Mogucsij a szentpétervári független színházi szcénából tagozódott be az illusztris állami színházba, ám lázadó attitűdjét itt sem adta fel, még ha ez most jobbára ki is merül a nézők rutinszerű inzultálásában.

KÁR, HOGY NEM HAMLET

Érdekes test. Úgy mondjuk mostanában: korpusz. Kopasz, csontsovány férfi öltönyben, a pulpitusra hajolva citál valami áltudományos szöveget arról, hogy a kis testű rágcsálók vastagbelének hossza miként aránylik a nagy testű rágcsálók vékonybelének hosszához. Eközben a vélt szellemi fölényét arrogáns motyogással deklaráló „akadémikus” lázasan vakarja a seggét, lenyalja a szemüvege lencséit, túrja az orrát. Szellemes bohóctréfa lenne, ha két percig tartana, és nem tízszer addig. Persze ez is a gesztus része, a kibírhatatlan elnyújtás, hogy itt most ez lesz, ha tetszik, ha nem, formabontás van, szabad szerzői inszinuáció.
Az orosz színjátszás egyik ügyeletes fenegyerek rendezője, Andrej Mogucsij egy másik ügyeletes fenegyerek, Vlagyimir Szorokin szövege nyomán készítette dolgozatát Nem Hamlet címmel, ennek feszenghettük végig végtelenített prológusát. Mogucsij a szentpétervári független színházi szcénából tagozódott be az illusztris állami színházba, ám lázadó attitűdjét itt sem adta fel, még ha ez most jobbára ki is merül a nézők rutinszerű inzultálásában. Nem történetmesélést látunk, hanem happeningszerű akciót, egyetlen elnyújtott, teátrális provokációt. Csak az nem világos, hogy ki ellen is szól a gesztus. A tudományos konferenciák pöffeszkedő orátorai ellen, a médiamessiások ellen, vagy ellenünk, jámbor színházba járók ellen? A nézők ártatlanabb része jót nevet a nonkorformista gesztusokon, de hát – fesztivál-előadás lévén – ők vannak kevesebben, a stúdió nézőterén rengeteg szakmabeli szorong reménykedve, hogy előbb-utóbb megtörténik egy állítás, nemcsak a tagadás.
Sorsolás következik, nézőket hívnak fel a színpadra, feltételezhetően valami tévés társasjátékhoz. Kétség¬telenül ez az előadás legizgalmasabb része, mikor kollektíven attól rettegünk, nehogy a mi székünk számát húzza ki az agresszív korpusz. Én megúsztam, és ezt követően heves empátiával figyelhettem kevésbé szerencsés sorstársaim színpadi vergődését. Később kiderül, hogy együttérzésemet részben méltatlanokra pazaroltam, mert a kipécézett nézők egy részéről kisült, hogy beépített emberek, a társulat színészei. Ezután ismét egy mozgalmas időszak következett, mikor mindenki tippelgetett magában, hogy vajon ki igazi néző, és ki a színész. Mikor csak a színészek maradtak színpadon, elkezdődött a színház. És ezzel együtt vége is lett aznap estére az izgalmaknak.
Meg kell hagyni, a színészek remekül játszották a színpadra hívott civilek röhögcsélős zavarát vagy éppen dölyfös zártság mögé rejtett, ugrásra kész agresszivitását. Remek tanulmányok, finom karakterrajzok, picit sem túljátszva, a természetes emberi létezés hitelével. A maradék másfél felvonásban ezeket a nagyszerű színészeket nézhettük egy zavaros történetbe keveredve, amint valamiféle tévés csoportterápiás gyakorlat keretében előadnak egy vulgarizált Shakes¬peare-zanzát. Nincs kínosabb, mint mikor jó színészek arra vannak kényszerítve, hogy rosszul játsszanak. Persze lehet virtuózan is dilettánsnak lenni, mint azt nem egy Szentivánéji-előadás mesterember-jelenetei bizonyítják. De itt ez nem történt meg, talán nem is volt a cél. A Hamlet össze volt kutyulva a Romeo és Júliával Zuboly és baráti köre előadásában. De kit hoz lázba manapság, ha Hamlet bazmegelve beszél? Szerény szellemi táplálék három órára.
Néha bejött egy rövidnadrágos gimnáziumi punkzenekar, és csittegett-csattogott valami zúzósat. Érdekes érzés, mikor az ember feje majdnem szétszakad a hangerőtől, mégis alig tudja elnyomni az ásítást. De hiá¬ba az elképesztő lendület, a dacos energiák (és Koz¬ma András színészileg átfűtött, érzékletes szinkrontolmácsolása), a színházi energia gondolat nélkül erőlködés. Kifelé menet többen azt bizonygatták, hogy ez egyébként egy kitűnő társulat és egy nagyszerű rendező, tavaly volt egy izgalmas vendégjátékuk a Bárkán. Azt kellett volna látni.

