Dömötör András képes megteremteni egyfajta játékos-mesés-álomszerű atmoszférát, csak éppen tartalommal nem sikerült megtöltenie.

Tulajdonképpen nagyon is jó lenne ebben a Brandenburgban élni, ahol a győzelem és a szabályszerű fegyelem közötti ellentét valódi utópia, rusztikusabban talán merő naivitás, valószerűtlen tündérmese formájában válik feszítővé: a rendező Dömötör András szimplifikált, sematikus térben, néhány iskolapad segítségével vázolja fel azt a világot, amelyben egyszerűen nincsen rossz, helyesebben mindenki a rossz (az ellenség, konkrétan itt éppen a svédek) ellen harcol. Meg persze a jó a jó ellen. A vége pedig maga a hihetetlen (a főhős számára is az): az álmok beteljesülése – bár hogy ez boldogságot eredményez-e, nem derül ki, sötétbe borul a szín. Dömötör András mindegyik figurának a lehető leghumánusabb értelmezését nyújtja, s ez a reakcióikban, tetteikben is megnyilvánul. Ezáltal azonban a protagonista megszűnik protagonista lenni, a herceg, aki Kleistnél hadászati tehetségével a parancs ellenében vezet győzedelmes támadást, itt zavart fejű kamasz, a választófejedelem ví¬vódása ellenben teljesen akceptálható, s tulajdonképpen nem a hercegen, hanem mindössze a szerencséjén, illetve az őt körülvevők maximális szimpátiáján múlik, hogy Homburgot ne söpörje el az uralkodói harag.
Már a felütés jelzi, hogy nem a történet klasszikus narrációját látjuk: Hohenzollern gróf a kacagástól alig tudja kimondani Homburg herceg nevét, és elmesélni, hogy az alvajáró fiatalember a brandenburgi választófejedelem kertjében dicsőségét előlegező babérkoszorút fon magának, majd a rábukkanó uralkodót és kíséretét is lázálma részének véli, közben véletlenül lerántja a kesztyűt a fejedelem unokahúgáról, Natalie-ról, akibe – „isteni” sugallatra (Isten szerepében a választófejedelem) – bele is habarodik. Felébredvén még mindig alig-alig tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól, a haditanácson a haditerv helyett a kesztyű tulajdonosa foglalkoztatja, a csata idején nemkülönben, s így a tiltó parancsot negligálva győzi le a svédeket. Diadalittasan tér haza, s szinte minden adott a boldogsághoz, hiszen Natalie is viszontszereti, ám amikor a halottnak hitt uralkodó visszatérve értesül a törté¬n¬tekről, halálra ítéli. A tömlöcben ülő herceg bízik benne, hogy a fejedelem szíve erősebb szabálykövető normáinál, ám az aláírt ítélet hírén kétségbeesik; hát még amikor kiderül, hogy sem fogadott anyja, a fejedelemné, sem Natalie nem tud közbenjárni az érdekében, pedig ő már a nászt is odadobná, csak élhessen. A fejedelem pedagógiai célzatú üzenetet küld a hercegnek (aki tudja, hogy a döntés a törvény szerint jogos): maga ítéljen önmagáról. Némi vita után Homburg életét az érdekében a fejedelemhez kérelmet felterjesztő katonai vezetés egyöntetű kiállása menti meg, ám ő – akit senki nem világosít fel arról, hogy az általa tapasztalt isteni kinyilatkoztatás csupán ugratás volt – az átéltek hatására már el sem hiszi, hogy valóban megmenekült. És – ki tudja – lehet, hogy ez az egész csak (rém)álom…

Baksa Imre (Golz), Csuja Imre (Kottwitz) és Polgár Csaba (Hohenzollern) Schiller Kata felvétele

