Az előadásban „a gyermek" mint hatáselem valóban „használva van", ám ebből nem következik, hogy az alanynak ebből kára származna...

Ez a minden tekintetben virtuóz előadás, amelyben színházi értelemben felnőtt, valójában pedig nyolc és tizennégy év közötti gyerekeket nézünk, nemcsak saját felnőtt világunkkal szembesít – azokkal a hatalmi-nevelési stratégiákkal, amelyekkel élünk, amelyeket mi gyakorlunk, vagy amelyeket mások fölöttünk gyakoroltak -, hanem saját gyermekkorunkkal is szembenézhetünk. Ez a gyerekkor jobbára nem egy szabad, gazdag és elfogadó országban zajlott, ahonnan ezek a gyerekek jönnek, és ahol szembe lehet mondani-ordítani, ha nem tetszik a felsőbb hatalom.
A Nap nap után (That Night Follows Day) című elő­adást1 másként fogadja a magyar drámapedagógus-közösség (amely pedagógiai kivetnivalót talál benne), illetve a Trafó közönsége (kitörő tapssal); ez utóbbihoz tartozik jelen sorok írója is, aki drámapedagógiai ismeretekkel nem, színháziakkal inkább rendelkezik, ám gyermeki és felnőtt-tapasztalatokban határozottan gazdag néző. A pedagógiai kifogások – melyek már az előadás utáni beszélgetésekben is felvillannak – leginkább arról szólnak, hogy e tizenhat hollandus gyermeket instruálták: szavakat (mit szavakat! ítéleteket) adtak a szájukba, megmondták, hová álljanak, milyen ritmusban beszéljenek, milyen hosszú szüneteteket tartsanak, és ehhez hányig számoljanak el magukban. Nem belőlük indult ki a szöveg, sem az előadás – meglehetősen kötött – formája, hanem a (felnőtt) alkotókból. A végtermék meggyőző, a hatás lenyűgöző, úgy tűnik, mégiscsak van ilyen színház (is). Az előadásban „a gyermek” mint hatáselem valóban „használva van”, ám ebből nem következik, hogy az alanynak ebből kára származna, vagy hogy morálisan valami kényes dolog történne, sérülne a „gyermekkorhoz való alkotmányos joga”, és felnőtt szerepbe kényszerülne. Tár­gya és alanya is a gyermek ennek az előadásnak, miközben a felnőtthöz szól, és felnőtt adja a szavakat a szájába. És persze a színházi illúzió teszi, hogy mi úgy élhetjük meg: gyermekek mondanak rólunk ítéletet.
Az előadás létrehozói: Tim Etchells, aki a Forced Entertainment szerzője is, illetve a genti Victoria produkciós ház – mindkét csapat az elmúlt évtized radikális színházi megújítójának számít (és mindkét csapat járt már a Trafóban, a Victoria a nagyszerű White Star című előadással). A gyerekprodukció a kortárs színházban elterjedt eszközökkel dolgozik: kórus-jelleg, nagy, üres „köztér”, kötött, de nem drámai (poszt­dramatikus) szöveg, amelyben a szerepalak felszámolódik. Az első kettő: a nagy, olykor harsogó, máskor csöndes és szenvtelenül tényközlő kórus és a nyilvános tér a dráma és színház meglehetősen ősi alkotóelemei, például a tragédiáéi, melyet a polgári színjátszás vetett ki kebeléből.

Szkárossy Zsuzsa felvétele

Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ez a „gyermeki köztér” egy óriási (hipernaturalista) tornaterem, amely nemcsak az iskolát, a tornaórát, de az iskolai rendezvényeket is megidézi, azokat a színhelyeket, ahol ma is farsangozik-anyáknapozik, esetleg színjátszik a tanulóifjúság. A kórus lényege, hogy túlmutasson az egyénen és az egyszerin: a mindenkire érvényes általánost nyújtja. A tornaterem kosárpályájának szélső sávján sorakoznak fel ezek a valóban kiskorú gyerekek (ez már a második csapat, az első „kinőtte” az előadást), a maguk jelmeztelen, közvetlen, rendkívül fegyelmezett és koncentrált jelenlétével. Minden mondatuk egy ránk, felnőttekre vonatkozó kijelentés, annak a ténynek a megfogalmazása, hogy mi mit „teszünk” velük, gyermekekkel, esetleg velünk magunkkal mit tettek az „elkövetők”: az egyszerű gondoskodástól és játéktól egészen a hatalom kemény gyakorlásáig jutunk el bennük. A hétköznapi, partikuláris, vicces, abszurdan komikus, „soft” mondatok, egyszerű igazságok – „Pénzt vesztek ki a perselyünkből, és megígéritek, hogy majd visszateszitek”, „Elmond­já­tok, hogy a víz és az áram együtt bajt okoz” – találkoznak az általánossal, „keménnyel”, hazuggal, megbélyegzővel, előítéletessel, közhelyes általánossággal vagy szülői brutalitással: például „Elmagyarázzátok, hogy a feketék buták” vagy „Hogy mi véletlenül lettünk, nem voltunk betervezve, nem áhítoztak ránk, senki nem is akart minket.”

Egyszóval ahogy igenekkel és nemekkel kijelöljük a gyermeki világot. A dramaturgiai káosz a nevelését képezi le, hiszen magunknak ellentmondva, következetlenül, kiismerhetetlenül jelentünk ki mindenfélét. Ismét meggyőződöm arról, hogy ehhez a káoszhoz – színházi értelemben – idő kell, hogy fel ne épüljön, hogy mint stratégia megvalósuljon, a rendetlenség pedig formát teremtsen. Miközben az előadás csupa feszes rend és pontosság, a világ benne: ellenkezőleg. Állnak szemben, beszélnek, mi pedig figyeljük őket. Nevelünk, tiltunk, szeretetteli és mérgező felnőttek vagyunk egyszerre, magunk is hasonló nevelési minták boldog-boldogtalan hajótöröttei. Olykor hosszú felsorolás tagolja a szöveget, melyet időnként egyenként mondanak el a gyerekek, máskor „üres helyek”, pihenők segítenek a rengeteg textus és kemény szembesítés emésztésében; ilyenkor valaki belefog a szorzótáblába. Mint egy cigarettaszünet egy lucskos, nehéz álomban.
A kórus szándékoltan érzelemmentesen adja elő ezt a ránk zúduló szöveget, melyet csak a ritmus és a hangerő manipulál. Mivel megszűnik a szerep fogalma – illetve csak „a gyermek” általános szerepe működik -, a hatás a gyermek „civil” létéből és az előadás virtuóz, feszes kompozíciójából keletkezik, a nyers és direkt, szembesítős kommunikáció révén. Beszél hozzánk és zavarba ejt, mint gyakran teszi ezt a holland- flamand színház. És mivel a reprezentáció meglehetősen minimális, a néző magára marad, befelé figyelhet, hogy mit kezd a maga szerepeivel, felnőttként, gyerekként; igazi gúzsba kötött szabadság ez.

1 Az angol cím – Mint napra éj – Poloniusnak Laerteshez szóló intelmei­re utal. – A Szerk.

Facebook Comments