...hol a helye Grotowskinak a lengyel és a világszínházban, illetve a színházzal kapcsolatos diszciplínákban, amilyen a színházi antropológia, a parateátrális útkeresések, a vehikulum-művészet?

Zbigniew Osin´ski, az első tudományos igénnyel íródott Grotowski-monográfia szerzője már 1980-ban arra panaszkodott, hogy a mester, akinek pályáját meg kívánja rajzolni, a munkásságával kapcsolatban, mondhatni, szándékosan hanyagul kezelt minden dokumentumot, olyannyira, hogy a monográfusnak egészen bagatell kérdésekben is elmélyült kutatómunkát kellett végeznie, mintha egy-két évszázada élt alkotó után nyomozna. Grotowski számára mindig is csak a jelen, csak az élő találkozás, csak a pillanat volt autentikus, ezért is idegenkedett mindenfajta hang- és képrögzítéstől, a leírt betűtől, ezért folytatott ádáz küzdelmet a kalózfelvételekkel és kalózközlésekkel, és persze e magatartással maga pro¬vokálta ki az új meg új kalózakciókat. A helyzet paradox mivoltát jól mutatja, hogy Thomas Richards, aki életének utolsó éveiben Grotowski bizalmasa, legszorosabb munkatársa, később szellemi és jogi értelemben is örököse lett, még a kilencvenes évek első felében írt egy kis könyvet At Work with Grotowski on Phisical Actions (Grotowskival a fizikai cselekvéseken dolgozva) címmel, amelynek egyik legérdekesebb fejezete azzal foglalkozik, mit is értett Grotowski impulzuson, és mit Sztanyiszlavszkij, ám e fejezetnek, eltérően a többitől, valójában nem is Richards, hanem maga Grotowski az igazi szerzője. Tudniillik a fejezet Richards pár mondatos összekötő szövegeivel kimerítő részleteket tartalmaz abból az 1986-os liège-i Grotowski-előadásból, amely a színpadi mozgásról és a színészképzésről tartott nemzetközi konferencián hangzott el, s amelynek máig csak francia nyelvű kalózkiadása van. Ezt a kiadást idézi Richards angolul (!) e Grotowski előszavával és hozzájárulásával megjelent kötetben, feltűnően bő terjedelemben, nyilván azzal a céllal, hogy a létező kalózforrást hitelesítse. Hasonló utólagos hitelesítésben részesültek az előadásokról készült teljes vagy részleges, rejtett kamerás filmfelvételek, ezekre ugyanis Grotowski sosem adott engedélyt, ma már viszont a wrocl/awi Teatr Labo¬ratorium egykori épületében működő Grotowski Intézet dokumentációjának értékes darabjai. Ami nem változtat azon a tényen – e sorok írója személyesen is tanúsíthatja -, hogy a film úgyszólván semmit sem őrzött meg a Grotowski-előadás „mágiájából”, a színészi impulzusok ama tudattalan áradásából, amely ebben a színházban alighanem döntően meghatározta a színész-néző viszonyt.
