Kovalik nem egyszerűen egy opera seria-paródiát rendezett meg, hanem Silvio Stampiglia librettója alapján a maga Xerxész-képregényadaptációját. 

Az Operaházban látható mű Kovalik Balázs Xerxésze. Nem Händelé. Az más kérdés, hogy amit hallunk, az Händelé-e (most tekintsünk el attól, hogy Händel szemérmetlenül mindenestül ellopta a Londonból éppen távozó Bononcini művét, és ezzel a zeneirodalom egyik legpofátlanabb tettét követte el). Kovalik nem egyszerűen egy opera seria-paródiát rendezett meg, hanem Silvio Stampiglia librettója alapján a maga Xerxész-képregény-adaptációját. (Műve a vágások és darabolások következtében jó negyvenöt perccel rövidebb is Händelénél.) Megálmodott egy világot, annak minden részletét és – a nagyon erős háttérszínek miatt mondom csak – lázálmát valósította meg. Mégis, ha a csak rekonstruálható eredeti Händel-előadásnak és Kovalik Balázsénak a hatását, mechanizmusát és szándékait vizsgáljuk, úgy tűnhet, a két mű igenis vérrokona, de legalábbis nagyon közeli ismerőse egymásnak. Händel hedonista volt, és mint Winton Deantől is tudjuk, számára a műélvezet valódi élvezetet, szélsőséges, buja, vad örömöket is jelentett. Azt várta egy elő¬adástól, hogy gyönyörködtessen, nevettessen meg, varázsoljon el, mint Seherezádé. Kovalik alapgondolata szerint a romantikus repertoáron csámcsogó operafogyasztót merőben szokatlan, üdítő zamatokkal, számára ismeretlen ízlésvilággal kell meglepni, ha a barokk opera ügyének meg akarjuk nyerni. Ehhez pedig olyan, minden elvontságtól (áthallástól) és intellektuális izgalomtól mentes szórakoztatási formákhoz kell hasonlítania, mint amilyen a képregény és a film. Egy, az Enigma című tematikus lap comics-számában olvasható tanulmány a képregény műfaját az óperzsa művészetig vezeti vissza, és az egyik első képregénynek a – Kovalik rendezésben is feltűnő – Istár kaput tartja. Iszfahán tele van graffitikkel és képregényekkel.

Kertesi Ingrid (Romilda) és Bazsinka Zsuzsanna (Atalanta) Schiller Kata felvétele

Händel Serséje – Kovalik Balázs az eredeti nyelvnél fontosabbnak tekinti a játékot – megbukott a bemutatón. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a maga korában legalább olyan vad képzeletjátéknak és a King’s Theatre-ban szokatlanul újító darabnak minősült, mint Kovalik barokk operához szoktatni kívánó rendezése ma. Händel éppen a megmerevedett szabályok, az énekesek önkényuralmát szolgáló opera seria, a divat, de a nézők elvárásai ellenében is alkotta művét. Már önmagában az, hogy a primo uomót, vagyis az első számú sztárt (akkor: Caffarelli) a platánfához intézett szerelmi vallomásával nevetségessé teszi (ez az ária a Largóként ismert „Ombra mai fù”), botrányt okozhatott, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a mű szerkezete – a da capo áriák rövidítése, a recitativók megszakítása ariosókkal, és olyan buffa-elemek, mint a főhősnő kiszólása a közönséghez vagy Elviro virágárus jelenete – milyen szokatlan lehetett a Serse bemutatóján. Mindezek a beggar’s banquet stílushoz közelítették a művet, és ez nem kis megütközést kelthetett – legalább akkorát, mint amekkorát Kovalik rendezése tíz évvel ezelőtt keltett volna. Ma már a DVD-ken, a Mezzo Televízión és a nagy Händel- (Rameau-, Lully-, Gluck-) rendezéseken nevelődött operanézők – ha magukban követelnek is konzervatívabb előadásokat – nem hökkennek meg ennyire. Kovalik Xerxésze valóban botránykő, ahogy Peter Sellars Giulio Cesaréja is az volt, és ugyanazért, amiért az: mert – bár mentes minden aktuálpolitikától – nemcsak aktuális, de provokatív is, amennyiben nem csupán a szöveget (azt modernizálva és átírva), de az operába járók összes elvárását is szétcincálja. Xerxészének nincs magvas mondanivalója, mélyrétegeiben nem rejt, és nem is akar rejteni – szemben egyébként a Fidelióval – filozófiát. Kovalik rendezésének paradoxona az, hogy éppenséggel egy opera felhasználásával mutatja meg: az operának mint szórakoztató műfajnak az ideje végleg lejárt, és helyébe más népszórakoztatási médiumok léptek. E népnek film és képregény kell. Comics és komédia. Revü. És valóság-show.