A színészek egészen kiválóan igyekeznek, hogy megvalósítsák a rendező ötleteit, másrészt hogy összetartsák az összefoghatatlant. Közülük is kiemelkedik Ötvös András, aki valós etikai és emberi vívódásokkal, átélhetően jeleníti meg Homburg szerepében a mai szemmel alig befogadhatóan meseszerű érzelgősségbe torkolló irracionalitást, mindvégig biztosítva a lehetőséget a rendező számára, hogy válasszon a valóság vagy álom között. A többi szereplőnek is át kell esnie a maga pálfordulásán, hogy csak látszólag gonosz, valójában tiszta és nemes szándékok vezérlik. Polgár Csaba első blikkre rosszindulatú, gúnyolódó Hohen¬zollern grófja hű, őszinte barátságba csap át. Nagy Ilona Natalie-ja a hideg-rideg nyitás után – nem is sejthetjük, hogy fog reagálni Homburg szándékaira -, hipp-hopp, szerető, őszinte társsá válik, aki a poklokat is megjárná szerelméért. Kerekes Viktória is seperc alatt ledobja a fejedelemné kemény, szikár, méltóságteljes és merev burkát, s lesz anyja helyett anyjává Homburgnak, mint egy valódi tündérmesében. Széles László, ameddig ragaszkodik a következetességhez, érzékelteti a rangjából eredő etikai, erkölcsi, filozófiai, valamint politikai felvetéseket, de végül kénytelen eldobni szerepe felvett kőszívűségét, és Homburg szabadulásának legjobb indulatú és legőszintébb támogatója lesz. Csuja Imre a megfáradt, lesérült bölcs Kottwitz szerepében a jóindulatúan gúnyos cinizmusból vált át a megtisztulás szívmelengető útjára. Máthé Zsolt Stranz foglára ártatlan tekintetű nemtörődöm. Debreczeny Csaba, Baksa Imre, Barabás Richárd pár, rajzfilmfigurára emlékeztető szeleburdi és értetlen jó szándékot érzékeltető gesztusból dolgozik. A Mör-ne¬reket – a szereplők egyikéből szervezett kollektívát – alakító színművészetisek energiával telve, nagy lendülettel lejtik el a hírjelentő koreográfiát.

Megpróbáljuk lefordítani a színpadon lát¬ha¬tó ötletrohamot: a tan-drámává (vö. osztály¬terem, illetve a Mörnerek által előadott stilizált tornaóra) kalapált színműben Bran¬denburg osztályfőnök és Dörfling tanító bácsi próbálja az erkölcs és a rend nagy kérdéseit beleverni egy tiszta lelkű, kajla serdülőbe, valamint három katonaiskolásba, ám álmodozó hősszerelmesünk csorbát ejt irányítói attitűdjükön azáltal, hogy véletlenül győzelemre viszi a játékkatona-sereget. A rendben hívő, ám egyébként kiemelkedően tisztességes vezetés a blama miatt példát kívánna statuálni a szabályszegő kivégzésével. De a tanítványok egyér¬telmű kiállása arra ösztönzi az osztályfőnök urat, hogy mentesítse a fegyelmi alól Homburg VIII.c oszt. tan.-t, sőt, az év végi ünnepélyen neki adja az iskolai vándorkupát jelképező unokahúgot is, csakhogy a nebuló még nem érett a nagybetűs életre, s látván a hatalmi játszadozás eme csúnya rendszerét, elered az orra vére, és lehet hívni a védőnénit, mármint lehetne, ha mindez nem álom lenne.

Ötvös András (Homburg), Széles László (Friedrich Wilhelm) és Debreczeny Csaba (Dörfling) Schiller Kata felvétele

Ha valóban ez történne a színpadon, a publikum minden bizonnyal zajosabb és élénkebb fogadtatásban részesítené. Dö¬mötör András képes megteremteni egyfajta játékos-mesés-álomszerű atmoszférát, csak éppen tartalommal nem sikerült megtöltenie (mert végül is mi a dolog tétje?), és így valószínűleg csak a rózsaszínűbb gyermeklélekkel megáldott néző tudja átélni a sorok között, illetve a fénycsövekkel tűz¬delt tető és a szürke tér rabságában megbúvó érzéseket. Termé¬sze¬tesen a mese nem feltétlenül igényel csiricsáré díszletet és zengő muzsikát, de nincsen meg jól kigondolt, végigvitt koncepció nélkül. Ez utóbbi hiányzik leginkább a produkció¬ból, amit mi sem bizonyít jobban, mint a szendergésből olykor-olykor felcsendülő hálás nevetés.

Heinrich von Kleist: Homburg herceg
(Örkény Színház)

Dramaturg: Gáspár Ildikó. Zene: Futó Balázs. Látvány: Dömötör András, Izsák Lili. Jelmez: Izsák Lili. Asszisz¬tens: Tóth Péter. Közreműködik: Ölveti Mátyás. Mozgás: Fejes Kitty. Szcenika: Kövesy Károly. Rendező: Dömötör András.
Szereplők: Széles László, Kerekes Vik¬tória, Nagy Ilona, Debreczeny Csaba, Ötvös András, Csuja Imre, Barabás Richárd, Polgár Csaba, Baksa Imre, Mát¬hé Zsolt, Ficza István, Kovács Gergely, Radnai Márk, Rétfalvi Tamás, Simon Zoltán, Tasnádi Bence.

Facebook Comments