Az előadás művészi hevülettel csapja agyon és belezi ki Milorad Pavić egész posztmodern játékát, s mi vagyunk a vendégek a halotti toron.

Kántor Katalin és az Élőkép Társulat feladta magának a leckét a Kazár szótárral. Bár a mű körülbelül annyira színpadbarát, mint egy kínai szakácskönyv, Milorad Pavic´ kultikus, a szerb öntudatot élesztő, nemzetközi sikerű posztmodern regénye már korábban is megihlette a hazai táncosokat (Nagy Zoltán: Brankovic´ könyvtára). Akkor a könyv szavakkal (szóképekkel) és mozdulatokkal zsong-lőrködő absztrakciója született meg. Most, a Kiscelli Romtemplomban az élő képek jelszerűségén túllépni vágyó, de a játék valódi, intellektuális-érzéki izgalmáig eljutni képtelen kvázi-színházi előadást, (ál)rituális munkát láttam, amely a pavic´i (ál)mitológiát és blöfföt halálosan komolyan veszi, és minden ízében átjárja a naiv, szertartásos pá¬tosz, valamint egyfajta, a kazár nép eltűnését kicsit magára is vonatkoztató magyar szentimentalizmus. Kérdés, van-e egyáltalán szemernyi esély arra, hogy egy posztmodern szótárregényből (ábécérend¬be szedett címszavakkal) ihletetten értelmes, önmagában is épkézláb előadás kerekedjen.
A templom bejáratánál, mikor végre bebocsátást nyerünk, a színészek egy csoportja Ateh kazár hercegnőnek népe számára sorsfordító álmát jeleníti meg. A sötét boltozat alatt suhogó vesszők, a miséző papok hangnemét utánzó, gyakran bizonytalan szövegmondás nem sok jóval kecsegtetnek. Hártyaszerű falak labirintusán át jutunk a belső térbe, és valahol az épület láthatatlan közepe körül foglalunk helyet. Menszátor Héresz Attila, az ördög szól hozzánk, miközben Ateh (Virág Melinda) fehér gyolcsruhában, szájában méretes kulcsokkal előttünk csúszik, kúszik, majd néhány néző háta mögé kerül, s kulcsait váratlanul összecsapja. A kapcsolatteremtés később folytatás nélkül marad, értelmetlenné téve a bevezető interakciókat. Három „óriás torony”, egy zöld, egy sárga és egy piros csoszog be középre: a három hittérítő, akiket a kazár uralkodó kért fel, hogy fejtsék meg álmát, s cserébe népe arra a hitre tér, amely az érvényes magyarázatot adja. Talán ez az előadás utolsó érthető, követhető pontja, amely nem csupán invenció nélküli látványosság.
A rendező a könyv szócikkszerűségére, mozaikosságára próbálja rímeltetni összmű¬vészeti performanszát, segítségül híva a társulathoz közel álló művészeket, alkotókat. Végeredményben azonban nem tesz mást, mint kiragadja és dramaturgiai ívbe rendezi Pavic´ szándékoltan nyitott, „bárhol felüthető és elkezdhető” művének kellemesen elvont részleteit. Igaz, az egyes képeknek, jeleneteknek a Rom¬temp¬lom fala mentén való szétszórásával valamiféle „mozgásra” készteti a nézőt – akárcsak a könyvét összevissza olvasásra ajánló író (aki maga sem hiszi, hogy lenne ilyen ember) -, de ez nem a darab belső szükségsze¬rűségéből következik. Ami valójában nem hagy teret az „esetlegességnek”: a (könyv ismerete nélkül felvehetetlen) vezérfonalat rögzíti.
Persze nem lehetetlen megadni a Kazár szótár egyfajta „olvasatát”. Csakhogy a Pavic´tól átvett s a dramaturgokéival kiegészített szövegek maguk is folyamatosan utalnak a nyelvi kifejezés esetlegességére, a valóság feltárásának lehetetlenségére, de csak a metanyelv szintjén. Képben, hangzásban, a darab anyagában mindez nem tud megnyilvánulni – ellentétben a regénnyel, amely felépítésével, hármas tagolásával, egymásnak ellentmondó adataival már eleve magában hordozza voltaképpeni tárgyát. Ezért aztán sikít az önellentmondás: a képi és a verbális réteg egymás értelmezhetetlen, esetleges illusztrációja lesz, egyik nem következik a másikból; az alkotás csak elméletben többdimenziós és „összművészeti”. Problémás a színészi játék is. Mintha a színészek, táncosok, zenészek nem is ugyanabban a darabban játszanának. Kántor bátran osztja a szerepeket, de a figurák többsége képtelen életre kelni, egyes jelenetek arcpirítóan iskolás szövegfelmondásba, az egészben helyüket nem lelő esetlenkedésbe fordulnak, míg mások – az erősebb színészi jelenlét okán – kiemelkednek (és egyben leválnak) a darabból, mikroegységként önállósulnak, mint például a három hittérítő monológvitái.

