Érdekes, hogy mostanában, idősebb koromban még inkább megtalálnak azok a szerepek, amelyekben lehet és kell is magamról beszélnem.

– Másodszor került színre Tasnádi István Phaidrája. Amikor a Tasnádi rendezte Fédra fitnesst néztem, ott ült a nézőtéren Udvaros Dorottya, Schilling Árpád előadásának Phaidrája is. Phaidraként sem, civilben sem hasonlítotok egymásra. ő a „hősnősebb”.
– Én világéletemben karakterszínésznő voltam, de – meglehetősen bátor, szélsőséges gondolatok jegyében – bizonyos rendezők főszerepeket, hősnő-szerepeket is mertek adni nekem. Kaposváron Mohácsi János például rám osztotta Lady Milfordot az Ármány és szerelemben. Kitette a szereposztást, én meg kétségbeesetten kérdeztem tőle, hogy gondolja ezt, hiszen ez a szerep egyáltalán nem való nekem: Lady Milford a felső tízezerhez tartozó, elegáns nő… Mohácsi annyit felelt, hogy Lady Milfordot átveri a szerelme. Ettől a pillanattól kezdve nem volt problémám a figurával, hiszen egy esendő embert, egy fájdalmas női sorsot kellett ábrázolnom. A Sirály Arkagyinája sem feltétlenül nekem való szerep, de Schilling Árpádtól már nem kérdeztem meg, hogy miért épp rám bízta. Később megtudtam, hogy Schilling már akkor mondta, hogy el kellene játszanom egyszer Arkagyinát, amikor több mint tíz évvel ezelőtt együtt léptünk fel vendégként abban a Mesél a Bécsi erdő-vizsgaelőadásban, amelyet Ascher Tamás az akkori Zsámbéki-osztályosokkal rendezett; én voltam a nagymama, ő meg a kapitány. Sokkal később, az egyik Krétakör-táborban napi feladatként egy általunk választott rendező jellegzetes stílusában kellett jeleneteket csinálnunk. Tilo Wernerrel Castorf stílusában játszottuk el – nagyon szélsőségesen, sok zenével, han­gosan – a Siráj-beli nagyjelenetünket: megvertem Tilót, aki aztán meztelenül gitározott, én pedig felvettem egy térdig érő ballonkabátot meg egy napszemüveget; kiültünk egy-egy padra, és külön monologizáltunk. Ennek a nagyon érdekes kísérletnek a végén valaki megjegyezte, hogy „az Eszter egy Phaidra”. Tasnádi Istvántól is megkérdeztem, miért rám gondolt, amikor felkért a szerepre. „Azért, mert olyan ember vagy, aki mindig, minden helyzetből képes felállni”, válaszolta. Ekkor úgy éreztem, lehet közös mondanivalónk. Mindig izgalmas feladat megtalálni a hősnőkben a valós, emberi problémákat.

Koncz Zsuzsa felvétele

Koncz Zsuzsa felvétele

– Úgy, hogy közben magadról beszélsz.