Nem Hamlet (Állami Dráma Színház, Szentpétervár) Schiller Kata felvétele

ANIMAL DE LUX

Silviu Purca˘rete pazar Troilus és Cressidája számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb színházi élménye volt, így aztán izgatottan vártam a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház vendégjátékát. Az ő rendezésében adták elő Wedekind Luluját egy patkó alakú emelvényrendszer köré fogott szűk térben. A kényelmetlen faácsolat mint nézőtér egyszerre idéz orvosi elő¬adótermet (a darab összefüggéseiben leginkább bonctermet), parlamenti helyiséget és amfiteátrumot. Az előadás prológusában leginkább ez utóbbi értelmezés tűnik érvényesnek: a (később) Hasfelmetsző Jacket játszó színész mint színházi kikiáltó bemutatja a résztvevőket, mint egyfajta cirkuszi állatseregletet, ezzel hangsúlyozva a felmutatás, a preparáció-operáció gesztusát. Purca˘rete tárgyilagos távolságtartással fogalmaz a sokat ígérő nyitó képben: öltönyös férfiak és estélyi ruhás nők ülnek mozdulatlan csoportképet – papírzacskóval a fejükön. Az előadás végén egy ilyen papírzacskóból kerül elő a kés, amivel Jack dolgozik, és ugyanilyen papírzacskóban tűnik el végül Lulu kimetszett méhe (?). Fontos a csomagolás és a csomagolástól való megfosztás: a meztelen Lulut először átlátszó nejlonba tekerve hozzák be a színre. A férfiak a darab folyamán dühödt elszántsággal próbálják kicsomagolni őt, belenézni, szétszedni, ahogy kisgyerek a kedvenc játékát, hogy megtalálják a titkot, ami fatális és végzetes módon izgatja őket. Jack végül a maga morbid módján teljesen „kicsomagolja” Lulut, de a titok megfejtetlen marad. Purca˘rete motívumkezelése egybecseng Galgóczi Krisztina nagyszerű tanulmányának felvetésével (SZÍNHÁZ, 2004. május), mely a „csomagolás” megbontását Pandóra szelencéjének kinyitásaként, a pusztulás szimbolikus okaként értelmezi (a darab eredeti címe: Pan¬do¬ra szelencéje).
Ofelia Popii mindenféle csáb-mórikálás nélkül, el¬ké¬pesztő energiákkal és életétvággyal jeleníti meg Lulut. Nem számító nőstényt játszik, hanem egy ösztönével élő élveteg gyermeket, kis luxusállatot, aki társadalmi emelkedéséről éppúgy nem tehet, mint végső nyomorba hullásáról. Az előadás expresszionizmusa később veszít lendületéből, a szecessziós és dekadens életképek kissé avíttnak ható realizmusát csak ritkán emelik meg az olyan ötletek, mint az időről időre felhangzó távoli női sikolyok, a mindvégig jelen levő végzet jeleként. A hajdani botránydarab, az egykor gerincborzongatóan szilaj szöveg sokszor modorosnak tűnik, ugyanakkor döbbenetes újra ráismerni, hogy Wedekind mekkora hatással volt a XX. századi drámára. És nagyon úgy tűnik, a XXI.-ire is. Hogy mennyit lopunk tőle még ma is. Az ő tabudöntögető érzéki költészetét turbózza tovább az in-yer-face iskola kétségbeesett obszcenitása. Mindannyian Wedekind pizsama¬nadrágjából bújtunk elő…
Hiába a puritán tér, a külsőségektől mentes szcenírozás és Purca˘rete koncentrált szövegváltozata, a színháztörténeti klasszikust csak percekre tudja áttüzesíteni az élő testek találkozása. Mintha a szöveg azt a kort kívánná, a múlt századvég tobzódó külsőségeivel, áterotizált pusztulásvágyával. Rózsaszirommal borított fürdővízben hempergés, kokainszívás, morfiumadagolás, a fin de siècle halál-manírja játszi iróniával felmutatva. A háromtagú női zenekar, mely vonószenéjével végigkíséri a játékot a darab első felében, a második felvonásban szinte végig hallgat. Csak a távoli női sikolyok maradnak, és a vég felé sodródás szenvtelen megfigyelése a boncterem katedrai magasából. Az erős jelenetekkel induló darab fokozatosan elfogy, és a végén már jobb híján csak ez hat: az élő kandelábereket játszó statiszták moccanatlan alázata. Persze az is lehet, Purca˘rete azért ajánlotta nekünk a tárgyilagos megfigyelő pozícióját, hogy jelezze: nem az érzelmeinkre akar hatni, inkább egy tudományos kísérlet részeseivé kíván tenni annak tisztázására, hogy – egy másik Galgóczi-tanulmányt idézve – „mit is hoz magával az emancipálódni készülő női test”.