A lengyelországi Grotowski-irodalom akkor volt a legszegényesebb, amikor Grotowski odahaza színházi rendezőként működött. 1968-ban Eugenio Barba, aki még Opoléban három évig az asszisztense volt, Holstebróban kihozta angolul a Towards a Poor The¬atre (A szegény színház felé) kötetet, amely mindjárt egy New York-i kiadónál is megjelent, majd ezt követően egy sor nyelvre lefordították. Lengyel változata azonban, noha Grotowski színházi útkeresésével kapcsolatban a legfontosabb szövegeket tartalmazta, fennakadt a cenzúrán, nyilvánvalóan ideológiai okokból, így Jugoszlávia kivételével egyetlen szocialista országban sem jelenhetett meg. Maradtak az alkalmi folyóiratközlések. A hetvenes évektől Grotowskit elő¬sze¬retettel hívták különböző egyetemi klubokba, fesz¬ti¬válokra, hogy feleljen a feltett kérdésekre. Leszek Kolankiewicz – Osin´ski mellett a varsói egyetem másik grotowskiánus professzora – sajtó alá rendezte és autorizáltatta ezeket az ankétszövegeket, a legtöbb későbbi, Grotowski neve alatt ismertté vált írás így született. Ekkor már egyébként a lengyel állami könyvkiadás szívesen kihozta volna A szegény színház felé kötetet, de ő, miután felhagyott a színházi al¬kotó¬munkával, nem adta többé áldását e meghaladottnak érzett szöveggyűjteményre. Az első Grotowski-könyv 1989-ben, a rendszerváltás évében jelent meg Len-gyelországban, ami egybeesett a Grotowski-színház lét¬rejöttésének harmincadik évfordulójával: ez a Teksty z lat 1965-1969 (Szövegek az 1965-1969. évekből), amely 1999-ben magyarul is megjelent Színház és rituálé címmel. A szegény színház felé csak 2007-ben jött ki először Grotowski szülőhazájában, immár a wrocl/awi Grotowski Intézet filológiailag példás gondozásában, külön kiadói pótkötettel ellátva, amely Kolankiewicz munkája, aki a közölt szövegek minden lehetséges filológiai problémáját sorra veszi. Nem volt sokkal jobb a szakirodalom helyzete sem. Mal/gorzata Dzieduszycka Apocalypsis cum figuris című kis kötete (1974) az utolsó Grotowski-előadás legteljesebb leírása, mellette Osin´ski említett monográfiája (1980) és két további könyve, a Grotowski wytycza trasy (Gro¬towski kitűzi az utat, 1993) és a Jerzy Grotowski. Z•ródl/a, inspiracje, konteksty (Jerzy Grotowski. Források, ösztönzések, összefüggések, 1998) érdemel említést.

Claire Heggen (Théâtre du Mouvement) előadása a wrocławi Grotowski Centrumban (2006) Łukasz Giza felvétele

Az utóbbi tíz évben azonban alapvetően megváltozott a kép. Mitől? Adódik egy-két közhelyszerű megállapítás. Az alkotó elhunytával végképp lezárul a pálya, kézenfekvő lesz a teljes életút elemzése, felvetődnek a kánonnal kapcsolatos kérdések (hol a helye Grotowskinak a lengyel és a világszínházban, illetve a színházzal határos diszciplínákban, amilyen a színházi antropológia, a parateátrális útkeresések, a vehikulum-művészet?). Másfelől attól, hogy többé nem kell számolni magának Grotowskinak következetes és szigorú megörökítésellenességével, bizonyos publikációk nyilván zöld utat kaptak. Az is tény, hogy maga a wrocl/awi Grotowski Intézet anyagilag és erkölcsileg is elősegítette egyik-másik cím megszületését. Ilyen például Georges Banu és Grzegorz Ziól/kowski vállalkozása, akik összeszedték Peter Brook valamennyi Grotowskiról szóló megnyilvánulását, amit akár szóban, akár írásban tett, s így jött ki Brook neve alatt egy kis kötet, a Teatr jest tylko forma˛ (A színház csak forma, 2007), amelyet az idei jubileumi esztendőre angolul is megjelentettek. E kötet jelentősége valóban abban rejlik, amit a két szerkesztő is megállapít az utószóban, ám amire az egymást követő szövegek csak közvetve utalnak, hogy tudniillik dokumentálja azt „a permanens dialógust és a kölcsönös ösztönzés változó, dinamikus folyamatát”, ami Brook és Gro¬towski közt évtizedeken át folyt, s ami „a múlt század e ragyogó művészbarátságának a lényegét képezte”.

Az 1970-ben született Grzegorz Ziól/kowski egyébként már azt az új nemzedéket képviseli, amely a jelek szerint nem is találkozhatott a színházi Gro¬towskival, nem láthatta a Teatr Laboratorium előadásait, mégis igen érzékenyen és nyitottan képes feldolgozni a Grotowski-jelenséget, már eleve az „utókor” dimenziójából. Úgy értve ezt az idézőjelbe tett utókort, hogy Grotowskinak paradox módon még saját életében megvolt a maga „utókora”, hisz Eugenio Barba és az Odin Teatret, Teo Spychalski és a Groupe de la Veille, Piotr Borowski és a Studium Teatralne, Wl/odzimierz Staniewski és a „Gardzienice” vagy Anatolij Vasziljev és a Drámai Művészet Iskolája mind valamiképp a Grotowski-színház nyomán indult el, de túl a tőle kapott ösztönzésen mindnyájan még Grotowski életében megmutatták a maguk egyéni karakterét és eltérő útját. A színháztudományi diplomával és doktorátussal rendelkező Ziól/kowski, akinek A mai színház Argonautái címmel írott diplomamunkája épp az itt felsorolt alkotókkal és együt¬te¬sekkel foglalkozik, doktorátusa pedig, a Teatr bez¬pos´¬red¬ni Petera Brooka (Peter Brook közvetlen színháza, 2000), önálló monográfiaként is napvilágot látott, e paradox „utókor” és persze Brook felől közelít Grotowskihoz. Neki a „mágus a katedrán” az elsődleges Grotowski-élménye, s a színházi Grotowskival csak annyiban foglalkozik, hogy a színházi korszak több gyűjteményes kötetének sajtó alá rendezésében közreműködött.