– Mindig nagyon fontos szempont, amikor próbálok, hogy mi derüljön ki rólam az adott szerep kapcsán, mit akarok megmutatni magamból. Már nem mindent, hisz annyi mindent eljátszottam már. Az izgat inkább, hogyan derülhet ki még valami érdekes rólam. Mit tudok még magamból adni. Kaposváron az első szerepem az Ahogy tetszik Jucija volt, aztán eljátszottam Marikát a Liliomban és még sok-sok hozzájuk hasonló, hányatott sorsú, szerencsétlen külsejű, furcsa lényt. Érdekes, hogy mostanában, idősebb koromban még inkább megtalálnak azok a szerepek, amelyekben lehet és kell is magamról beszélnem. Arkagyinaként és Phaidraként őszintén vallhatok a saját pillanataimról, arról, hogy hol tartok most. Arkagyináé annyira színésznő-történet, hogy a végén már azt gondoltam, bármit csinálok, nem tudok hibázni, mert annyira „én” vagyok.
Korábban mindig én bújtam bele egy szerepbe, a Schilling-féle új gondolkodás szerint viszont magamban kellett megkeresnem a szerepet. Amire ez sikerült, vagyis elhittem, hogy valóban elég, ha magamról beszélek, már nem szégyelltem Arkagyina fájdalmait, kétségeit, az öregedését, az önzését, a színészetében való hitét és annak elvesztését. Aztán, amikor vége lett a Sirájnak, azt gondoltam, hogy nő-szerep az életben többé már nem fog megtalálni; belenyugodtam, hogy a karakterek mellett fákat, kutyákat, virágokat játszom majd – és egyszer csak megkérdezte Tasnádi, hogy lenne-e kedvem a Phaidrához. Persze hogy volt.
– Hogyan szabtátok rád Phaidrát? Hogyan dolgoztatok?
– Nagyon különleges munka volt, nemcsak színészi szempontból. Elemeztük, átírtuk, átszerkesztettük a darabot, próbáltuk megfejteni, hogy melyik jelenetben hol tart Phaidra. Úgy éreztem, akkor játsszuk jól, ha nem íveket játszunk, hanem ha minden jelenetből kiderül valami a szereplőkről, és ezekből a részletekből a végére fokozatosan összeáll a néző számára egy teljes kép. Azt kerestem tehát, hogy melyik jelenetből mi derüljön ki rólam és Phaidráról. Az sem baj, ha ennek nem minden mozzanata jut el a nézőhöz. Például egy kacsintás az egyik jelenetben, amit a nézőtérről talán senki sem lát, a következő jelenetben segít nekem egy viszony, egy szándék, egy állapot megteremtésében.
Nagyon nehéz volt, hogy nem tudtam megmagyarázni, mitől jut el Phaidra odáig, hogy szerelmet valljon a fiának, hiszen csak a pofonokat kapja tőle, Hippolütosz végig elutasítja. Egy nő, ha valaki nagyon kell neki, megtalálja azt a pici dolgot, ami miatt érdekes lehet a férfi számára. Én sosem voltam szép nő, de ha tetszett egy férfi, és vágytam rá, bármennyire elérhetetlennek tűnt is, mindig megtaláltam azt a pici kis „eret”, amitől közelebb tudtam hozzá kerülni. Meg­be­szélhették velem a bajaikat – nekem ez volt az eszközöm. Meg a humor és a tánc. De a darabbeli fiamhoz való közelítéshez nem találtam semmi hasonló fogódzót.
Azt gondolom, hogy Phaidra történeténél talán jobban érdekelte Tasnádit Hippolütosz története, az ő kálváriája, a megérdemelt vagy nem megérdemelt sorsa. Vagyis nagyon sokat kellett hozzátennem magamból Phaidrához annak érdekében, hogy teljes személyiséggé tegyem. Sokkal gazdagabb a figura, ha merek szembesülni azzal, hogy én magam is olyan problémákkal küzdök, mint Phaidra.