Mindezekből számos elemet Kovalik be is emel az előadásba (ahogy annak idején Händel emelt be a seriába buffa-elemeket). Nem azért épít ezekre a médiumokra, mert ezek annyira maiak, hanem mert ezek fejezik ki a ma emberének érzelmeit, udvarlási és egyéb szokásait – világlátását. Kovalik Balázs kommentárjában is hangsúlyozza, hogy az sms-ben szakítókról és chat-szobában udvarlókról beszél Xerxészével. Azokról és azokhoz. Ezt hívják igényes szórakoztatásnak. Igényes: mert minden pillanata átgondoltságról, évek munkájáról tanúskodik, egyetlen utalása sem lóg a levegőben, minden képe nagyon kitalált, megrendezett, olyan, mintha – filmes hasonlatnál maradva – egy hosszú snittet látnánk, ahol mi döntjük el, mire svenkelünk, mi élesedik ki. A kivágás egésze lenyűgöző, minden egyes szekvencia olyan gazdag, mint egy blockbuster filmé. Ha négy graffiti látható a falon – egy tanké, egy repülőé, egy hajóé és egy piros kabrió sportkocsié -, akkor biztosak lehetünk abban, hogy mindegyik járműnek fontos szerepe lesz. Ahogy van értelmük a fárszi feliratoknak a falon, úgy lesz értelme a kikötőt idéző képnek és az autópályadarabnak látszó útnak (amely a második rész elején válik az Európát és Ázsiát összekötő híddá).
Kovalik Xerxésze egy képzelet¬beli Perzsiában játszódik: olyan mai ikonok idéződnek meg, mint Szaddám Huszein kivégzése, Banksy graffitijei, Nike cuccok, az emósok, az amerikai gettó világa (a West Side Storyval együtt) és annak hősei: kosarasok és rapperek, Gróf Balázs képregényfigurája, a lánc¬fű¬részes pingvin, Guantánamo és az öngyilkos merénylők. E zavarba ejtően gazdag világ alapja az irónia. Kovalik nem kigúnyol, hanem mintha mosolygós elégedetlenséggel nézne körbe e mobil és információ meghatározta világban, és csodálkozva állapítaná meg, hogy az mily borzalmasan és lenyűgözően színes. Nem a jelenetek számítanak, csak a poénok; minden akció egy poénra (olykor egy poén egyenlő egy nyúllal) fut ki. Be¬hízel¬gően vicces Kovalik rendezése, ámbár éppen mert nincs is mélyrétege, második alkalommal már kissé unalmasabb. Ebből következően a szkeccsek száma messze meghaladja a megható jelenetekét, abból mindössze csak egy akad: amikor a „Quella che tutte fè” alatt Arszame¬nész egy nagy fekete függönyt húz át a színen.
A rendezésen nem érezni, hogy hazánkban nincs hagyománya a barokk operának, ezzel szemben a zenének minden momentuma, minden megszólaló árulkodik róla. Kiváltképpen a felére húzott, igyekvő zenekar, melynek tagjai egyszerű¬en nem tudtak még ennyi idő alatt bizonyos fogásnemeket elsa¬já¬títani. A bemutatón ráadásul elhangolódott a csembaló, így a recitativók kísérete nemegyszer véresen kínos volt. Ober¬frank Péter he¬lyen¬¬ként nem tudta összefogni az együttest, a hibákat az általam hallott második elő¬adásra korrigálta, és már csak a fúvósoknak tehetett volna szemrehányást.

