Az előadás szürreális fantáziajáték, amelyben a képzelet működését egyszerre segíti a perszonális kifejezésmód sokoldalúsága – ének-zene-tánc – és a színpadi masinéria. 

A legelején az alig megnyíló vörös előfüggöny fedi föl Faust tartózkodási helyét, a gurítható, vörös szkájfotelt. A Szegedi Nemzeti Színház függönyére applikált merevítősáv lehetővé teszi, hogy lassú elhúzással a mögöttes tér különféle kivágatokban tárja föl magát. Néha csak egy-egy szelet látható a színpadból, Faust áriája alatt például a kivágat követi s ezáltal elvont térbe helyezi a rivalda vonalán végigsétáló címszereplőt. Faust vörös szalonkabátot visel, amelyet hamar levesz – az előadás végén majd Mefisztó (Mephistopheles) bújik bele. Mefisztónak vörös a nyakkendősálja és a kesztyűje. A vörös kesztyűs kéz először Faust lepedője alól bukkan elő, majd maga a „sátán” is az ágy réséből lép ki. ők ketten – a színdramaturgia jelzése szerint – egymást kiegészítő karakterek.
Az előadás a rendező Juronics Tamás és a díszlet-jelmeztervező Kentaur vizuális koncepciójára épül, ami a Faust elkárhozása esetében evidens, és mást jelent, mint más operák esetében. Berlioz műve a szó szoros értelmében nem opera – a szerző először a koncertopera, majd a drámai legenda műfaji megjelölést használta -, a hagyományos kritériumok szerint nem is színpadi mű, nincs dramaturgiai szerkezete, narratív cselekménye, nincsenek a szituációknak megfelelően viselkedő drámai karakterei, sőt szituációi sincsenek. Goethe Faustja inkább hivatkozás a zeneszerző számára, mint forrásmű, amelyből önálló ihletet merített. Egyes figurákra és epizódokra épített zenei karaktereket, de színpadi műegészként nem építkezik, csak egymás mellé tesz azonos hangsúlyú részleteket. A Faust elkárhozása epizódfüzér – találó lenne Faust-képek néven jelölni -, amelyben mindegyik jelenet önállóan kezelendő, s ezzel megelőlegez egy posztmodern interpretációt. (Ahogy Ronconi az őt érdeklő Peer Gynt-jelenetekből készített „kihagyásos” előadást.) Színpadi megjelenítését sokkal inkább ki kell találni, mint egy „rendes” operáét.

László Boldizsár (Faust) és Réti Attila (Mefisztó) Veréb Simon felvétele

Juronics és Kentaur nem erőltetnek lineáris cselekményt, nem mesélnek történetet, jellemző módon szó sem esik megfiatalításról, az interpretáló énekes saját életkorát kölcsönzi a címszereplőnek. Az előadás szürreális fantáziajáték, amelyben a képzelet működését egyszerre segíti a perszonális kifejezésmód sokoldalúsága – ének-zene-tánc – és a színpadi masinéria. Az előbbinek a „több műfajú” rendező, az utóbbinak a látványosságspecifikus tervező a letéteményese.