48_interju csakanyi eszter 11

– Például?
– Mernem kell beszélni az öregedés jeleiről és problémáiról. Zavarban voltam a köztem és az előadásbeli fiamat játszó Jaskó Bálint közti hatalmas korkülönbség miatt. Bálint, aki egyébként nagyon szépen, érzékenyen és tehetségesen dolgozott, huszonkét éves. Rögtön megkérdeztem tőle, hogy hány éves az anyukája, és hogy volt-e dolga idősebb nővel. Amire „nem”-mel felelt.
Bármennyire intelligensen vállalja is egy nő az öregedést, rá kell jönnie, hogy egy adott életkor felett bizonyos dolgokat már nem tehet meg. Hiába olyanok a vágyai, mint régen, nem kezdhet ki egy huszonkét éves fiúval. Szerintem bűn, ha beleszeret, pláne az, ha ágyba viszi. Nem tud úgy vele tölteni egy éjszakát, hogy ne szégyellje magát utána. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor az ember megcsalja a párját. Én, aki mindig nagyszájú, gátlástalan nő voltam, és sosem jöttem zavarba, ha izgalmas, akár erotikus szerelmi jeleneteket kellett próbálnom, most heteken át azt kértem Bálinttól, csak mondjuk össze a szöveget.
Minél többet dolgozom fiatalokkal, annál több idős-szerepet kapok, úgyhogy annál gyakrabban ütközöm a generációs problémába. Ez az ára… A generációs kérdés egyébként kísér már egy ideje. Amikor a Sirájban Arkagyinaként felolvastam egy idézetet, azt játszottam, hogy nem látom jól a szöveget, ezért mélyebbre teszem a könyvet. Árpád nem szerette ezt a poént. Az idősebb nézők mindig nagyon nevettek rajta, de a fiatalok, mivel nem ismerik ezt a problémát, nem értették. A Fédrában azt a jelenetet, amikor Phaidra a klimax jeleiről és a problémáiról egyetlen embernek tud csak beszélni: a néma, haldokló férjének, szintén csak az idősebbek értik. Tasnádi ki akarta húzni az előadásból, de nem engedtem. És a generációs probléma csak egy a sok közül, amelyekkel Phaidraként szembesülnöm kell.
– A fitneszterem mint helyszín különösen felerősíti az önvallomásos mozzanatokat a Fédrában.
– Azt is vállalnom kell, hogy annyi kilóval megyek be játszani, amennyi vagyok. Persze: szó sincs arról, hogy egy főhősnőnek negyven kilónak kell lennie. Miért ne lehetne hetven vagy nyolcvan kiló? Tudatosan szembesítettem magam egy csomó dologgal a próbák alatt, és folyamatosan kerestem, hogy mit merjek még bevállalni.
– Nem viselt ez meg?
– Dehogynem. Nagyon nehéz próbaidőszak volt, majdnem belehaltam, a férjemmel is alig beszéltem, teljesen bezárkóztam. Tasnádi egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy bírom-e még. Hát nehezen.
– A pályád kezdetén Zsámbéki Gábortól, Ascher Ta­más­tól kaptad Kaposváron az instrukciókat – nekik szintén fontos a színész személyisége.
– Amikor stúdiós voltam a Nemzetiben, fogalmam sem volt, hogy mi vagyok, ki vagyok én, csak azt tudtam, hogy szeretnék fent lenni a színpadon. Kapos­váron tanítottak meg hinni abban, hogy az ember személyisége, milyensége létfontosságú a színészetéhez, és játék közben alapvetően abból kell építkezni. A végeredményt tekintve szinte ugyanaz a kaposvári és a Schilling-féle iskola, mindkettőben nagyon fontos a személyiség, egyszerűen a kor változott meg; akkor még a szöveg volt a legfontosabb előadás-alapanyag, aztán, ahogy egyre csökkent az igény a színháziasságra, a nagyszabású díszletekre és látványos jelmezekre, úgy jutott egyre fontosabb szerephez a színész személyisége. Kaposváron bele kellett bújni a figurákba, Schillingnél pedig az volt a lényeg, hogy ne legyél átváltoztatva, hanem te – te legyél.
– A néző talán nem is mindig érzi a kettő közti különbséget.
