Tamási Áron háromszor-kétszer-egyszer jelent meg ugyanis Kisvárdán: három előadással, két darabbal és egy személyben.

Bár a kisvárdai versenyprogramot válogató Urbán Balázs előre leszögezte: semmiféle tematikai elv érvényesítésének szándéka nem vezérli, mégis összehozott egy fesztivált a fesztiválban. Tamási Áron háromszor-kétszer-egyszer jelent meg ugyanis Kisvárdán: három előadással, két darabbal és egy személyben. A három előadás három rendezője közül kettőnek, Bocsárdi Lászlónak és Török Violának – korábbról tudjuk – anyanyelve Tamási; a harmadik, Vidnyánszky Attila először gyürkőzött neki a székely szerző szövegének. Nem véletlen a kifejezés: Vidnyánszky, Török és Bocsárdi előadását egyaránt a Tamási szövegével való küzdelmes viszony határozza meg.
Aki kicsit is otthonos Vidnyánszky Attila munkáiban, tudja: a rendező a színpadi szöveget szinte minden esetben nyersanyagként használja, a készülő elő¬adás szándéka, mondanivalója szerint vágja, strukturálja, át- és újraírja. Ehhez képest a komáromi Jókai Színház társulatával készített Énekes madár szövegén az eredetihez képest csupán aprócska változtatások estek. Vidnyánszky le is írja a produkció műsorfüzetében, hogy kezdetben jelentősebb szövegmódosításokat tervezett, ám a sűrűn szőtt Tamási-alkotás húzhatatlannak bizonyult. Nincs is ezzel komolyabb probléma, hiszen az Énekes madár a szerző talán legki¬mun¬kál¬tabb, legpontosabb darabja, mely édes-keserű humorával szórakoztat, emberi örökérvényűségével mélységeket érint – vagyis különösebb dramaturgiai beavatkozások nélkül is megáll a lábán. Nagyobb baj, hogy ezúttal sem alkotói vízió, sem pontosan végigvitt szán¬dék nem tapintható ki az előadásban. Ondraschek Péter díszlete több egészen kiváló munka – a legutóbbiak közül például a debreceni Úri muri vagy a Halotti pompa egyszerre realisztikus és elemelt látványterve – után itt csaknem teljes egészében Tamási utasításait követi, kevés invencióval s olykor nem éppen praktikusan. Ami kút, az mindvégig kút, ami kerítésléc, az mindvégig kerítésléc, ami csupor, az mindvégig csupor; ráadásul minden „el is sül” ezen a színpadon: a kútlánc leoldódik, a kerítésléc elhasad, a csupor összetörik. Pedig az Énekes madár kulcsjeleneteinek – a csodák megvalósításakor – égető szükségük lenne a nagyszerűbbnél nagyszerűbb színpadtechnikai leleményekre. Ám mindenféle mesei illúziót megöl, hogy a házfal kimozdításakor jól láthatóan a díszletszoba aljára erősített kerekek lépnek működésbe, Kömény Móka megmenekülésekor acélhuzal recsegteti fel néhány centiméterrel a szemre is műanyag körtefaágat, végül a vászonholdat redőződve úsztatják be a fiatal szerelmesek mögé. (Természetesen elképzelhető, hogy a vázolt szcenikai problémák egy része a kisvárdai művelődési ház elégtelen technikai adottságainak tudható be.)