Gold Bea és Téri Gáspár Koncz Zsuzsa felvétele

Attól, hogy ezzel szinkronban Menyhárt Tamás a fejünk felett festményt készít, hogy egy óriásmonitoron számítógépes kalandjáték, majd srebrenicai háborús felvételek peregnek, a darab még nem lesz többdimenziós. Marad az, ami: a látványba, a festett kazár írásjelekbe, a jól csengő mondatokba és misztikus történetekbe beleszerelmesedett munka, banális megoldásokkal. Egy nép eltűnését a történelem „idő¬kút¬já¬ban” képileg is megjeleníteni – azaz Virág Melin¬dát díszletkútba dobni! – ötlettelenség, a srebrenicai képek szimultán vetítése pedig olcsó aktualizálás.
A darab végén a tánc, a mozgás egészen abszurd és inadekvát módon felerősödik, talán mert az alkotók ekkorra érezték meg, hogy a szöveg szintjén nem valósulhat meg a kezdet és a vég (merthogy nem lehet kezdet és vég), s kisebb a mellényúlás, ha a mozgásban oldódik fel a lezárhatatlan. Ateh alakmásainak szertartásos felvonulása, énekbeszédszerű kórusuk az előadáskezdő álomkép szerencsétlen párja lesz. Pá¬tosz, tánc, egy szárnyasoltár-kép a háttérben, Bársony Júlia szép, igaznak csengő, de az oldalt pergő srebrenicai képek mellett mégis érvénytelennek tűnő szövege, az egész idő alatt áttetsző fal mögött függeszkedő, de azon áttörő csupasz alak (Zambrzycki Ádám) és a mélységes verem – ezekkel a (kép-szó)cikkemlékekkel távozom.
Az előadás művészi hevülettel csapja agyon és belezi ki Milorad Pavic´ egész posztmodern játékát, s mi vagyunk a vendégek a halotti toron.
Kazár szótár
(Élőkép Társulat, Kiscelli Romtemplom)

Szöveges, táncos kiállítás-színház Milorad Pavic´ fikciós lexikonregénye nyomán. Fordította: Brasnyó Ist¬ván. Szöveg: Milorad Pavic´, Brasnyó István, Kovács Kristóf, Hárs Anna, Szákás Tóth Péter. Dramaturg: Kovács Kristóf, Keller Valéria, Hárs Anna, Szákás Tóth Péter, Kántor Katalin. Zene: Rimóczi István, Varga Merse, Dombi Kati. Látvány¬terv, díszlet¬kivi¬telezés: Terebessy Tóbiás. Jelmezterv: Fodor Viola. Fényterv: Kovács Gerzson Péter. Installációötletek, rendezés, koreográfia: Kántor Katalin.
Előadók: Nagypál Gábor, Horváth Lajos Ottó, Tóth József, Menszátor Héresz Attila, Szász Dániel, Téri Gáspár, Bársony Júlia, Virág Melinda, Gold Bea, Nina Umniakova, Dombi Katalin, Deák Emese, ifj. Zsu-ráfszky Zoltán, Csaba Zsolt, Menyhárt Tamás, Mindák Gergő, Zambrzycki Ádám, Harsay Gábor Zsiráf.

Facebook Comments