A Bangarra Táncszínházban igazán korszerű és színvonalas munka a píár-és sajtóosztályon folyik.

Már hetekkel a Budapesti Tavaszi Fesztivál előtt elhatároztam, hogy a vendégszereplő külföldi táncegyüttesek közül az ausztrál Bangarra Tánc¬szín-ház nagyon jó lesz. Döntésemben persze közrejátszott a „kikhez képest?” kérdésen alapuló óvatos mérceállítás is (a többi meghívottól ugyanis eleve nem várhattam sokat), de azt valóban őszintén reméltem, hogy az ausztrálok előadásán a Torres-szoros szigetvilágában élő őslakosok mozdulatai csodálatos leleménnyel fognak vegyülni a (globális) kortárs tánc elemeivel. A csoda, az ősi és a mai táncmotívumok nagy találkoztatása azonban elmaradt, de még az erre irányuló koreográfusi szándék is csak apró részletekben volt tetten érhető.
Pedig az idén húszéves együttes (a promóciója szerint „Ausztrália legeredetibb, innovatív tánctársulata”) éppen a hagyományok és a kortárs irányzatok ötvözésében keresi identitását. De lehet, hogy ennek kiérlelésére kevés a két évtized; a múlthoz való viszony önismeretté váló kialakítását nem lehet elkapkodni, arról nem is beszélve, hogy az a bizonyos globális kortárs tánc, legalábbis a java, relatíve fiatal kora ellenére Európában és Amerikában messzi múltba mutató tradíciókon alapul.

Bangarra Táncszínház Koncz Zsuzsa felvétele

A Bangarra által bemutatott két egyfelvonásosból tehát éppen a lényeg, a mélység hiányzik. Az első, Emeret Lu (Nagyon régi dolgok) című koreográfia folklór ihlette részei inkább idegenforgalmi látványosságnak tetszenek, mintsem egy, a hagyományok mély értelmét, az őserőt kutató, atavisztikus hangulatot árasztó, „múltbeli üzenetet” megfogalmazó, érzékeny műalkotás tartozékainak. Az egy szem, népviseletbe öltözött, igen erős testalkatú őslakos mozgása, viselkedése, gesztusai hitelesnek tűnnek ugyan, de a laza narratívában észlelhető események a primitív törzsi kultúra sztereotípiáiként hatnak: látható esőünnep, kultikus vadászat, halászat, egyéb szertartás, valamint „autentikus” jelmez, varázsporos varázslás, szimbolikus bozótkapu. Meggyőződésem, hogy mindezek nem néptánc- vagy néprajzkutatások eredményei, hanem csupán múltstilizációk. Az Emeret Lu előadásán érződik, hogy ausztrál barátaink nem büszkélkedhetnek saját Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal, de még néptáncgyűjtő, -rendszerező és az anyagot tudományosan feldolgozó „ausztrál” Martin Györggyel sem. Nélkülük viszont nem születhetnek helyi értéken induló, de globálisan hatni képes Nagy Józsefek sem.

Ez utóbbiak hiánya a koreográfiák „kortárs táncos” részeiben fedezhető fel. Az Emeret Luban az ősi, illetve a kortárs mozgás első artisztikus egymást kóstolgatása akkor alakul ki, amikor egy vadászat helyett otthon maradó férfihoz egy nő érkezik a színpadra. Föl¬dön fekvő-guruló kettősük érdekes, ízléses, helyenként ötletes, de a – később könnyűzenével is kísért – folklórjelenetekhez hasonlóan eléggé felszínes. A második, X300 címet viselő egyfelvonásosban a képlet, ha lehet, még bonyolultabb. Ebben a koreográfiában igen komoly mondanivalót tánccal hoznak – véresen komolyan – nyilvánosságra. A témával nem illik, nem lehet ironizálni: az ötvenes években kísérleti atomrobbantásokat hajtottak végre egy őslakosok által ritkán belakott területen, nem törődve a sugárszennyezés környezetre, talajra, élőlényre, emberre gyakorolt katasztrofális hatásával.
A tragikus történet mozaikosan tárul fel a koreográfiában. Szájba- rágós metaforák segítik az értelmezést: fémesen villanó (atom)fények, sugárzásmérő zörgése, szkafanderbe öltözött gonosz idegenek, sebektől szenvedő, levetkőző helyi lakosok. A fájdalom és felháborodás még ma, fél évszázad elmúltával is jogos, az ábrázolásmód viszont már ötven évvel ezelőtt is el¬avultnak hatott volna. Tipikus kortárstánc-gyermekbetegség az is, hogy a mozdulatelemek zöme „földhöz ragadt”. Az est mindkét koreográfusa guruló, kúszó-mászó táncosokon éli ki majd’ összes mozdulatalkotó leleményét, a felállított táncossal már nem tudnak mit kezdeni. Nincs hozzá technikájuk, lépésük, modern tánchagyományuk. Folyton-folyvást mégsem lehet ősi tamtam-lépésekkel átkötni a jeleneteket.
A Bangarra Táncszínházban igazán korszerű és színvonalas munka a píár- és sajtóosztályon folyik. Nyilván ezzel „érdemelték ki” fesztiválmeghívásukat. őket ezért szó nem érheti (ambiciózus és szimpatikus, alázattal színpadra lépő társulat benyomását keltették). A meghívó fél döntésének miértjén és mikéntjén viszont érdemes elgondolkodni. A Bangarra meghívását illetően egy (kétes értékű) mentségük azért az utóbbiaknak is lehet: az ausztrálok produkciója a Prágai Nemzeti Színház Balettegyüttesének kétestés műsoránál – még a fentiek fényében is – klasszisokkal jobb volt.

Facebook Comments