Az elidegenedett Faustot magába akarja olvasztani a szürke tömeg. A doktor láthatóan ki van borulva, idegesen nyomkodja a halántékát, a fotelba hanyatlik, ráül a könyvére, kihalássza a feneke alól, és hanyagul a földre dobja. Szimbolikus gesztus, László Boldizsár részéről kissé ügyetlenül, amatőr módon eljátszva. A tömeg megkergeti – körbeszánkáztatja – Faustot a fotellal, miközben szól a magyar mars („Rákóczi-induló”). Úgy tetszik, a tömegember és az individuum ellentétéről van szó, nem egészen világos, melyikük pártján kellene állnunk, a sokaság mindenesetre gunyorosan leutánozza az egyéniség (?) affektált mozdulatait. Faust ezután a szobájában ül az ágyán, a vízszintes padló hátul megemelkedik, az egész szoba függőleges síkba fordul a bútorokkal együtt – csak a kéziratok csúsznak le az asztalról és a padlóról -, majd az ágyrésből kilép Mefisztó. A padlósík háromszázhatvan fokos fordulatra is képes, a szobajelenet után átfordulva virágos rét lesz belőle, vízszintes helyzetében a kidudorodó réseken pattannak elő Mefisztó famulusai: egy nyolctagú táncos-„slepp”. (Margit alakja is itt „merül föl” Faust álmában, miután már a pázsitra vetítve mozgóképben megjelent.) Az Auerbach-pince kocsmázóinak szürke masszája lépcsős vasemelvény előtt mulat, erről a primitív plebsről most már egyértelmű a kritikai vélemény, a haverkodó Mefisztó és Faust megvető távolságban őgyeleg (Mefisztó Bolha-daláig nincs szerepük, „privátként” viselkednek). A Mar¬git-jelenetek forgószínpadon játszódnak, időnként elforog a traverz-erkély, belső emocionális csúcspontjait érzékeltetendő a hősnő – aki romantikus szabású, szürke csokros turnűrt visel – részint erotikusan nyújtózik az ágyon (Mefisztó itt is beveti specialitását: vörös kesztyűs kezét az ágybetétből kidugva bukkan fel Margit mellett), részint áriája közben sorban letépi a zsinórpadra erősített fehér csipkefüggönyöket.
A masinéria impozáns, csak túl hangos. (Legalábbis a bemutató előadáson az volt.) Ha a technikailag igényesen kivitelezett gépezet menet közben nagy zajjal jár, és néha az építkezés is átüt a falon, az nem elő¬nyös. A színpadi csodáknak könnyedeknek és zajtalanoknak kell lenniük, különben nem érik el a céljukat.
A zenében megjelenített akciókat a táncosok ko¬reográfiája közvetíti, például a vágtatást a fekete lovakon (a vörös szkájfotel itt is mozgásban van), vagy a Walpurgis-éjt, melyben a ködbe borult színpadot áttörik az elemlámpák fényei, s ahogy előrejönnek, bennünket is szembevilágítanak. Szép megoldás Margit végső apoteózisa a magasan, a proszcéniumpáholyok fölötti alkóvokban elhelyezkedő mennyei karral és a színpad közepére leereszkedő csigalépcsővel, amelyen a hősnő az „égbe” lépdel. (Kár, hogy a lépcső-effektet ellövik az elején, Faust is elindul rajta ismeretlen okból – ez csak egyszer hat egy előadásban, nem szabadna kétszer bevetni, ki kellene vele várni a váratlan befejezést.)

Érsek Dóra (Margit), László Boldizsár és Réti Attila Veréb Simon felvétele

A zenei megvalósítás igényes, Gyüdi Sán¬dor vezényletével jól teljesít a zenekar, megfelelőek a tempók, az architektonikus szerkezetek, mértéktartás fegyelmezi a csillogóan hangszerelt orkesztrális tablókat. A kórushangzás tömör, robusztus a férfikar, és olvadékonyan lírai a női. A két szereposztásból csupán az egyiket láttam-hallottam. A címszereplő László Boldizsárnak kellemes, világos színű, technikailag még iskolázatlan hang¬ja van, a kényes magasságok közül egy-kettőre egyelőre falzettban vállalkozik, és nem is lenne helyes, ha korán forszírozná a volument. Ami a játékát illeti, az alapozásnál tart, meg kellene éreznie, mi a színpadi jelenlét – ez tanulás nélkül nem megy. Réti Attila ebben a tekintetben már rutinra tett szert, kaján fickót, nem holmi démont játszik Luciferként. Hang¬matériája, -képzése és folyamatos dallamformálása azonban változatlanul prob-lematikus, szálkásan, sprőden énekel, hiányzik belőle a plaszticitás és a könnyedség. Érsek Dóra ígéretes Mar¬git, egészséges, kiegyenlített, értékes hang birtokosa, de kifeje¬zési eszközeiből még hiányoznak az ihletett pianók – a spirituális finomság és a belső érzékletesség. A fináléban, mielőtt Margit elindulna az égi lajtorján, bár elalél, de odagörgeti a lépcsőhöz Faust vörös karszékét – üdvözülése előtt mint¬egy megemlékezik balsorsának okozójáról, s ezzel a maga részéről feloldozza.

Hector Berlioz: Faust elkárhozása
(Szegedi Nemzeti Színház)Díszlet-jelmez: Kentaur. Világítástervező: Stadler Fe¬renc. Karigazgató: Kovács Kornélia. Rendezőasszisz¬tens: Pópity Tíme Klára. Vezényel: Gyüdi Sándor. Rendező: Juronics Tamás.
Szereplők: László Boldizsár, Érsek Dóra/Tóth Judit, Réti Attila/Kele¬men Zoltán, Altorjay Tamás/Gábor Géza, Somogy¬vári Tímea Zita.
Közreműködők: Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Szín¬ház Énekkara és Tánckara.