Ofelia Popii a Lulu címszerepéban (Radu Stanca Nemzeti Színház) Felvégi Andrea felvétele

NYÍLT PRÓBA MINT ELőADÁS

Nem lehet tudni, mikor kezdődött el az előadás. A súgólány színpadi bóklászása már annak számít? Oldalt is felbukkan egy színész civilben, nézelődik, aztán visszamegy a takarásba. Nyitott színpad, a díszlet csak egy léckerítés a színpadnyílás teljes szélességében, és előtte hét fehér műanyag szék. A székek hamarosan megtelnek utcai ruhás, ötven-hatvan év körüli férfi színészekkel. Leülnek, nézik a közönséget, ha ismerőst látnak, mosolyogva integetnek. Többen zavartan lapozgatni kezdenek a műsorfüzetben, ők nem erre jöttek, hanem A Pál utcai fiúkra a Varsói Nemzeti Színház Kisszínházának (Teatr Mal/y) előadásában. De hát akkor mit akarnak tőlünk ezek a bácsik?
Aztán mintha tényleg elkezdődne a színház: a nézőtéren valaki olaszul kezd kajabálni, egy cukorkaárus kínálja a portékáját, mire köré gyűlnek a színészek, és alkudozni kezdenek vele, de két-három perc után leáll az előadás. „Tolmacs, tolmacs” kiáltással felhívják a színpadra a tolmácsfiút, és magyarázni kezdik a közönségnek, hogy a darab szerint itt törökmézet kellene árulniuk, de ők inkább egy jellegzetes lengyel édességet, a chalvát árulják, nagyon finom, kóstoljuk meg. Aztán egyikük arról beszél, hogy ő már többször járt itt, a nyolcvanas évek elején építette a legendás lengyel-magyar barátságot: kölnivel seftelt a Keleti peronján. Jön még egy vicc az első magyar űrhajósról, majd közös büszkeségünkről, Bem apóról, meg még néhány színházi anekdota. Zavarba ejtő kezdés. Szemlátomást nem sietnek sehova, ráérősen kvaterkáznak a közönséggel, amely partner is ebben, nevet és tapsol, leszámítva az egyre inkább feszengő gyereksereget, akik nyilván még nem gondolják úgy, hogy új formák kellenek (majd fogják). Végül aztán csak kiderül, hogy ennek a szokatlan prológusnak mi köze van A Pál utcai fiúkhoz. A színészek elmesélik, hogy a színházukat el fogják adni, bevásárlóközpont vagy étterem lesz a helyén. (Mint később megtudtam, állítólag nem fenyegeti ilyen veszély a Mal/yt, ezek szerint inkább csak egyfajta szorongás testesül meg így, a grund, a közös játszótér elvesztésének képében.) Ketten a társulatból ott voltak a színház alapításánál. Az egyikük akkor hippi volt, vállig érő hajjal, és mindig részeg – most tükörkopasz és józan. Helyben vagyunk, erről lesz szó ma este: józan számvetés a múló idővel.