Ziól/kowski új könyve, a Gus´larz i eremita (A mágus és a remete, 2007) a széles nyilvánosság számára ismeretlen Grotowski útját rajzolja meg „a római elő¬adásoktól (1982) a párizsi előadásokig (1997-1998)”, ahogy a könyve alcíme is jelzi, vagyis művészi pályájának azt a második szakaszát, amely Lengyelország elhagyása után kezdődött. A remete portréját, aki immár a világtól teljesen elvonulva végzi laboratóriumi kutatómunkáját, ám aki rácáfol a titokzatos mágus legendájára, kiáll az egyetemi katedrára, és nagyszámú hallgatóságának egzakt módon beszél ismereteiről és tapasztalatairól. De Ziól/kowskinál korántsem csupán a római egyetemen és a Collège de France keretében elhangzott előadásokról van szó, hanem arról az útról, amit Grotowski megtett a wrocl/awi központtal beindított és kényszerűen félbeszakadt Források Színháza programmal, majd a kaliforniai Irvine-ben folytatott Objektív Drámával, végül a pontaderai Rituális Mű¬vészetekkel, amit később Brook nyomán ő maga is inkább vehikulum-művészetként emlegetett. Erről az útról eddig csak Osin´ski írt, mintegy krónikásként és hidegfejű tudósítóként (Grotowski kitűzi az utat című tanulmánya a magyar Színház és rituáléban is olvasható), Ziól/kowski sokkal inkább Grotowski szellemi útitársaként beszél (és aligha alaptalanul, hisz számos angol nyelven született Grotowski-szöveget ő ültetett át lengyelre), noha igen tárgyszerűen és szabatosan. Grotowski posztteátrális munkáit félreérthetetlenül megannyi kísérletként kezeli, „hogy cselekvéssé alakítsuk azt a nosztalgiát, amit fényes romlatlanságunk után táplálunk, miután megszülettünk (értsd: testet öltöttünk), mert többé nem tudunk már hozzáférni, hisz az illúziók és a feledékenység függönye elrejti előlünk”. Ha viszont sikerülne áttörnünk e falon, azzal paradox módon „az idő hurkából” is kilopnánk magunkat; szerinte Gro¬towskit épp ez a paradoxon foglalkoztatta. „Úgy vélem – szögezi le -, Grotowskinál ez a szellemét tekintve gnosztikus üdvtan egybeolvad a hindu jóga üdvtanával, amely nemcsak nézetrendszer, hanem mindenek¬előtt precíz eljárás, hogy általa megvalósítsuk az idő folyamatosságának felfüggesztését. Grotowski gyakorlata tehát a jógához való sajátos kötődésnek tetszik, amennyiben az a tudati folyamatok egyfajta járma, továbbá összekötő a transzcendens valósággal. Hisz akárcsak a jógát, ezt a gyakorlatot is az a törekvés hajtja, hogy kiszabaduljunk a történelem és a személyes idioszinkrázia rabságából, ehhez pedig az emberi lényt a maga teljességében átfogó, kifinomult technikai eszköztárra van szükségünk.” A Grotow¬ski¬nál vissza-visszatérő szentségtörő képeket, amelyekkel ő Mal/gorzata Dziewulska szerint „a kereszténység határait feszegeti”, Ziól/kowski e gnosztikus üdvtan részének tekinti, számára nem egyéb ez, mint „hátralépés, anamnézis, éspedig az apokatasztázis reményében, ugyanakkor egyfajta hegymászás, hogy megismerjük a magunk emberi vertikálisát – Grotowski útja mindig egyidejűleg haladt ebbe a két irányba”.
