A DESZKA koncepcióján tovább gondolkodva adódik a következő kérdés: mi is, milyen is a jó kortárs dráma?

Ötödször rendezték meg 2009 márciusában a DESZKA Fesz­ti­vált, harmadik alkalommal Debrecenben. Így a programsorozat nevét adó betűszó úgy is feloldható, hogy Drámaírók és Szín­há­zak Kerekasztala, másfelől úgy is, hogy Debre­ceni Színházi Kerekasztal. Hangzatos mindkettő, de egyik sem definiálja megfelelően a fesztivál tulajdonképpeni célját. Legfel­jebb annyit tudhatni meg általuk, hogy drámaírók és egyéb színháziak törekszenek valamiféle párbeszédre, történetesen Debrecenben. Közelebb visznek a megoldáshoz Vidnyánszky Attila színidirektornak a fesztiválnyitón elmondott szavai, miszerint a DESZKA „a kortárs magyar drámák bemutatóinak mustrája”, „az év színházilag és irodalmilag legizgalmasabb produkcióinak” szemléje. A cél tehát: a legkiválóbb kortárs magyar színdarabok legjobb előadásainak bemutatása. Ugyanakkor szembeötlő, hogy a válogatásnak nincsenek meghatározott szempontjai, nem tudható, milyen szakmai érvek alapján találtatik izgalmasnak egyik vagy másik produkció. (Professzionális színházi fesztivál esetében természetesen szóba sem jöhet, hogy a program válogatóinak – Egressy Zoltánnak, Horváth Péternek, Szilágyi Andornak – személyes ízlése lenne az egyedüli értékmérő.) Azt is mondja Vidnyánszky, hogy „jelenlegi létezési stádiumában a DESZKA csírája egy nagyszabású, multinacionális, multikulturális rendezvénynek”. Szép, fontos és széles körben támogatandó (bár nem kellőképpen körülírt) cél ez is. Ám épp ennek fényében különösen fájó, hogy sem a 2007-es első, sem a 2008-as második, sem a 2009-es harmadik fesztivál programja nem tükröz különösebb tudatosságot. A III. DESZKA bő egy hete alatt bemutatott huszonhat színházi előadás stílusában, formájában, felfogásában rendkívül széles spektrumot fogott be. Dicséretére válik egy színházi kultúrának, ha drámairodalma sokszínű. Fejfájásra inkább a meghívott darabok hatalmas színvonalbeli szórása, a jó néhány nívótlan, igénytelen produkció ad okot.1

Könyökkanyar (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka) Molnár Edvárd felvétele

Könyökkanyar (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka) Molnár Edvárd felvétele

Annál is inkább, mert a DESZKA Fesztivál azon kevés magyarországi kezdeményezés egyike, amely kimondottan a drámára, arra a szövegfajtára-műformára koncentrál, amely mostohagyermeke az irodalomnak – és amely elengedhetetlen föltétele a színházcsinálásnak. A DESZKA jellegénél fogva unikális eseménysorozat: a drámaírók „mű­helyfesztiválja”, amely kiteljesít(het)i a kortárs dráma exportját-importját, azt a kört, amelyet a progresszív, új utakat járó társulatok felkutatását zászlajára tűző Kortárs Drámafesztivál és a fiatal, pályakezdő magyar drámaírók útját egyengetni igyekvő Nyílt Fórum alkot.

