Nagy szerencse, hogy legalább a műsorfüzet feltárja a rendező elképzelését, mert az előadásból kevéssé hallhatni ki bármiféle szándékot.

Az élet adott kulcsot Csehov utolsó darabjának mai értelmezéséhez: jól megszokott, kényelmes mindennapjaink csinos, de retrográd világának jelképe a cseresznyéskert, melyet a túlélés érdekében fel kell parcelláznunk, vagy legalábbis túl kell adnunk rajta, hiszen nyakunkon a gazdasági recesszió. A Weöres Sándor Színház bemutatója ekképpen értelmezi a Cseresznyéskert üzenetét-mondanivalóját – ezt tanúsítja legalábbis a szemre tetszetős, filológiailag igényes, információgazdag műsorfüzet. A Du­ró Győző szerkesztette brosúra idézi Brustein és Fergusson Csehov-pasz­szusait, részletet közöl Georges Banu kiváló Cseresznyéskert-könyvéből, s az olvasó megtudja, mit gondoltak az 1903-ban keletkezett darabról olyan rendezőzsenik, mint Sztanyiszlavszkij, Strehler és Brook. Röviden nyilatkozik Jordán Tamás, a szombathelyi produkció rendezője is: a remekmű örökérvényűségéről; a darab döbbenetesen aktuális mondanivalójáról; a gazdasági világválságról, mely mindannyiunkat „valamilyen féltve őrzött értékünk lerombolásával fenyeget”. Nagy szerencse, hogy legalább a műsorfüzet feltárja a rendező elképzelését, mert az előadásból kevéssé hallhatni ki bármiféle szándékot.

Czukor Balázs (Trofimov) és Tóth Ildikó (Ranyevszkaja) Nagy Ákos Balázs – pointerfilm.hu

A Jordán-féle Cseresznyéskert ugya­nis színtiszta megmerítkezés és illusztráció. Takács Lilla tágas, Ranyevszkaja szalonját cseresznye­szín faburkolattal borító díszletterve nosztalgikusan szép, szinte valóban élhető közeg. Máris markáns alkotói állásfoglalás az itt élők mellett, Lopahinnal szemben: aki ezt a gyönyörűséget le akarja romboltatni, vagy őrült, vagy szívtelen. Pedig a helyzet – különösen, ha a vázolt aktuális vonatkozásokat is számításba kívánja venni a rendező – ennél jóval összetettebb. Csehov darabja ugyanis éppen az érzelmek befolyásolta és a ráción alapuló világlátás ütköztetésére kínál lehetőséget, ráadásul úgy, hogy Ranyevszkaja és Lopahin érvelése is helytálló a maga módján. A nézői szimpátia azonban legkésőbb Ranyevszkaja királynői antréjánál a család oldalára áll, megbomlik a Csehovnál olyan kényesen felépített egyensúly, és sérül a szerzői szándék, melyet papíron Jordán is akceptál, miszerint a Cseresznyéskert komédia volna. A gogoli „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” csehovi lecsapódásának („Nézzétek meg magatokat!”) önironikus légköre ilyen körülmények között nem tud megteremtődni. Sóvár fájdalom, könnyfakasztó nosztalgia lép a helyébe.

A fentiek nemcsak az előadás egészét határozzák meg, de a színészi alakításokon is nyomot hagynak. Jordán Ranyevszkaja családja és udvartartása kapcsolatrendszerének elemzésében nem látszik hibázni, pontos kisrealizmussal bomlanak ki szerelmek és egyéb vonzalmak, hallatlanul nehéz helyzetbe kerül ugyanakkor a Lopahint játszó színész. A figura gyakorlatilag teljesen elszigeteltté válik ebben a miliőben, s mivel az elő­adásban nem jelenik meg kellő eréllyel a kert eladásának szükségessége és elkerülhetetlensége, Lopahin mintha csak saját kedvére és szeszélyéből vásárolná meg a birtokot. Czapkó Antal energikusan, eszközgazdagon teszi emberközelivé a kereskedő alakját. Már első színre lépésekor teljes figurát rajzol: rátartin, ám mégis kissé idegenül viseli a Dőry Virág tervezte hibátlanul elegáns jelmezt. Benne van ebben minden, amit a figuráról a cselekmény elején tudni érdemes: a felkapaszkodottság, a belőle fakadó idegenségérzet, s az ebből következő folytonos megfelelési kényszer. A színész alkatából, színpadi habitusából eredő gőgös elegancia, melyet Czapkó ezúttal elegáns gőggé vastagít, nagyszerűen kamatozik ebben a karakterben, s érzékletesen (bár helyenként tán túlzott hirtelenséggel) fordul kisfiús félénkségbe Ranyevszkaja környezetében. Apró remeklések színezik az alakítást: egy-egy kényszeredett mosoly, zsebbe dugott kéz, s hogy ez a Lopahin Sarlotta Ivanovnát éppenséggel Sarlotte Ivanovnának hívja. Hogy Czapkó Lopahinja a minőségi alakítás ellenére sem elég erős ellenpontja a többi figurának, a fent említett értelmezés következménye. E problémát pedig akkor fájlalja igazán az ember, amikor Czapkó és a Ranyevszkaját játszó Tóth Ildikó elemi erejű kettőseit látja. Tóth, aki evvel az alakítással csatlakozott a szombathelyi társulathoz, érzelemvezérelt, kissé felületes, de mindenestül elbűvölő asszonyt játszik magától értetődő, könnyed természetességgel. Párjelenetei Czapkóval azért rendkívül hatásosak, mert figuráikat azonos játéknyelvből építik fel, melyben a legkisebb rebbenésnek, a minimális helyváltoztatásnak is jelentősége van.

Tóth Ildikó és Csonka Szilvia (Ánya) Nagy Ákos Balázs – pointerfilm.hu

Lényegesen vaskosabb eszközökkel, de élettelien komédiázik a Dunyasát adó Bálint Éva. A kikupálódó szobalány ellenállhatatlanul humorossá válik, amikor a mű-széplélek a színésznő Erdélyből magával hozott tájszólásával nyilvánul meg. Ugyancsak sallangmentesen nevettet Orosz Róbert Jepihodovja, aki együgyű filozofálgatásaival olykor drámai mélységeket is megkarcol. Németh Judit a maga nemében kiváló, sorsát finoman érzékeltető Sarlotta Ivanovnája; Czukor Balázs Trofimovja, akit a színész a tőle megszokottnál jóval harsányabb (olykor túlzottan is harsány) eszközökkel fest meg; vagy Szabó Tibor tragikomikusra színezett Firsze: csaknem valamennyi alakítás értékes munka – és mintha jószerivel mind különböző elő­adásból érkezett volna. Ez is arra figyelmeztet: rengeteg múlik azon, mennyire erőskezű, eredeti rendezőket hív Jordán Tamás a szombathelyi társulathoz a következő évadokban.
Anton Csehov: Cseresznyéskert
(Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Díszlet: Takács Lilla e. h. Jelmez: Dőry Virág. Zene: Benkő László. Koreográfus: Bodor Johanna. Ta­nács­adó: Fekete Péter. A rendező munkatársa: Kapornaki Rita. Rendező: Jordán Tamás.
Szereplők: Tóth Ildikó, Csonka Szilvia, Péter Kata, Szerémi Zoltán, Czapkó Antal, Czukor Balázs, End­rődy Krisztián, Németh Judit, Orosz Róbert, Bálint Éva, Szabó Tibor, Vass Szilárd, Horváth Ákos.

Facebook Comments