Bazsinka Zsuzsanna Schiller Kata felvétele

Az énekesek, járatlanok lévén a barokk stílusban – a hangfajuk miatt kivételnek tekinthető kontratenoroktól eltekintve -, küzdöttek a szerepekkel: az első szereposztás Xerxésze, Meláth Andrea nem tudott koloratúrákat énekelni, azokat vagy kihagyta, vagy aspirálva énekelte, vagy vibratóval pótolta, és alig valamivel nyújtott többet a második szereposztásban Várhelyi Éva. Mindketten adósak maradtak azzal, ami miatt a „Crude furie degli orridi abissi”-t barvúráriának lehet nevezni. Kellemes meglepetés volt Kertesi Ingrid, akit Fodor Gabriella Romilda szerepében csak színészként múlt felül. Kertesi fiatalos volt, könnyed, és – bár a látszat ellene szólt – brillírozott a szerepben. Bárány Péter (Arsza¬me¬nész) hangját olykor alig lehetett hallani, olykor kifejezetten hamis volt, a második szereposztásban Birta Gábor viszont a Xerxész legnagyobb felfedezése: uralta a színpadot, hangja rendkívüli, alig érezni, amikor falzettbe csúszik át, magasságai tiszták, a stílusban otthonos. Wiedemann Bernadett hangja ezen az estén nem volt meggyőző (koloratúrát ő sem tud), ahogy Fodor Beatrixé (Atalanta) sem, viszont belőle áradt a darabhoz elengedhetetlen elementáris életvidámság és erő. A második szereposztásnak mind Atalantája – Bazsinka Zsuzsanna -, mind Amasztrisza (Kovács Anna¬mária) halványabb volt. Kálmán Péter Elviro szerepében szintúgy, inkább csak színészként lehetett értékelni. Hábetler András viszont Fried decens nyikhajságát sem tudta hozni.

A műholddal – élő közvetítést imitálva – megspékelt, rikítóan narancssárga, majd újabb rikító színekre váltó háttérért és a fantáziagazdag jár¬művekért Hores¬nyi Balázs volt a felelős. A perzsa bugyogókat tren¬di holmikkal vegyítő ruhákat Benedek Mari tervezte. A sokszor gyengélkedő, széteső tánckarnak a mai táncokat idéző – kissé banális – koreográfiát Venekei Marianna tanította be.
Tünetértékű, hogy a kiváló magyarítás egy rajzfilmes – Csákovics Lajos – munkája.

Georg Friedrich Händel: Xerxész (Magyar Állami Operaház)

Szövegíró: Niccolo Minato nyomán Silvio Stampiglia. Fordító: Csákovics Lajos és Kovalik Balázs. Díszlet: Ho¬res¬nyi Balázs. Jelmez: Bene¬dek Mari. Koreográfus: Ve¬ne¬kei Marianna. Karigaz¬ga¬tó: Szabó Sipos Máté. Kar¬¬mes¬ter: Oberfrank Péter. Ren¬dező: Kovalik Balázs.
Szereplők: Meláth Andrea/ Várhelyi Éva, Bárány Péter/ Birta Gábor, Wiedemann Bernadett, Kovács Annamá¬ria, Fodor Gabriella/Kertesi Ingrid, Fodor Beatrix/Ba¬zsinka Zsuzsanna, Kál¬mán Péter/Hábetler András, Fried Péter/Hámori Szabolcs.

Facebook Comments