló Ruszalka maga is „átmeneti lény”, akinek az a személyes problémája, hogy emberi értelemben testetlen sellőként emberi érzelmekre vágyik, de halandóvá vált testében nem testiség ébred, csak spiritualitás, amivel nem tudja magához láncolni a látszólag szintén éterikus álompárt kereső, ám egy idő után a szexuális parnerséget is elváró Herceget. Ruszalka egyfelől nagy lélek, másfelől, szerencsétlenségére, hideg, jeges, vértelen teremtés (ezek a szavak gyakran hangzanak el az operában). Önmagát úgy jellemzi a darab vége felé, hogy se nem nimfa, se nem ember, se nem élő, se nem holt – se hús-se hal, mondhatnánk gonoszul, ha nem volna annyira szeretetre méltó. Megmaradt itt valami a szomorú sellőmesék szociológiai tanulságából, miszerint ne vágyjál más környezetbe, ahol idegen vagy, ne lépd át a saját határaidat, ne keresd máshol a boldogulást, mint a saját körödben.

A mese arról is szól, hogy Ruszalka és a Herceg a földön nem találhat egymásra, csak a túlvilágon. A szerelmi egyesülés egyben szerelmi halál is. A halálos csók, amellyel Ruszalka örökre – a túlvilágra – szólóan eljegyzi a tudatosan önfeláldozó Herceget, egyben keresztényi feloldozás. Ruszalka megbocsátást kér Istentől szerelmese állhatatlan emberi hűtlenségéért, amellyel őt újra sorsára ítélte – arra, hogy visszaváltozzon sellővé. A könyörületesség motívuma természetesen kiolvasható a műből, elsősorban a zenéből, de a fölszín alatt ugyanilyen releváns a csalódott lélek mélységes kiábrándulása is. Az utolsó passzusokban Ruszalka szinte kéjjel emlegeti saját szerelmét, amellyel minden érzelmet megfagyaszt, és jeges ölelését, amellyel megsemmisíti a Herceget. Ezt a mélyáramot hozta felszínre Sergio Morabito és Jossi Wieler tavalyi salzburgi rendezése, amelyben Ruszalka inkább eltökélt ítélet-végrehajtó – kettős értelemben is -, mint megbocsátó áldozat: előbb saját szívébe szúrja a kést (ezzel megöli magában a halandó embert), majd a Hercegébe, és holttestére dobván a keresztet, némi megvetéssel ajánlja őt Isten kegyelmébe.
A debreceni előadás jócskán megkésett magyarországi, magyar nyelvű bemutató. (Eddig egy 1956-os pozsonyi és egy 2008-as kassai vendégjátékon láthatta a hazai közönség Budapesten, illetve Miskolcon.) Feliratozták a szöveget, ami a produkcióéval azonos nyelv esetében szokatlan, de a történés megértése szempontjából nem haszontalan eljárás. (Noha elvonja a figyelmet a színházról.) A műértelmezés ugyanakkor zeneileg is, színpadilag is világos, érthető, egyszerű. Sem a karmester Kocsár Balázs, sem a rendező Novák Eszter nem keveredik bonyodalmakba. Ami az előbbit illeti, a zenekari hangzás áttetsző, a szólamok kiegyenlítettek, a muzsika színgazdagsága, dinamikája, plaszticitása megfelelő – talán nem mindenütt elég puhák, telítettek, dúsak az áradóan kibomló tónusok -, és biztos kézre vall a kompozíciós egységen belüli nemritkán szokatlan, váratlan váltások fölépítése is. Mindazonáltal az általam látott előadáson nem teremtődött meg a spiritualitás, amiben a gyerekközönség vékony szálon függő nézői partnersége is közrejátszott. Ez a szál szerencsére nem szakadt el, de többször is komoly megterhelésnek volt kitéve, és a bizonytalanság mindvégig fennmaradt feszültsége nem segítette elő az éteri pillanatok létrejöttét. Vagy azt kellene végiggondolni, hogy a Ruszalka gyermekopera-e (nem az), vagy azt, hogy a gyermekek megfelelő készültségi viszonyban vannak-e darabbal, a színházzal és a rájuk leselkedő élménnyel.
Pedig Novák Eszter éppen a gyermekfejlődés lélektanába avat be, közelebbről csitriérési folyamatot ábrázol. Létay Kiss Gabriella Ruszalkája habos polgári otthonból jön, a jelmeztervező Zeke Edit úgy is öltözteti, fehér, pamut combharisnyába és fodros, rövid ruhácskába – majdnem matrózruha -, mintha a nemileg szemlátomást érett lányka gyerekzsúrba indulna. (Az öltözéknek a harisnyafix és a szoknya alja közötti területen megvan az erotikus tartalma, miáltal a papaszerepet játszó Tókirály incselkedésébe ha nem is pedofília, de egy kis szexuális érdeklődés is belejátszik.) Legföljebb a sportcipője közelíti a biedermeier kamasz lányt egy mai tiné¬dzserhez. A díszletet is Zeke tervezte, a kék tónusú, hátul zárt fal és a színpadszintről – az ott levő körhintától – a peremre vezető út az első felvonás transzformációját, a mélyből a felszínre, a gyerekvilágból a felnőttek közé jutást jelképezi. A sellők és nimfák: polkázó, hintázó, görkorcsolyázó süldő lányok. A boszorkány Jezsibaba az a családhoz tartozó „nagynéni”, aki kicsit féltékeny a nőiesedő unokahúgra, mert öregíti őt, holott még fiatal, kokett és tetszeni vágyó, ezért a sikkes és sikeres nők lenéző fölényével igyekszik minél tovább a gyerekkorban tartani a riválisaivá érő tiniket. Némileg kényesebb – és rendezőileg-színészileg megoldatlanabb – a Herceg szerepe, aki felnőtt és tapasztalt férfiként a tiszta ideált keresi a kislányban, de miután a menyasszonyává teszi, elkerülhetetlen, hogy kiábrándítsa a fizikailag ingerszegény (ráadásul az emberré válás feltételeként némává lett) kiskorú kommunikációképtelensége. Ezt a viszonyt nem sikerült értelmezni az előadásban – Ruszalka menyasszonyként is megmarad az asztal mögé bújó, ijedt lánykának, akit a Tókirály próbál lökdösni, hogy vegye fel a harcot mondén riválisával, az Idegen hercegnővel.