Még merészebb következtésekre jut Dariusz Ko¬sin´ski, a krakkói Jagelló Egyetem rendkívüli professzora, a Polski teatr przemiany (Lengyel átváltozásszínház, 2007) szerzője, aki csak pár évvel idősebb Ziól/kowskinál. Ez a több mint ötszáz oldalas munka impozáns színház- és kultúrtörténeti háttérrel, elkötelezett katolikus alapállásból megírt Grotowski-apológia. Ennyi talán elegendő is lenne a kérdést szkeptikusan szemlélő magyar olvasónak, hogy érdeklődése kihunyjon Kosin´ki műve iránt, holott bizonyos ide¬o¬lógiai bakugrások és a szakmai elemzés helyenkénti elnagyolása ellenére érdemes némi figyelmet szentelnünk neki. Az átváltozás színházának Ko¬sin´s¬ki-féle víziója ugyanis mélyre hatol a lengyel nemzeti mitológiába, a legizgalmasabb fejezet kimerítően, bár túlzott jóindulattal tárgyalja Towian´ski és Mickiewicz messianizmusát, a nagy romantikus színpadi költőben is, de Grotowskiban is a lengyel pápa, II. János Pál elődjét látva. Vitába száll Kolankiewicz 1999-ben megjelent Mickiewicz-könyvével, aki hangsúlyozza az ősök pogány-szláv-eretnek szellemiségét, de Mal/gorzata Dziewulskával is aki Artys´ci i pielgrzymi (Mű¬vé¬szek és zarándokok, 1995) című könyvében először helyezi el Grotowskit a gnosztikus tradícióban, ráadásul úgy idézi Zbigniew Raszewskit, aki fekete misének nevezte az Apocalypsis cum figurist, hogy e kitételéről nem is vesz tudomást. Ezzel szemben szövetségesre lel a Sorbonne-on tanító Michaele Masl/ow¬s¬kiban, aki a romantikus lengyel színházi rituálé kiteljesedését látja Karol Wojtyl/a pontifikátusában. Hogy Grotows¬ki nyilván idegenkedne e posztumusz szentté avatástól, az bizonyos, habár egész életében tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy senkivel sem bocsátkozik világnézeti vitába. Tény viszont, hogy Mickiewiczhez nagyon sok szál fűzte, némiképp saját para- és posztteátrális működésének előfutárát látta benne, és Kosin´ski könyvében is azok a legérdekesebb oldalak, ahol a színház és a vallás határvidékén a maga helyét kereső Mickiewicz és Grotowski közt von párhuzamot.

Claudio Santana egy Grzegorz Ziółkowski rendezte etűdben (Brzezinka, 2008) Maciej Zakrzewski felvétele

Ha az utókor – vagy legalábbis az utókor egyik-másik, a Grotowski Intézetben befolyással bíró színháztudósa – katolizálni akarja Grotowskit, akkor érthető, miért maradt ki az ugyancsak az intézet által kiadott, nagy formátumú, több mint hatszáz oldalas Miste¬rium grozy i urzeczenia (A borzalom és az igézet misztériuma, 2006) szöveggyűjteményből nemcsak a fekete misét emlegető Raszewski-szöveg, de a neves katolikus író Andrzej Kijowski írása is, amely szintén az Apocalypsis cum figuris kapcsán „a misztikus érzék teljes hiányával” vádolta Grotowskit, ráadásul a Tygod¬nik Powszechnyben, ami külön súlyt adott kritikájának. Nagyobb gond, hogy a Grzegorz Ziól/kowski és Janusz Degler szerkesztette kötet amúgy is elég részrehajlónak tűnik, igazán kemény, ostorozó, elutasító hanggal nem is találkozunk a gyűjteményben, miközben tudjuk, hogy Gro¬towskit nemcsak a hatvanas években tartották sokan sarlatánnak, de még a halála után is. (Hogy csak Bro¬nisl/aw Wildstein Mester címmel 2004-ben megjelent kulcsregényét említsem, aki a hetvenes évek fiataljait tévútra csábító szellemi kuruzslónak ábrázolja a címbeli mestert, vagy a rzeszówi városatyák esetét, akik Grotowski szü¬lőföldjén „kozmopolitizmusa” miatt nem engedték, hogy utcát nevezzenek el róla.) A kiadvány erényei magától értetődnek, hatalmas anyagot tesz könnyen elérhetővé – először látjuk így együtt Ludwik Flaszennak, a Teatr Labo¬ratorium irodalmi vezetőjének a mű¬sor¬füze¬tek¬be írt kitűnő elemzéseit, köztük az Apocalypsisről készült, annak idején csak angolul és franciául terjesztett „néhány előzetes megjegyzést” is -, pontos, részletes bibliográfia található benne a wroc¬l/awi évekről, a függelékben a Teatr Labora¬tori¬um legendás működési statútuma, amely szintén elő¬ször jelenik meg nyomtatásban.
