A steril, összerímelő emberburkolatok, legyenek bármily érdekesek és szépek, majdnem teljesen kiiktatják a színészembereket a játékból.

Amikor a bomló szirmú nyitó képben a szín emelőszerkezettel, suhanással, színészi helyfoglalással elrendezi magát, a hamarosan bérgyilkos udvaroncnak bizonyuló luciferi szellem, az önmagát is eláruló, jobb sorsra érdemes jellem pernyéjét szállató őszöreg Sinkó László mint Bosola a közönségnek háttal, átlátszó függöny mögött kezd beszélni. Ezzel azt a hátsó falat tájolja be vezérfelületként, amelynek hatalmas ezüstszürke táblái között jobbára a kereszt óriási jele sárgállik különböző árnyalatokban. A bátyjai rendelte kötél általi halálba küldött címszereplő narancsfényben ragyogó korpusza – Péterfy Bori plasztikus teste – is itt lebeg majd a magasban kecses oltárszoborként. Az enyhén egymás felé tartó (időnként középen megnyíló) nagy oldalfalak is a tekintet természetes iránya mentén mutatnak rá erre a vertikálisra; s mutatnak túl rajta. Túl a történeten és túl a történelmen. Az értelmezés űrébe.

Kulka János (Bíboros) és László Zsolt (Ferdinánd) Schiller Kata felvétele

Mivel a száznyolcvan fokos elfordítottságnak színházi előadásokon (ilyen hosszasan) nem túl gyakori pozícióira Balázs Zoltán rendezése következetesen épít, a Nemzeti Színház köztudottan szégyenletes akusztikája kettős tort ülhet a Vas István fordította, máig fenséges szövegen. John Webster a XVII. század elején írt, a shakespeare-i géniusszal is versenyképes remeke „duplán” marad rejtve a fül számára: alig hallani, mert ezt az épületet nem színdarabszövegek meghallására tervezték, s alig érteni, mivel a hangzatok egy része a nézőktől elfele tart, mielőtt foszlányokban visszaverődne. (Fájdalmas a szünet nélküli, száztíz perces este végeztével látni, amint dühödt és csalódott jegytulajdonosok a portán keresnének orvoslást panaszukra: hiába szólalt meg játék és látvány, ha a szó majdhogynem néma maradt.)

Elkeserítő, hogy így van – azonban az Amalfi hercegnő mostani bemutatóját több összetevő is predesztinálja arra, hogy (ismételjük meg: remekmívű) textusa akár fel se hangozzék. Az imént vázolt térlogika szerint a közönséghez legközelebb helyet foglaló zenészek Sáry László komponálta, erős miliőteremtő muzsikájára időnként lassúdad operaszerű szertartás zajlik. A figurális megtervezettség, a koreografikus pontosság akár mozgásszínházi dráma vagy a pantomim felé is mozdíthatná a formanyelvet. Természetesen nem mellékes, hogy a megözvegyülése után intézőjével titkon rangon aluli második házasságot kötő, három gyermeknek is életet adó hercegnőt két bátyja, a Herceg – Ferdinánd – (László Zsolt alakítja, az ikertestvér-szerelem motívumát alig sejtetve) és a Bíboros (Kulka János az ármány általánosságára, nem a konkrét cselszövésre összpontosít), a két sötét lélek a saját döntéseit folyamatosan – magas etikai szinten és bőséges valóságismerettel – kommentáló Bosola révén elteteti láb alól. A bűnösök azután maguk sem viszik el szárazon. Akadnak, akik szinte megváltásul maguk választják a halált (így Antonio, Amalfi hercegnő földönfutóvá lett férje, akit Makranczi Zalán helyez el a karakter-egyszeregyben). A rémdráma horrorja, őrülete kevéssé foglalkoztatja Balázs Zoltánt – illetve egy szigorúan-rigorózusan szabályozott, a szöveget és a cselekményt túlnövő, esztétizáló játszás- és jelentésrendet von az események elé, fölé. Negligálja a színművet, bár belőle indul ki. Minden értelemben vérbő emberi tartalmak helyett beéri törékeny, sápadt, sokszor unalmas formahéjazattal. A premier java egyrészt első perceibe sűrűsödik, míg a kép beivódik a szemlélőbe; és a hősnő felakasztásától kezdve – egy-órányi, igencsak sablonosan művészies előrehaladás után – a vége felé fed fel változatosabb és mélyebb vonatkozásokat, ám ezt is a kiüresedett attraktivitásban.
Gombár Judit padokkal, bútorokkal templombelsőt idéző, súrlón világítható díszletében a tervező jelmezei által gótikusan megnövelt, felmagasított bábuk közlekednek. Az öltözékeket uniformizáló patyolatfehér egy pillanatra sem tűnik el a feketülő, véres históriából. A kereszt (és a kereszténység) jegyében kaptak az egyes szereplők könnyen értelmezhető színsávokat ruhájukra (Sinkó-Bosola például feketét, a Bíboros skarlátot, az egymáshoz kapcsolódó alakok rokon színeket). A hatalmas, perpendikuláris fehér fövegek tetejére Gombár egy „második arcot” applikált, melyeknek inkább halott szépsége, mintsem szükséges volta, valós sugárzása tűnik fel. E holt felső arcok nem képesek kiváltani a részben eltakart, festett, élő színészarcokat. Jelentésük bizonytalan, felszínes, informatív (a hercegnő ázsiai hajtűkkel is átszűrt hajzatfövegének átlói között három fehér érem három kisgyermekének arcocskája). Az emberi karok is meghosszabbítást nyertek, a kézfejek óriási bábszínházi kesztyűkbe vesznek. (Bo¬so¬la kivétel. E tény erőltetett magyarázatokat is kitermelhet a jócskán megöregített szerep nyomán, de inkább hiányérzetet hagy.) Jelmez és a figuramozgatás (tervező: Szöllősi András) a keresztény kultúr- és képzőművészeti körből a keleti színjátszás általánosságába váltja át az Amalfi színrevitelét. A két kód többé-kevésbé harmonikusan, egyben üzenettelenül tűri egymást. (A nemzetközi színházi porondon ennek a lát¬vány- és jelvilágnak ismeretesek az előzményei, de kapcsolódni, idézni a posztmodern kor után különösen nem szégyen.) Jóllehet Balázs Zoltán előző munkája az emberi testeket elvontságba manipuláló, csak kisebb részben bábos bábszínházi Faust volt, az Amalfi megkomponálása egészen másként „bábos”, és gyengéit – kiszáradtságát, elharapózó formalizmusát – nem lehet bábmű¬vészeti ösvényről surranva magyarázni vagy menteni.