– Marlon Brandóról olvastam, hogy már nagyon nagy sztár volt, amikor fogadott a barátaival, hogy senki sem fogja felismerni a buszon. És tényleg nem ismerték fel. Semmi különöset nem csinált, csak épp nem nézett az emberek szemébe. Vagyis az, hogy felveszel-e maszkot, vagy nem veszel fel maszkot, tényleg belülről fakad. Teljesen civilen is lehet úgy viselkedni, mintha lenne az emberen maszk.
– Melyik módon szeretsz jobban játszani?
– Mindkettőt szeretem: nagyon jó belebújni egy-egy figurába, és persze nagyon izgalmas az is, ha saját magamból kell megteremtenem. Abban az előadásban például, amelyet most próbálok, és amelyet Parti Nagy Lajos novelláiból állítottunk össze, minden egyes monológnál új személyiségként jövök be. Rájöttünk, hogy mindegyik maszk, tehát én szinte sosem fogok látszani. Egyszerűen nem lesz meg a saját arcom. Illetve meglesz, csak az, hogy hogyan, még titok.
– Ebben az előadásban is beszélsz majd magadról?
– Persze, sok mindenről, ami hozzám tartozik: a félelmeimről, kétségeimről (érdekel-e valakit, amit csinálok, és nem játszom-e rosszul?), a hülyeségeimről (mindig felteszem a kérdést: ül-e híresség a nézőtéren?), de ami igazán motivált ebben, az a komikai bátorság. Amikor a színész annyiféle figurát játszik el, ahány ruhába átöltözik az előadás alatt. Mint Gilda Radner, a nyolcvanas évek híres komikus színésznője, aki az esendőségből csinált poént, és közben énekelt, táncolt. A Parti Nagy-előadásban hárompercenként átöltözöm, és mindig valami teljesen újat kell csinálnom. Hét ember, hét figura, és mindegyik egész más. Elképesztő koncentrációt igényel: mindent törölni és kezdeni az újat… Lehet, hogy bravúros lesz, de most épp az őrület határán vagyok. Újabb és újabb feladatokat, akadályokat találok ki magamnak: úgy fogok eljátszani egy zongoraszámot, mintha dzsess­z­­zongorista lennék, egy nagy, romantikus monológot pedig sprőd seprűként mondok majd el – direkt azért csinálom, mert szeretek belecsúszni az érzelgősségbe. Magyar­országon ismeretlen ez a műfaj. Nálunk a komikai kép azt jelenti, hogy vicces hülyeségeket ordibálnak celebek a tévében. Én viszont olyasmire gondolok, mint a szélsőséges komikumot hordozó casting-jelenet a Bodó Viktor-féle Bérház­törté­netekben.
– Alig mutattátok be a Fédrát, már­is kész egy új előadás. Egyik bemutatód követi a másikat.
– Megijedtem, hogy nem lesz munkám, és sok mindent elvállaltam, sok mindenbe belevágtam. Játszom Lukáts Andor Tiszta vicc című előadásában a Sanyi és Aran­ka Színházban, Bodó Viktor­nál a Bérháztörténetekben, a Fédra után valóban rögtön elkezdtem próbálni a Parti Nagy-előadást, aztán próbálok majd Ascherral és a régi krétakörösökkel, Lukáts Andorral is készülünk még valamire, de még előtte, áprilisban felújítjuk Kulka Jánossal a zenés estünket.
– Nem sok ez?
– De. Ezeken kívül csak akkor vállalok bármit a jövő évadra, ha tényleg kihagyhatatlan. Bár az is igaz, hogy az egésznek én vagyok a motorja: nem hagyom, hogy ne dolgozzam. A Parti Nagy-estet is, a Kulka-Csákányi-estet is én találtam ki.
– Az is ismeretlen műfaj Ma­gyar­or­szágon.
– Színészek színházi előadásként játszott zenés előadóestje, sok zenésszel – ilyen valóban nincs. Évekkel ezelőtt próbálkoztunk már vele a József Attila Színházban, aztán az akkori hibáinkból okulva tavaly újra megcsináltuk Kaposvá­ron. Közben rájöttünk például, hogy nem improvizált, „civil” mondatokat kell mondanunk, mert az egyikünknek sem megy annyira, hanem irodalmi alapanyagot kerestünk magunknak: Nádasdy Ádám, illetve Bán Zsófia írásait. Ez a műfaj egyáltalán nem engedi az improvizációt. Adott idő alatt kell lemenniük a szövegeknek, és nincs idő a csetlés-botlásra. Próbá­kon improvizálni, majd az előadásban a rögzített improvizációt reprodukálni, az egészen más.