Mindenesetre a kötet hatvanas-hetvenes évekbeli írásai közelebb visznek a színházi Grotowskihoz, és valamennyire fel is támasztják az olvasóban „a borzalom és az igézet misztériumát”, főleg ami klasszisként elkönyvelt, utolsó előadásokat illeti. A korai produkciók egészen más világot mutatnak, Grotowski előbb Mejerholdot fedezte fel magának, s csak rajta keresztül jutott Sztanyisz¬lavszkijhoz. Agnieszka Wój¬towicz könyve, az Od Orfeusza do Studium o Hamlecie (Az Orfeusztól a Stú¬dium a Hamletről-ig, 2004) hiánypótló kísérlet az opolei 13 Széksor Színháza 1959-1964 közti időszakának rekonstruálására, noha „az opolei évek archívuma csak nyomokban maradt meg”, s maga elismeri, hogy több előadást csak fragmentumaiban sikerül felidéznie, de így is ritka kincs ez a leíró jellegű színháztörténet. Világosan kiderül belőle például, hogy az első években Grotowskit kifejezetten a színpad-nézőtér viszony érdekelte, csupán az Akropolisz és a Doktor Faustus tragikus története teszi „színészcentrikussá” gondolkodását. Wójtowicz számára a Flaszen-szövegek, az egykori kritikák, a titkosszolgálati és pártarchívumok anyagai, a cenzori jelentések mellett az opolei társulat tagjaival és más munkatársakkal folytatott beszélgetések jelentik a fő forrást, ezek az anyagok teszik ki a könyv második felét. őt épp az ellenkező igény vezérli, mint Kosin´skit: tudatosan csak dokumentálni akar, nem von le semmiféle követ¬keztetést, noha beszélgetőpartnereiben, akik közül csak a színész Zygmunt Molik és a tervező Jerzy Gurawski maradt végig Grotowski hű társa, persze ott az ambíció, hogy nemegyszer mélyről jövő csalódottságuknak és kritikájuknak hangot adjanak.
Még közelebb visz a legendás színházi korszakhoz két másik könyv, az 1998-ban elhunyt Tadeusz Bur¬zyn´ski Mój Grotowski (Az én Grotowskim, 2006) és Józef Kelera Grotowski wielokrotnie (Grotowski többször, 1999) című kötete. Grotowski és a Teatr Labo¬ratorium két legmakacsabb, kitartó recenzenséről van szó, akik ha más-más módon is, személyesen is közel álltak Grotowskihoz. Burzyn´ski volt az az újságíró, aki az első wrocl/awi bemutatótól élete végéig értő figyelemmel kísérte mindazt, amit Grotowski és – egykori, illetve épp aktuális – munkatársai tettek, interjút készített, írt, interpretált, kommentált, igazi népszerűsítője volt Grotowskinak, képes volt a legködösebb dolgokat is elmondani hétköznapi nyelven, kivéve, ha (ritkán) beletört a bicskája, mint a parateátrális Hegy vagy Special Project esetében, amikor maga elismeri, hogy számára már „túl sok az egzaltáltság a dologban”. A közel negyven publikációt tartalmazó kiadvány így is fontos forrásként szolgál, főként ha a befogadói tudat felől közelítjük meg a Grotow¬ski-jelenséget.