Szvrcsek Anita, Szoták Andrea és Tóth Tibor az Énekes madárban Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ez az ötlettelenség azért bántó különösen, mert Vidnyánszky, úgy látszik (és hallatszik a nyilatkozatai¬ból), mesének fogta föl a Gondos lányok történetét, s – megint csak Tamásihoz hűen – népi játékot igyekezett rendezni. A mese azonban nem attól mese, hogy csodának nevezzük azt, ami nyilvánvalóan technika, hanem éppen attól, hogy reálisnak látjuk, ami valójában irreális. S a népi játék nem attól népi játék, hogy rámás csizmát és kalapot viselnek a szereplők, hanem a megfelelő miliő megteremtésétől. Ez utóbbiban (a miliőteremtésben) vannak erős motívumai a komáromiak előadásának – így a babonával való játék. Gyö¬nyö¬rű például, ahogyan Magdó takarítás közben kör-besöpri magát; hasonló (bár talán mértékvesztett) próbálkozás, amikor a két öreglegény éjjeli látogatásakor egy-egy fekete macska nyakát tekeri ki. Ugyanebbe a vonalba illeszkedik a boszorkány-bakkecske figurájának megoldása: a fekete kecskebőrbe-kecskeálarcba bújtatott Bernáth Tamás Gemza Péter koreográfiáját táncolja, meglehetősen ügyesen. A színészi játék egyébként is a produkció erőssége: a Szvrcsek Anita-Tóth Tibor, Szoták Andrea-Fabó Tibor páros életteli, eszközgazdag és földközeli alakítást nyújt, játékukat erős színpadi jelenlétük alapozza meg, s apró ötletek teszik élvezetessé. A fiatalokat alakító Holocsy Katalin és Hajdú László az előbbiek szándékosan vastagított játékának éppen ellenpontját adják: figurájukban a természetes könnyedséget és tisztaságot hangsúlyozzák. Az Énekes madárban egységes, jól képzett társulatnak tűnik a komáromi (s ugyanerről győz meg másik, Kisvárdán látható produkciójuk, a Szomorú vasárnap is).

A Török Viola rendezte Hullámzó vőlegény egyik legfontosabb erénye ugyancsak a színészi játék általánosan magas minősége. A marosvásárhelyi gárda játéknyelvében azonban korántsem mutat homogén képet, s az ember szinte csodálja, hogy az alapvetően két iskola, a kétfajta színpadi létezésmód hogyan tud mégis egységes képet rajzolni. A Czirmost adó Győrffy András például orgánumból és alkatból oldja meg sallangmentesen az öreg góbé szerepét; B. Fülöp Erzsébet ellenben, végletes tudatossággal, megkoreografált mozgásokból, mozdulatokból, hangsúlyokból építi fel Teréz öregleány figuráját, ugyancsak hibátlanul. Talán az a dolog nyitja, hogy Török Viola – valamint a zeneszerző-koreográfus Könczei Árpád és a díszlet-jelmeztervező Bartha József – olyan egységes világot teremtett, adekvát formát talált a Tamási-darabnak, amelyben e figurákhoz pászított színészi sokszínűség is megél, sőt kamatozik.
Pedig a Hullámzó vőlegény lényegesen gyengébb színdarab például az Énekes madárnál. Az alapszituációban találni egybeeséseket – sanyarú sorban tartott leányka szerelmét elirigylő idősebb rokon, a kilátástalanságig súlyosbodó konfliktusok, végül keserédes hepiend -, a Hullámzó vőlegény ugyanakkor korántsem olyan összetett alkotás, mint az Énekes madár: egy szálon futó, világos, el-elfáradó (mert hellyel-közzel kiszámítható) cselekményét a szerző elsősorban szöveg-, ritkábban helyzetpoénokkal szegi be, a darab mélységi tartománya – művésznek vagy iparosnak lenni, az itt a kérdés – kevéssé univerzális. Ilyen értelemben tehát szellős szöveg a Tamásié. Úgy tűnik, a rendező érzékeli is e problémát, s egyrészt igyekszik tágítani az értelmezési dimenziókat: helyenként visszájára, iróniába fordítja a darabot, a művészet relativitását felvillantva; másrészt jó érzékkel támogatja meg csoport¬koreográfiákkal az egyes jeleneteket. Különö¬sen szépen és átgondoltan komponáltak a felvonásvégek – a darabbéli első felvonás végén fájdalmas népdal szól, a másodikat sokáig zene nélküli legényes zárja le, a hatásos kádenciában pedig a fiatalok törött cserepeken lépdelve, vagyis korábbi életüket maguk mögött hagyva távoznak. (Indokoltnak érezném ugyanakkor egy részben – vagy két szünettel – játszani az előadást.)