Koncz Zsuzsa felvétele

Koncz Zsuzsa felvétele

Koncz Zsuzsa felvétele

Koncz Zsuzsa felvétele

– Nem fáj, hogy nélküled készült Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cser­hal­mi György és Kulka János Dés- Bereményi-estje?
– De.
– Hogyhogy kimaradtál belőle?
– Nincs Dés-lemezem. Egyetlen­egyszer dolgoztam Déssel: Kapos­váron, a Miramare Hotel című Dés-musicalben. Nagyon jó számokat énekeltem. Terveztük, hogy lemezt is csinálunk. Közben az apám kita­lál­ta, hogy legyen közös lemezünk – de aztán valahogy megijedt Déstől, inkább a saját dalait akarta énekelni, és a lemezből végül semmi sem lett.
– Udvaros Dorottyával és Básti Julival évekig együtt játszottál a Katonában. Rivalizáltatok?
– Soha. Tisztában voltam a ka­rak­­teremmel – talán ezért is sikerült ennyi mindent eljátszanom.
– Sosem bántad meg, hogy elmentél a Katonából?
– Nem, de szívesen dolgoznék még a társulattal. Schilling tényleg berobbant oda, amikor nyolc éve megrendezte a Bernarda Alba házát, nagyon friss szellemiséget hozott – és ez jel volt nekem. Léptem; vele mentem.
– Megérte?
– Persze. Elképesztően fontos idő­szaka az életemnek az ott töltött hét év, rengeteget köszönhetek a Krétakörnek, jobb színész lettem.
– Fáj még, hogy a régi formájában megszűnt a Krétakör?
– Igazságtalanságként élem meg. Amikor Schilling belénk fáradt, mindenki próbált intelligensen viselkedni, én is elfogadtam, hogy így döntött, mégis, ahogy telik az idő, egyre jobban haragszom rá, és egyre inkább azt érzem, hogy ezt nem tehette volna meg.
– Úgy gondolod, nagyobb felelősséget kellett volna éreznie irántatok?
– Persze. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, együtt maradhatunk, hívhatunk rendezőket, amíg Schilling másokkal kísérletezik. De végül nem engedte. Úgy gondolom, ha valakinek van egy társulata, az felelősséggel jár. Nem véletlen, hogy mindenki azt kérdezte, amikor vége lett, hogy velem és Gyab­ronkával mi lesz. Hisz nem vagyunk már húsz- vagy harminc­évesek.
Árpád azt nyilatkozta, hogy „mindenkit elengedtem”, tehát ő úgy éli meg, hogy mi döntöttünk így. Én viszont azt éreztem, hogy ennek még nem volt vége. Előfordul, hogy elfáradnak csoportok, kapcsolatok, munkák, de erről szó sem volt. Az utolsó krétakörös előadásról, A jégről is azt gondoltam, hogy olyan jó, olyan tehetséges munka volt…
– De már azt sem Schilling rendezte.
– Schilling az utolsó években már nem rendezett egyértelmű sikereket. Most nagyon keres valamit, talán azt, hogy ki ő tulajdonképpen; el akar távolodni mindentől, amivel eddig kísérletezett, és keresi a maga embereit is. Kívá­nom, hogy megtalálja, amit keres. Más rendező talán boldog lett volna egy olyan csapattal, mint amilyen mi voltunk. A krétakörbeli „repedés” – azt hiszem – akkor keletkezett, amikor két évvel ezelőtt egy társulati ülésen azt mondta valaki, hogy „ez már nem társulat”, mert mindenkinek csak a saját karrierje fontos. Döbbenten hallgattuk, de sajnos senki sem reagált rá. Az utol­só évben pedig, attól kezdve, hogy Schilling kiszemelte magának azt a négy embert, akiket aztán vitt is magával tovább, teljesen kettészakadt a társulat.
Emlékszem, milyen boldog voltam az elején. Rengeteg fotót csináltam az utakon, és ez a pulzáló öröm látszik az akkori képeken. Emlékszem az augusztus 20-i bulikra, az ötvenedik születésnapomra, vagy arra, amikor Bódvarákón Árpád azt mondta, mennyire örül, hogy itt vagyok velük. Szerettem a próbákat, a kísérletezést; szerettem a próbaidőszakok részét képező táborokat, tele voltak szépséggel, tehetséggel, fájdalommal, és nagy szerepük volt abban, hogy ennyire egymásra tudott hangolódni a csapat. Jött a Siráj, bejártuk vele a világot, hatalmas sikerrel játszottuk, Párizsban Ariane Mnouchkine kezet csókolt nekem – aztán jöttek azok az előadások, amelyeken Árpád csak állt ott, egyedül… És hamarosan kiszállt az egészből. Most azt nyilatkozza, hogy barátokat akar. Mi is a barátai voltunk. Olyan ez, mint egy szép szerelmi történet. Mint amikor elhagyják az embert, mert a férfi beleszeret egy fiatalabb nőbe. Ez történt.
– Reménykedsz abban, hogy lehet még folytatása a közös munkának?
– Nem, nem reménykedem.
– Azoknál a fiatal csapatoknál, amelyekkel ebben a szezonban találkoztál, éreztél a krétakörbelihez hasonló, friss szellemiséget?
– Azt gondolom, nagyon fontos, hogy egy társulatnak legyen állandó, vezető rendezője, és a KoMánál ilyen – úgy tudom – nincs. A Szput­nyik vezetője, Bodó Viktor viszont erőskezű, jó rendező. Teljesen őrült, a szó legjobb értelmében; náluk úgy megy a munka, ahogy egy színházi műhelyben szerintem mennie kell: napi húsz órát is dolgoznak akár, és nem ismernek lehetetlent. Nagyon tetszik, amit csinálnak. Lehet azt gondolni, hogy baromság az egész előadás, de az biztos, hogy valami kialakult, valami sikerült benne, és érzem, hogy nagyon jó dolgokat hozott ki belőlem. Igen, nagyon impulzív és inspiratív volt a velük való együttlét, ugyanazok a csacsiságok, hülyeségek, boldogságok történtek meg náluk is velem, és nagyon vágyom újra dolgozni Viktorral.
– Élvezed a változatosságot a szabadúszásban?
– Igen, de nehezen viselem például, hogy nyolc helyen játszom, és a nyolcból hatban nincs állandó háttér, esetleg még öltöző sincs. A Szputnyikban például Bodó Viktor irodájában öltözöm, annak nincs ajtaja, úgyhogy valaki mindig beáll az ajtó helyére, hogy ne lássa az egész színház, ahogy öltözöm. Minimális háttérre azért szükség lenne. Öltöztetőre például. Most – hiszen öltöztető egyik társulatnál sincs – nekem kell rendbe hoznom és cipelnem a saját fellépőruhámat. Ez megint generációs probléma: amíg fiatal az ember, nem számít, ha nincs öltöztető. A Krétakörben öltöztető mindig volt, de fodrász csak nagy harcok árán lett. Nem értették, hogy miért kell nekem fodrász. Mert három szál hajam van. Azért kell a fodrász, hogy elhiggyem, hogy van hajam. „De senkit nem érdekel a haja”, mondta Schil­ling. Majd fogja – gondoltam én.
Amikor Phaidrát játszom, az örömöm felét elveszi az indulás előtti őrület: megvan-e minden: a kiskanál, a fejpánt, a napszemüveg. A jelenésem előtti utolsó pillanatokban is azzal foglalkozom, hogy rajtam van-e minden: a kabátom, amiben mindig megbotlom, a retikülöm, a hátamon még egy táska, bal vállamon egy földig érő, hatalmas tarisznya…
Egész életemen át cipekedtem, szeretek mindent magammal hordani, bárhová utazunk – ez nyilván a vidéki színésznői lét maradványa. Kaposvárról rengeteget jártunk tájelőadásokra, és szörnyű helyeken is játszottunk, például Nagyka­ni­zsán egy moziban, ahová bezuhogott a hó – de ez sosem zavart. Kifejezetten élveztem, ha utaztunk, tizenkilenc éven át folyamatosan pörögtem – és közben néztem a rosszkedvű, öreg színészeket, akik csak sóhajtoztak, amikor fel kellett szállnunk a buszra: „jaj, már megint!” Kezdem megérteni őket; egyre gyakrabban gondolom én is, hogy „jézusmária!”, mert egyre nehezebben viselem a cipekedést – főként azért, mert nem hagy arra koncentrálnom, amire kellene.
– Mégis, majdnem egy évtizede bevállalod, hogy a legkülönbözőbb helyszíneken küzdj a sárral, a mocsokkal, szagold a büdöset a Sziklakórházban…

