Török Ákos: Széljegyzetek emberekről és bábokról

A Twins - Ikrek előadásáról
2009-05-08

Az ikrekként létezés a szoros fizikai-lelki-szellemi összetartozás és a különlét egy egészen sajátos formája, amelyre a két előadó hasonlósága mellett is érzékletes különbözősége csak nagyon távolról utalhat.

Frenák Pál legújabb koreográfiája elemelt jelszerűségével a legkülönfélébb olvasatoknak ad teret, majd egy következő pilla­nat­ban konkrét testgesztusokkal vonja vissza az iménti tág értel­mez­hetőséget. Az előadás izgalmasságát elsősorban ez a herme­neutikai húzd meg-ereszd meg adja. És persze a két előadó, Major László és Várnagy Kristóf impozáns és ihletett színpadi előadásmódja. A felvethető kér­dések egyike pedig így hangzik: a jól ismert közhelyeken túl tud-e valamit mondani nekünk Frenák Pál az ikerlétről?

A színpadkép egyszerűsége, a színpadi elemek (színtéri jelölők) kis száma mellett rejtvényszerűen indul az előadás. A játéktér hátsó harmadában jó két méter magas paraván, rajta fekete-fehér, hullámos rajzolat – ami felhős ég, köves táj, tengerfelszín egyaránt lehet -, egy kötéllétra, melynek tetején háromszemélyes kiülőkosár leng, és egy lassan, de folyamatosan járó szélgép. Ide érkezik felváltva, görkorcsolyázva, fehérre mázolt arccal két alsóneműre meztelenített férfialak. A darabhoz írt ismertetőből utólag értesülök, hogy a csillagjegyre s vele magára az ikerlét immanenciájára történtek utalások, magam vajmi keveset értek egyelőre, de ez egyáltalán nem zavaró. A két fiú, immár korcsolyák nélkül, akrobatikus látványosságként sem utolsó mozgássorozatba kezd a paraván előtt, van, hogy szinkronban mozdulnak, van, hogy egymáshoz képest elcsúszva, de – anélkül, hogy ténylegesen figyelnének egymásra – minden mozdulatuk tekintettel van a másikra. Egyikük szőrös, másikuk szőrtelen, ami – ellenpontjaként azonos jellegű és hangulatú mozgásíveiknek – látványként már az első pillanattól fogva megkülönbözteti őket, az ikerlét olyan rétegeit jelenítve meg, mint egység és különállóság, összetartozás és autonómia vagy az androgün teljességből kiszakadó férfi- és női lét. Mindez a kezdeti – ha nem is idillikus, de mindenképpen alommeleg – állapot azon árnyékosabb rétegét idézi, amelyhez olyan biblikus történetek kapcsolódnak, mint Jákobé és Ézsaué vagy Ábelé és Káiné. Az ikrekként létezés a szoros fizikai-lelki-szellemi összetartozás és a különlét egy egészen sajátos formája, amelyre a két előadó hasonlósága mellett is érzékletes különbözősége csak nagyon távolról utalhat. Azonban ez az utalás elég lehetőséget teremt a befogadói intellektus számára, hogy gondolatai túlterjedjenek a megszokott asszociációkon.
Rejtvényszerűsége mellett is tiszta képletekkel indít tehát Frenák Pál, azzal az egyszerűséggel, amit önmagában is jó nézni, és ami az intellektus számára is kihívást tartogathat. Ezt a képletet némiképpen bonyolítja egy kisember méretű, fehér fabábbal zajló játék: mozgatója úgy vezeti végig a színen, hogy ő maga is látszik (a megszokotthoz mérten erőteljesebben), miközben saját karja egyben a báb karja is. Ez a szerves, mégsem teljes összetartozás az egész előadás legszebb gondolata. A Twins – Ikrek másik kiemelt érzéki-intellektuális pillanata, amikor Gergely Attila (zenei szerkesztő) elektromos zajokból montírozott ütemes zenei atmoszférát hoz létre: a per definitionem káoszból jön létre a legmagasabb szintű rend. Trükkössége és MC-körökben nyilvánvaló közhelyessége ellenére ezen a ponton, erre az egyszeri alkalomra ez telitalálat.
Frenák Pál munkáinak egyik sajátos karakterjegye a visszatérő motívumok alkalmazása, amitől akár egyetlen folyamatos előadásnak tekinthetők a darabjai, de a motívumok maguk is újra, előadásról előadásra értelmezhetőek. A törtfehér emberbáb a Mi-lan című darabban az előadó (Újvári Milán, majd később Várnagy Kristóf) mellett legalábbis társszereplőként jelent meg, és az írásos felvezető szerint ugyanabban az ikerstátusban, ami a Twins – Ikrek vezérgondolata is. A báb a tökéletes teljestest-maszk, színpadon tehát a tökéletes szereplő, aki semmivel nem több, nem kevesebb, mint a szerepe. Hogy Frenák új darabjában a báb helyére ember kerül, jelzés- és jelentésértékű, ahogy az is, amikor az előadásban a Mi-lan-beli faragott figura kétszer is megjelenik. Teljességről, magunk megmutatásáról, idegenségről, életről és élettelenségről ad gondolkodnivalót.

Major László és Várnagy Kristóf Koncz Zsuzsa felvétele

Major László és Várnagy Kristóf Koncz Zsuzsa felvétele

Az írásos felvezető nem része a darabnak, ellenben a cím igen. Amit az előadás negyvenöt perce alatt láthatunk, az ikerlét helyett inkább a testvérlét mozgóképei, és azok közül is leggyakrabban a jól ismert általánosságok: szeretés, vetélkedés, szinkronitás, különbözőség. Amikor már kifogyni látszik az alkotói muníció, és még a nézőbarátra méretezett háromnegyed órás játékidő is kezd soknak tűnni, elindul egy eleinte nagyon lazára hurkolt értelmezési szál. A két színpadi figura felmászik a lengőlétrán, kiül a kosárba, majd visszamászik, egyikük lezuhan. Az utolsó jelenetben aztán összeér minden: létra, szélgép, festett paraván. Egyikük teljesen meztelenül, hatalmas szárnyakkal görkorcsolyázik körbe-körbe, míg a másik a paraván előtt fekszik összegörnyedten, mozdulatlanul. Tudni most sem lehet szinte semmit sem: valamelyikük arcáról ekkorra már lekopott a festék, míg a másikuk teljesen meztelen, földön fekvő talán halott, talán csak földön ragadt. A szél a levegő princípiumához tartozik, ami éppen félúton van a föld és az ég között, a második bábos jelenetben már gólyalábalt magasságból mozgatják a kisembert. A Twins – Ikrek végső mondandója a testvér- (vagy éppen iker-) létről a szétválás emberré és madárrá (angyallá), önmagunk láthatóvá tétele, az ég közelítése és meg nem találása. Poétikus szépségű gondolatok, mint ahogy megszólalásmódja is letisztult, azonban ez a tíz perc nem képes utólagosan igazolni a pontosan szerkesztett, a jelszerű érzékiségen csak a kevéssé izgalmas általánosságok felé túllépő első harmincöt percet.

Twins – Ikrek
(Frenák Pál Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Díszlettervező-maszk: Majoros Gyula. Jelmeztervező: Szabó Gergely. Technika: Molnár Pé­ter. Fény: Marton János. Zenei szerkesztő: Gergely Attila. Ren­dező-koreográfus: Frenák Pál. Tánc: Major László, Várnagy Kristóf.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.