Elképesztő ereje van annak, ahogy a felnőtt férfiak minimalista eszközökkel, jelmez és gyakorlatilag díszlet nélkül felidézik ezt az „ifjúsági” történetet hűségről, önfeláldozásról, hazaszeretetről. A „felnőtt” színpadokról mára kikoptak az eszmék, jó adag iróniával és relativizálással semlegesítettük őket, hogy illeszkedjenek a világtapasztalásunkhoz, ám egy ilyen „ifjúsági darabban” még elfogadjuk a hősiességet. Az pedig, hogy életük delelőjén túl levő férfiak játsszák el régi önmagukat, mint akik még bíznak abban, hogy vár rájuk a felnőtt élet tiszta és nemes játéka, valamiféle fájdalmas líraisággal telíti a történetet.
A hét idős(ödő) színész mellett csak egyetlen fiatal játszó van, Wojciech Solarz Nemecsek szerepében. És bár már ő sem tinédzser, folyton mozgó hosszú kezei¬vel-lábaival, mindig mosolygós képével és hallatlan mozgásenergiájával a megtestesült gyermeki naivitás és lendület a lehiggadt emlékezők között. A többiek komolyan játszanak vele, mint apa a gyerekével, néha lelkesen, néha nyűgösen és ellustulva. De a legnagyobb hatást nem is a színjátékosi, hanem a civil személyiségük váltja ki a nézőből. Lazaság és elegancia, figyelem és kedvesség, intelligencia és játékkedv, ha kell, infantilizmus, ha kell, érzelmesség. Hogy lehet ilyen szépen, ilyen méltósággal öregedni? A múlton merengve ezek a sármos öregurak nem panaszkodnak, hanem hódítanak. Talán csak Nemecsek elvesztésekor hatódnak meg túlságosan maguktól, gitár peng, tábortűz ropog, „régi csibészek nem ismernek engem meg”, nagy löttyös lengyel romantika, ami picit túlzásnak tűnik ezen a tájon. A szkepszis és szarkazmus komoly sáncai mögül rosszallóan pillog rájuk a honi szakmai értelmiség. Jó, az már tényleg túlzás, amikor az előadás végén régi osztálytablókat kezdenek diáról vetíteni, de szerencsére gyorsan felkapcsolódik a munkafény, a színészek szembefordulnak velünk, és derűsen meghajolnak. Odahívják a súgólányt és a tolmácsfiút is a tapsrendbe (megérdemli, hiszen nemcsak fordítania kellett, egyszer-kétszer őt is belerántották az improvizációkba). És aztán jön a hosszas fürdőzés a megérdemelt sikerben.

A Pál utcai fiúk (Teatr Mały, Varsó) Koncz Zsuzsa felvétele

Nem történt semmi eget rengető, csak éppen jó volt. Nem volt pöffeszkedő nagyotmondás, nem volt önreprezentatív célokból elkövetett hervadt polgárpukkasztás (hova pukkadjunk már? a rafinált polgár úgyis elkerüli a kísérleti színházakat, ahol abból élnek, hogy őt pukkasztják), csak játék volt, önfeledt játék egy jól ismert történettel. Mintha egy nyílt próbán lettünk volna. Másfél órás oldott együttlét nyolc kellemes emberrel. És bár csak szemelvényeket láttunk belőle, az a jól¬eső bizonyosság tölthetett el bennünket újra, hogy A Pál utcai fiúk nemcsak világhírű, de remekmű is. Világhírű magyar remekmű. Hogy van ilyen.

Facebook Comments