A DESZKA koncepcióján tovább gondolkodva adódik a következő kérdés: mi is, milyen is a jó kortárs dráma? „Senki sem tudja, mi a jó színdarab. Senki se tudja, mi a színdarab egyáltalán” – írja Németh Ákos a fesztivál igényes kivitelezésű, de bosszantó (elsősorban helyesírási) hibákkal tűzdelt műsorfüzetében. „Az jó, ha szöveg van benne, azzal mindenfélét lehet kezdeni, ki lehet húzni például” – folytatja Németh, majd később: „A büfés szerint a jó darab az, ami rövid, viszont szünet is van benne, az igazgató szerint jó az, ami nyer a pályázaton, a gazdasági igazgató szerint nem jó egy se, csak a baj van mindegyikkel.” „Mára, úgy tetszik, feleslegessé vált a színmű maga” – szól végül a nyilvánvalóan szándékkal sarkító szöveg, mely metsző öniróniával lúdtollal, gyertyalángnál, írópulton körmölő deákhoz hasonlítja korunk drámaíróját. Németh Ákos szavai remekül rímelnek Patrice Pavis Színházi szótárának vonatkozó passzusára: „Egyre több gondot okoz megkülönböztetni a drámai (értsd: dramatikus) szöveget másfajta szövegektől, mert a drámaírás aktuális irányzatai szerint bármely szöveg színpadra állítható. […] Mindaz, ami a XX. századig a drámai szöveg ismérvei közé tartozott – a dialógus, a konfliktus, a drámai szituáció, az alak fogalma -, ma már nem sine qua non kikötés egy színpadra szánt vagy ott felhasznált szövegnél.” Ennek fényében az úgynevezett drámafesztivál valójában kifejezetten anakronisztikus rendezvénysorozat, egyrészt mert a szöveg már nem elengedhetetlen része a színházi előadásnak, másrészt ha mégis az, egyáltalán nem szükségszerűen kell drámáról beszélnünk. Hogy ez a gondolatsor hova vezet, nem nehéz belátni: a színháznak nincsen okvetlen szüksége a drámára, a dráma viszont nemigen lehet meg színház nélkül, ahogyan arra a tavalyi DESZKÁ-t felvezető Tasnádi István is utalt.

Timurra várva (Szigligeti Társulat, Nagyvárad) Karetka Adalbert felvétele

Timurra várva (Szigligeti Társulat, Nagyvárad) Karetka Adalbert felvétele

Innentől kezdve két út áll a fesztiválszervezők előtt: vagy lekövetik a magyar színház mindinkább posztdramatikus irányba való elmozdulását, kitágítják látóterüket, és színpadi szövegek fesztiváljává alakítják át a rendezvénysorozatot; vagy a „szükség van miránk, drámaírókra” jelmondat jegyében önáltató magatartást tanúsítanak. A DESZKA Fesztivál válogatása nem választ egyértelműen az opciók közül, de mintha mégis az utóbbit támogatná inkább. „Ez történik, ha nincs egy drámaíró, aki a kezében tartsa a darab egészét” – hangzik is el az Új Színház Keleti pu. című előadása után mintegy önigazolásként. Holott ennek ellenkezőjére is láthattunk példát: a Halotti pompa című előadás Borbély Szilárd köteteiből gyúr működőképes színpadi szöveget – igaz, az író aktív közreműködésével (dramaturg: Rideg Zsófia). Vidnyánszky rendezése az idei DESZKA programjának egyik legerősebb produkciója. Különlegességét éppen az adja, hogy Vidnyánszky, bár vitathatatlanul kiindulási alapként kezeli, nem szán kiemelt jelentőséget a szövegnek, azt, tőle megszokott módon, „kiteríti”, idővé, térré, végső soron: színházzá tágítja. A Borbély Szilárd megverselte valós eseményről – a költő szüleit egy karácsonyestén saját házukban ismeretlenek meggyilkolják – beszámol ugyan az elő­adás, mégsem a történetmesélést tekinti elsődleges feladatának, hanem azokat az elsősorban morális dilemmákat villantja fel, amelyekre a Borbély által költészetté formált tragédia kapcsán az író, a rendező, a színész, a néző asszociál. Arról van szó mindenekelőtt, hogy miként élhető túl, dolgozható fel, bocsátható meg egy ilyen esemény. Hogy képes lehet-e a szülőgyilkosság áldozataként „itt maradott” gyermek belehelyezkedni a gyilkos helyzetébe, megérteni azt. Vid­nyán­sz­ky rendezése folytonos szerepcserékkel és -összevonásokkal mutatja meg, hogy tulajdonképpen minden viszonylagos, adott esetben Isten is lehet gyilkos, legalábbis bűnrészes, és a gyilkos is válhat szánandóvá, sőt becsülendővé. A színpadot elsősorban mélységében használó, tiszta szimbólumokból felépülő díszlet a gyilkosság megtörténtének kulcsjelenete után mindinkább az elemelés terévé válik, miközben az előadás relevanciájának tartománya mindjobban kitágul: az egyedi történetből általános megfigyelésekig – tematikusan: a holokausztig – jutunk el. Hogy megtudjuk: a holtak (vagy a haldoklók) szempontjából a halálban mindenki egyenlő; az élők szempontjából a milliószoros halál nem súlyosabb az egyszeresnél (itt éppen: a kétszeresnél).