Koncz Zsuzsa felvétele

Koncz Zsuzsa felvétele

– …és a Cirkuszban a húgyszagot. Igen, ez, hogy nincs állandó játszóhelyünk, hátránynak tűnt az elején, mégis elképesztő lehetőségeket nyitott meg, egészen új előadásformát tett lehetővé. Mert már az is az előadás része, ahogy a néző eljut az előadás helyszínére: besétál a Cirkuszba a Városligetből, végigmegy egy folyosón az elmegyógyintézetben, vagy felmegy a fitneszterembe, és megérzi azt a hideg, borzalmas fényben zajló létezést. Ezektől a néző is rögtön valamilyen állapotba kerül. Nagyon ellenszenves nekem ez az egész fitnesz-gondolkodás, fitneszőrület. Magával a sporttal semmi bajom, és szégyellem, hogy nekem nem annyira fontos; tisztelek mindenkit, aki teniszezik, úszik, vagy kimegy futni a Margit-szigetre, ahol jó a levegő, de a fitneszteremben üvölt a szörnyű zene, megy a tévé, tehát úgy edzenek, hogy egy pillanatra se kelljen azzal foglalkozniuk, amit épp csinálnak. Természetesen csak a dolog filozófiai részéről beszélek, és nem magáról a helyről, amely befogad bennünket. Este nyolcig edzenek a teremben, tehát mi csak hétkor mehetünk be az öltözőbe, ahol semmi sem fér el a szekrényben, mert nagyon keskeny – de mindazt, amit negatívan élek át, hozzáteszem az előadáshoz. Azt például, hogy mi keresnivalóm van ebben a fitneszteremben.
Persze, azért nagyon jólesik bemennem a gyönyörű vendégöltözőmbe, amikor a Nemzetiben próbálok vagy játszom.
– Társulatba most nem vágysz?
– Már nem tudnám elviselni azt a kiszolgáltatott helyzetet egy harminc-negyven tagú társulatban, hogy vagy kapok jó szerepet, vagy nem. Tudomásul veszem, hogy a társulati létezésem egyelőre lezárult, és inkább azon dolgozom, hogy legyenek kapcsolataim. Minek legyek társulatnál, ha közben ennyi mindent csinálhatok? Szeretek mindent, amit játszom, bízom a tehetségemben, és azokban is, akikkel dolgozom.
Az interjút készítette: Török Tamara

Facebook Comments