Csíki Hajnal és B. Fülöp Erzsébet a Hullámzó vőlegényben Szkárossy Zsuzsa felvétele

Sokban rokona a marosvásárhelyiek Tamási-előadásának a sepsiszentgyörgyieké. Helyesebben az irány fordított, hiszen Bocsárdi László már 2002-ben megrendezte (s most átdolgozta, aktualizálta) A csodát – az Énekes madár nyomán – a Tamási Áron Színházban, s tanította is a vásárhelyi előadás rendezőjét, Török Violát. A két produkció rokonsága többek közt a közös szerzőnek, a közös zeneszerző-koreográfusnak és a közös díszlet-jelmeztervezőnek is tulajdonítható. A Bart¬ha József kigondolta tér erős stilizáltsága remek, egymagában azonban nem oldaná meg az Énekes madár színrevitelének a komáromi előadás kapcsán már vázolt nehézségét, a csodák plasztikus megjelenítését. A kulcs ez esetben a remek dramaturgiai beavatkozás (Sebestyén Rita Júlia és Czegő Csongor munkája), melynek eredményeként a produkcióban színre lép maga az író. Így az előadás alcíme („Játék Tamásival két részben”) kettős értelmet nyer: a szerző a játék alanyaként és cselekvőjeként is szerepet kap. Ez – túl azon, hogy a drámaírói (ön)reflexió kérdéseit veti fel, lásd még: a darab, amint írja önmagát – arra (is) jó, hogy Tamási személyesen hajtson végre másfél csodát. Tudniillik a házfal kimozdítását egymaga végzi, Kömény Móka megmentésekor azonban egyszer csak elszakad a kötél – Tamási kezéből kicsúszik az irányítás, helyette segít az Isten, s ez az előadásban nem is feltétlenül mesei elem, de reália, még ha tudjuk is, hogy egy rég megkezdett idézőjelben vagyunk: kalligrafikus betűkkel hímzett falikárpit – rajta: „álmogygya Tamási Áron” – nyitja, s a szerző búcsúzása – „én a babámtól jövök” – zárja az előadást (és a macskakörmöt).

Az Énekes madár másik neuralgikus pontját, a boszorkány-bakkecske figuráját is kardinális változtatással oldja meg a sepsiszentgyörgyi produkció. A szereplő megszólalásainak nagy részét az Ismeretlen nő elnevezésű karakter abszolválja (Pál-Ferenczi Györgyi elrajzolt, de nem harsány alakításában), így a boszorkány szerepének mitikus vonatkozása eltörpül, az elő¬adás végkicsengése szempontjából azonban megnövekedik. Az Ismeretlen nő további szövegrészeket kap: József Attilát idéz, több nyelven recitálja Tamási Ábelének közhellyé lett zárómondatát – maga is idézőjel az idézőjelben, s finoman adagolt irónia forrása az előadásban.