Trapiti (Csíki Játékszín) Sándor Levente felvétele

Trapiti (Csíki Játékszín) Sándor Levente felvétele

Ugyancsak kiindulási pontnak, elsősorban miliőteremtő vagy -sugalló eszköznek tekinti a szöveget (bár ez esetben: drámaszöveget) a DESZKA Fesztivál másik kiemelkedő előadása, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Könyökkanyara. Urbán András munkája, mely a 2003-as Thealteren a legjobb rendezésnek járó díjat kapta, Tolnai Ottó végletesen fragmentált szövegéből csak azt tartja meg, építi tovább, amire az előadásnak valóban és igazán szüksége van. Banális történet adja a darab alapját: egy könyökkanyarban álló házba egy hajnalon beleszalad egy kamion, összedöntve az ott élő család otthonát, az egész élet munkájával felépített biztonságot. E puszta fizikai tény, a baleset szűkebb és tágabb áttételben egyaránt képes megjelenni. Az anya festette keretéből kihulló kép éppúgy párhuzamba állítható vele, mint a Jugoszlávia széthullásával merőben új politikai, társadalmi, kulturális közegbe került Vajdaság (s újabb áttétellel Tolnai Bácskához kapcsolódó, sőt arra épülő magánmitológiájának válsága). A szabadkaiak előadása képes állandó intellektuális izgalomban tartani közönségét, mert folyamatos nézni- és értelmeznivalót kínál, és nem­csak textuális szinten. Kiváló például Perovics Zoltán téglakupacokból és félig függő gerendákból felépített díszlete, amely keresztté is, hajóvá is képes átlé­nyegülni, de gondolkodni késztetnek a szerepösszevonások is: a Tolnai-szöveg tizennégy szereplőjét, melyből Urbán talán tizet tart meg, négy színész játssza el.

Keleti pu. (Új Színház) Schiller Kata felvétele

Keleti pu. (Új Színház) Schiller Kata felvétele

Nem a Könyökkanyar az egyetlen határon túli produkció a DESZKA programjában: Urbánék Pozsgai Zsolt Boldog bolondokjával is szerepeltek, a másik szabadkai csapat, a Népszínház a Szomorú vasárnapot, a nagyváradi társulat a Timurra várva című produkciót, a Csíki Játékszín Darvasi László Trapitijét mutathatta be Debrecenben, sőt, Schwajda Himnuszának román nyelvű előadását is láthatta a közönség. Ez utóbbi gesztus célja a hagyományteremtés: a jövőben a szervezők szándékuk szerint minden évben meghívnak egy külföldön bemutatott magyar darabot, ezzel is ösztönzendő a kortárs magyar művek külföldi színrevitelét. Ez alighanem az első lépés a már említett multinacionális-multikulturális DESZKA Fesztivál felé, amely azt ambicionálja, hogy a debreceni esemény nemzetközi tapasztalatcserévé, fórummá nője ki magát. Ennek elő­feltétele azonban minden bizonnyal egy magas minőséget prezentálni képes válogatási stratégia kidolgozása. Hogy a DESZKA ne a magyar dráma aktuális állapotának leképeződése, hanem valóban „az év színházilag és irodalmilag legizgalmasabb produkciói­nak” gyűjtőhelye legyen. Hogy a kortárs magyar dráma valóban kurrens árucikként tűnhessen fel – nekünk és a külföldi szakembereknek egyaránt.

Pinczés István, Forgách András, Tasnádi István és Bagó Bertalan Máthé András felvétele

Pinczés István, Forgách András, Tasnádi István és Bagó Bertalan Máthé András felvétele

1 Sem a DESZKÁ-n, sem eredeti helyükön nem volt alkalmam látni Schwajda Himnuszát az aradi Kamaraszínház, Aczél Géza Timurra várva című darabját a nagyváradi Szigligeti Társulat, Pozsgai Zsolt Boldog bolondokját a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és Tóth-Máté Miklós Én, Károli Gáspárját a debreceni társulat előadásában.

Facebook Comments