Józef Kelera, a neves teatrológus fiatal kritikusként ott ült már az opolei Orfeusz bemutatóján is, és alighanem ő az egyetlen, aki a Teatr Laboratorium valamennyi előadását recenzálta. Ez a könyv mégsem a Burzyn´skiéhoz hasonló cikkgyűjtemény, annál több is, kevesebb is. Intim és megragadó emlékirat, hisz hét rövid, szűkszavú, mégis sűrű etűdben regéli el találkozásait Grotowskival, akihez egy idő után hosszú éjszakai beszélgetésekben realizálódó barátság fűzte, ám mind a hét epizódot egy-egy, az elmondottakhoz kapcsolódó Kelera-cikk vagy -tanulmány követi, így e nagyon személyes-vallomásos könyv, amely közvetlenül Grotowski halála után született, nem kevéssé a tudós elemző tanúságtétele is. Aki nem restelli bevallani, hogy Grotowski ma is titok számára: „Ismer¬tem és nem ismertem. Soha nem tudtam róla mindent, lehet, hogy nem is próbáltam mindent megtudni, bár az a többi, amit nem ismertem, izgatott, idegesített, vonzott és zavart. Soha nem fogtam föl őt teljesen. Annyira más anyagból voltunk gyúrva, hogy kész csoda, mitől lett ebből barátság, és nem nyílt ellenszenv.”
Aki a legközelebb állt Grotowskihoz, legalábbis az élete végén, az a haiti származású Thomas Richards, őt fentebb már említettük. Richards, aki a pontaderai Grotowski-centrum és az ott folyó munka vezetését Grotowski halála után átvette, az elmúlt években szerzőként szintén feltűnt a lengyel könyvpiacon, két kis könyvvel is. ő azonban a Lisa Wolfrodnak adott interjúban, amely a Grotowski Intézet kiadásában Punkt graniczny przedstawienia (Az előadás határpontja, 2004) címmel jelent meg lengyelül, bár angolul a cím eredetileg így hangzik: The Edge-Point of Performance, pár mondattal elintézi megismerkedésük történetét – a Yale Egyetemen folytatott színházi és zenei tanulmányokat, amikor részt vett a Ryszard Cies´lak vezette kéthetes kurzuson, így került be Grotowski kaliforniai Objektív Dráma projektjébe is -, és ezt követően legszívesebben már csak a munkáról beszélne. De az interjú is, még inkább a már említett, a fizikai cselekvésekről szóló könyv (lengyel kiadás 2003) egyfajta sajátos önéletrajz Richards részéről, hisz nem egyszerűen a mester módszeréről, eljárásáról, és nem az elsajátítandó technikáról beszél, hanem arról a küzdelemről, amit önmagával kellett megvívnia, Így alighanem Grotowski posztteátrális korszakának legelevenebb és legszakmaibb tanúságtételét nyújtja. Más kérdés, amit Ziól/kowski feszeget A mágus és a remete utolsó oldalain, hogy a Richards vezetette pontaderai Workcenterben eltűnni látszik Grotowski szakmai kompromisszumképtelensége és radikalizmusa. Úgy érzi hát, nem alaptalanul jut eszébe Marta Ponia-towska tűnődése Grotowski és Richards 1997-es wrocl/awi látogatása után: „Ha Grotowski szerint minden egyes ember, akivel dolgozik, kihívást jelent neki, hogy megtalálja a belső fejlődés egyéni útját, akkor a tanítvány számára csak egy igazság létezhet, amit ő maga talált meg. És nehéz lenne megjósolni, hogy ezt képes lesz-e másnak is átadni.”
Olyan kérdés ez, amely nemcsak a jelen könyv¬szemle kereteit feszíti szét, hanem azt is jelzi, mennyire megállapíthatatlan, mit kezd az utókor Gro¬towski szellemi-szakmai-emberi örökségével. Az már tény, hogy ő, noha szeretett kiülni a pódiumra, és válaszolni a feltett kérdésekre, többé egyetlen kérdést se válaszol meg. „Márpedig kérdés egyre több lesz. Máris elegendő kérdésünk van ahhoz, hogy egyik könyvet a másik után írjuk Grotowskiról, hogy ezek a könyvek aztán tovább szaporítsák a kérdéseket is, a válaszokat is” – írja bölcsen Józef Kelera, majd hozzáfűzi: „Nem hiszem, hogy egy Grotowski lesz. Annyi Grotowski lesz, ahányan írnak róla. És még azt se mondanám, hogy ez a fekete forgatókönyv. Ez egyszerűen az én nagyon szerény és felettébb ökomenikus prognózisom.”

Facebook Comments