Péterfy Bori (Amalfi) Schiller Kata felvétele

A steril, összerímelő emberburkolatok, legyenek bármily érdekesek és szépek, majdnem teljesen kiiktatják a színészembereket a játékból. A padok alakzatokba toszigálásakor, a padokra lépéskor nehézkes mozdulatokat rónak rájuk. Az intő ujjú, elefantiázisos párnatenyerekkel kevés gesztust lehet kivitelezni, a tucat¬szám alkalmaz(tat)ott rángások-rándulások szinte nevetségesek mechanikusságukban. A műfejek és mű¬kezek összeérése nem szikráztat fel gondolatot (midőn valaki műkézbe hajt műarcot, az érintést is csak imitálja a két protézis között). Igazi esztétikuma csupán a kivégzések végrehajtásának van: a különféle módokon (hurokkal, kézzel, önkézzel) leemelt fejfedők alól kibukó emberi koponya, haj, bőr életszerep és halálvalóság egymástól elszakadt állapotának megjelenítője.

Minimális színészi emléket azok a közreműködők hagynak, akik függetlenítik magukat a tetszelgőre kifundált rendezői diktátumtól. Hollósi Frigyes virtuálisan lenyúzza magáról a jelmezt, hogy három epizódban (Castruchio, Orvos, Hóhér) is a két lábbal az életben tapodó Hollósi maradhasson. Sinkó külső¬leg-bensőleg hangsúlyozottan kívülálló, ezt a szerep meg is engedi. Péterfy Bori egy ideig szuverénül vezényli magát, aztán a látványvilágot szolgáló embertárggyá egyszerűsödik. Söptei Andrea (Cariola) és Bánfalvi Eszter (Júlia) alkalmanként egy-egy fényszálon küld jellemjelet. Kulka János és László Zsolt odaadó katonája a produkciónak, színészi kvalitásukról olykor az ónos levegőt mégiscsak átütő dikciójuk tanúskodik. A többieket még megkülönböztetni is nehéz, amit nem ment, hogy négyüknek főleg kórusos, sorminta feladat jut.
Műhelymunka szempontjából a Webster-bemutató lehet nagyon hasznos (mint korábban és újabban Valló Péter Racine-rendezései, az Andromaché és az Atália), ám a szerzőt és művét úgy seprűzi ki, hogy új, a szövegtől függetlenül ható rendezői-színészi színházat nem koncipiál, a közönséget pedig mindjobban magára hagyja az elegáns, különös látvány alkalmi impulzusaival.
John Webster: Amalfi hercegnő (Nemzeti Színház)

Fordította: Vas István. Díszlet-jelmez: Gombár Judit. Zene: Sáry László. Dramaturg: Góczán Judit. Mozgás: Szöllősi András. Rendező: Balázs Zoltán.
Szereplők: Sinkó László, László Zsolt, Kulka János, Makranczi Zalán, László Attila, Mátyássy Bence, Marton Róbert, Orth Péter, Földi Ádám, Hollósi Frigyes, Péterfy Bori, Bánfalvi Eszter, Söptei Andrea.
Zenészek: Szabó Anna, Fejérvári János, G. Horváth László, Rabovay Júlia, Gulyás György.

Facebook Comments