Létay Kiss Gabriella (Ruszalka) és Wagner Lajos (Tókirály) Máthé András felvétele

Kisebb problémáktól eltekintve a produkció mű¬egészként színvonalas. Létay Kiss Gabriella poétikus figurát formál, nem él át nagy drámai katarzist – ez idegen az alkatától és hangi adottságaitól is -, de szépen hitelesíti a lelki felindulást és a lírai megbocsátást. Wagner Lajos minden tekintetben impozáns Tókirály, Bódi Marianna pedig frivol, fölényes és nőies Jezsibaba. Hajdú Andrást lefoglalják a Herceg szólamának nehézségei, hangjának kapacitása predesztinálja a szerepre, de az árnyalással még adós. Pesti Emese nem csinál bestiát az Idegen hercegnőből, nem akarja lecsapni Ruszal¬ka kezéről a Herceget, hiúbb és magakelletőbb annál, s mintha volna benne valami latens szolidaritás a kislány iránt. (Vagy a férfiakról van általánosan lesújtó véleménye.) Böjte Sándor és Ducza Nóra ügyesen abszolválják a Vadőr és a Kukta komikus karakterszerepét. Jó a sellők triója – Heiter Melinda, Gaál Wéber Ildikó és Balogh Eszter. Polka, scherzoszerű táncok, a báli vendégek ünnepélyes csoportjának kommentátori kórusa – mindez inkább jelzés, mint forgatag, a szolidan megmozgatott színpad látványként is kerüli a magyar opera-előadások gyakran szűk térre szabott zsúfoltságát. A fináléban Novák Eszter a feloldozásra teszi a hangsúlyt – az érzelmi katarzistól felnőtté érett Ruszalka gyermekeként ringatja ölében halott első (s talán utolsó) szerelmét.Antonín Dvorˇák: Ruszalka
(Csokonai Színház, Debrecen)

Librettó: Jaroslav Kvapil. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Rendezőasszisztens: Iványi Csilla. Vezényel: Kocsár Balázs. Rendező: Novák Eszter.
Szereplők: Létay Kiss Gabriella/Kriszta Kinga, Györ¬fi István/Hajdú András, Wagner Lajos/Jekl Lász¬ló, Bódi Marianna, Pesti Emese, Böjte Sándor, Ducza Nóra, Heiter Melinda, Gaál Wéber Ildikó, Balogh Eszter.
Közreműködik a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara. Karigazgató: Pálinkás Péter