A csoda sepsiszentgyörgyi előadása Szkárossy Zsuzsa felvétele

Iróniával fűszerezik A csodát a színészi alakítások is. Kiváló és egységes a szentgyörgyi társulat, ahol a legapróbb szerepekre is remek színészek adódnak, s ahol e remek színészek a legapróbb szerepeket is példás szakmai alázattal és odaadással játsszák. (Ennyire homogén és magasan képzett – bár más iskolát követő – együttest talán még egyet lehet találni a magyar nyelvterületen: a Katonáét.) Nem először nézem csodálattal, milyen zökkenőmentesen működnek együtt a Tamási Áron Színház előadásaiban a különböző generációhoz tarozó színészek, s mennyi jó formában lévő, korszerű színjátszásra képes idős művészt vonultat fel a szentgyörgyi társulat. Nemes Levente snájdig frakkos góbé Tamási Áron, mintaszerű beszédtechnikájú, nagy színész. Molnár Gizella egyenes derekú Köménynéje mérhetetlen emberi tudást-tapasztalatot sugároz, eszköztelen tisztasággal elmondott, mindenféle teatralitástól mentes monológja arról, mi a szerelem, katartikus, mert nagyon igaz pillanata az elő¬adásnak. Kicsid Gizella szembemegy a szerepe kínálta Hamu¬pi¬pő¬ke-vonallal, Magdója dacos, mert igenis tudatában van saját értékeinek. A színésznő bő két órában teljes felnövekedéstörténetet dolgoz ki a színpadon: árnyaltan mutatja be, figurája miként érik gyereklányból nővé. Nagy Alfréd nehéz feladatot old meg nagyszerűen, hiszen Kö¬mény Mókának a szerző sem írt sok poént, s a karakter sem alakul át jelentősen az események sodrában. D. Albu Annamária kris¬tálytiszta játékkal, Gajzágó Zsuzsa erőteljes színekkel építi fel az egyik s a másik Gondos vénlányt. Sokadszor nyújt káprázatosat párszerepben Pálffy Tibor és Váta Loránd. Vátáé a lomhább, puhább, kevésbé szofisztikált karakter, Pálffy hozza a mozgékonyabb, agresszívabb alakot. A színész természetellenes hangsúlyokkal dolgozik, melyek ezúttal többek között Bakk Lukács visszafojtott szexuális vágyait hivatottak közölni, s nem marad el a darabbéli figuráját esszenciálisan jellemző akrobatikus mutatvány sem (a hatás kedvéért rózsaszállal a szájban).
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – Tamási darabjai, úgy tetszik, a szer¬zőről nevezett sepsiszentgyörgyi színházban találtak otthonra.

Tamási Áron: Énekes madár
(Jókai Színház, Komárom)

Díszlet-jelmez: Ondraschek Péter m. v. Koreográfus: Gemza Péter m. v. Rendezőasszisztens: Mesinger Nóra. Rendező: Vidnyánszky Attila m. v.
Szereplők: Szvrcsek Anita, Szoták Andrea m. v., Tóth Tibor, Fabó Tibor, Holocsy Katalin, Hajdú László, Varsányi Mari, Manases István, Bernáth Tamás, Lőrincz Margit m. v., Németh Ica m. v., Mák Ildikó, Olasz István, Nagy László.

Tamási Áron: Hullámzó vőlegény
(Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)

Zene-koreográfia: Könczei Árpád. Díszlet-jelmez: Bartha József. Dra¬maturg: Kádár-Dombi Katalin. Rendező: Török Viola.
Szereplők: Bokor Barna, Győrffy András, Csíki Hajnal, Tatai Sándor, Tollas Gábor, Benő Kinga, B. Fülöp Erzsébet, Kárp György, Balázs Éva, Korpos András, Kovács Botond, Kilyén László, Henn János, Bányai Kelemen Barna, Meszesi Oszkár, Bartha László Zsolt.

A csoda (Játék Tamásival két részben az Énekes madár című színjáték alapján) (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)

Dramaturg: Sebestyén Rita Júlia, Czegő Csongor. Díszlet-jelmez: Bartha József. Koreográfia: Könczei Árpád. Zenei anyag: Könczei Árpád, Dresch Quartett. Rendező: Bocsárdi László.
Szereplők: Nemes Levente, D. Albu Annamária, Gajzágó Zsuzsa, Pálffy Tibor, Váta Loránd, Kicsid Gizella, Nagy Alfréd, Molnár Gizella, Pál-Ferenczi Gyöngyi, Debreczeni Kálmán, Diószegi Attila, Kolcsár József, Márton Lóránt, Mátray László, Nagy József, Nagy Kopeczky Kálmán.

Facebook Comments