Jogosan merül fel a kérdés, hogy a halált legyőző szerelem Brook számára nem jelent-e egyet a színházzal.

Igazi brooki tér: óriási szőnyeg, rajta székek, üresen. Diszkrét, meleg fény. Nyugalom. Natasha Parry és Bruce Myers, számos Brook-előadás két színésze lassan megy fel a nézőtérről a színpadra. Har-monika szól, Franck Krawczyké.
A Love is My Sin (Szerelem a bűnöm) szonettest, fél-felolvasószínház; Shakespeare színpadra nem szokott műveit csokorba gyűjtve helyezte el a térben („mise en espace”) Peter Brook. Nem meglepő, hogy Brook nem filológusként nyúlt a szövegekhez, és nem az irodalomtudomány szokásos tematizálása mentén haladva – a Fekete Hölgy, a homoerotika vagy a szexualitás felől közelítve – válogatta a verseket, hanem egyszerű narratívát keresett a szonettekben; a következő években fokozatos visszavonulását tervező rendező az elmúlást helyezte középpontba.
Az előadás szűk egy órája alatt a klasszikus brooki leghosszabb úton jutunk el a legegyszerűbb megoldáshoz; a négy fejezetre osztott színpadi párbeszéd végkövetkeztetése a lehető legbanálisabb – mégis meggyőzőbb, mint valaha: a szerelem örök. El is hisszük, mert nem tizenéves Romeók és Júliák, hanem a nagyszüleik mondják, akik tudják, mit jelent a Falánk idő, a testet nyűvő bestiális pusztulás, tudják, milyen az Elválás, a fájdalom és a távolság, tudják, mi a Féltékenység, a kegyetlenség és a megbocsátás – és azt is tudják, milyen a Legyőzött idő, a testet túlélő lélek tere: az örök lét. A történet – ha van ilyen – a szerelem győzelme a halál fölött. Jogosan merül fel a kérdés, hogy a halált legyőző szerelem Brook számára nem jelent-e egyet a színházzal – annál is inkább, mert az estet kezdő XV. szonettben a világ metaforájaként szerepel a „this huge stage” (Szabó Lő¬rinc fordításában: „e roppant színpad”) kifejezés.
Ez persze másodlagos, fontosabb, ami valójában történt – mert valami történt. Halkan, váratlanul született meg az előadás csodája – az előkészítés félrevezető volt. A két színész ugyanis a lehető legelidegenítőbb módon (vö. Brook Shakespeare-ről Az üres térben), kézben a versek szövegével érkezett a színpadra – és bizony időről időre bele kellett nézniük, ha megakadtak. Felesleges feltenni a kérdést, hogy ezt a megoldást kényszerűség vagy szándékosság szülte-e – a választ csak sejthetjük. Jelentős azonban, hogy a színészek szövegre való koncentrálása egyértelműen fokozta a közönség figyelmét. A felfokozott figyelem bizonyára másra irányult volna egy anyanyelvi publikum előtt, amely a szövegen gondolkodott volna; Gyulán azonban a figyelem mögött inkább a színházi illúzióhoz való ragaszkodást lehetett érezni. (És itt a párhuzam: a néző hibátlan előadás iránti vágya – és az Ember hite az örök szerelemben.) Ez az assistance – a közönség valódi jelenléte -, ami az előadás elengedhetetlen kelléke, mondaná Brook.


Bruce Myers és Natasha Parry Kiss Zoltán felvétele

A nézői figyelmet persze egy ilyen aprósággal nem lehet megragadni – kell hozzá az az óriási erő és frissesség, amely a színészekből és az előadásból sugárzik. Parry és Myers bátran letagadhatnának két évtizedet – ez is ott van a versek között: „Ifjúnak vél – vélem hiún – noha / Tudja, hogy delem mögöttem maradt” (CXXXVIII. szonett, Szabó Lőrinc fordítása); Parry mosolyában, dorgálásában, cinkos tekintetében még több a fiatalság, mint Myers váratlan hanyatt esésében. A két színész apró gesztusokból építi fel egy idős pár kapcsolatát – és minden egyes gesztusuk azt mutatja: itt élnek, ma, és csordultig vannak boldogsággal és öniróniával. Mert amikor betegségről, megcsalásról és gyűlöletről van szó, ők már tudják, mi a boldog vég.
Sok titka van Brook színházának, de a legnagyobb talán az, ahogyan végtelenül hétköznapivá tud tenni minden egyes színpadi mozzanatot. A tavasszal a Trafóban látott Beckett-töredékek (Fragments) is ezért erős előadás: minden gesztusában mi élünk – mi, élünk. Kevesen vannak a világon, akik egyszerre tudnak távolságot tartani Shakespeare-től, és közben mégis közel kerülni hozzá, de Brook számára nem Shakes¬peare, hanem a színház szent – és nem Williammel, hanem a közönséggel való kapcsolata közvetlen.

Love is My Sin (William Shakespeare szonettjei) (C.I.C.T / Théâtre des Bouffes du Nord, Gyulai Shakespeare Fesztivál)

Fény: Philippe Vialatte. Rendező: Peter Brook.
Szereplők: Natasha Parry, Bruce Myers. Zenész: Franck Krawczyk.

Facebook Comments