Deres Kornélia a  előadásárólMert azon túl, hogy meg- és felújult a tatabányai színház épülete, más – színházilag, brechtileg, krétakörileg – revelatív esemény nem történt.

Tóth Ildikó / Szkárossy Zsuzsa felvétele

A 20 éves Jászai Mari Színház a Krétakörrel (újra)nyitott. Nem a Gönczy Pál utcaival, hanem a brechtivel, bár elképzelhető, hogy előbbi esetben exponenciálisan nőtt volna a nézőtéri döbbenet és élményfaktor. Más lett volna, vagy izgalmasabb, tulajdonképpen egyre megy. Mert azon túl, hogy meg- és felújult a tatabányai színház épülete, más – színházilag, brechtileg, krétakörileg – revelatív esemény nem történt. Sajnos.
A 2009/2010-es tatabányai évadot megnyitó Brecht-darab, A kaukázusi krétakör fő története két szovjet kolhozfalu közötti tulajdonlási vitában született megegyezés (ítélet?) alátámasztására bomlik ki, legitimálandó, hogy a háború miatt (hatósági utasításra!) elmenekült kecskepásztorok ne kaphassák vissza földjeiket, hiszen a másik falu gyümölcstermelői jobban képesek azokat hasznosítani. A gyümölcstermelők által előadott színdarab bírástul, gyerekestül, salamoni ítéletestül ezt a döntést, a tulajdonképpeni földfoglalást visszhangozza. Mondjuk, innen nézve, elég kegyetlen az egész drámai szituáció. Mindenesetre, a szovjet szálat Tatabányán, Novák Eszter rendezésében színházi keret váltja fel: nem földet foglaltak a tanmese szereplői, hanem színházat. Konkrétan az igazgatótól, aki a tatabányai színházról vetített videó után fellép a színpadra, mintha újabb színház/évadnyitó beszédre készülne, de ekkor már a háta mögött gördül is a függöny, jönnek a színészek, hadd kapjanak szót, játékteret ők is. Tényleg érdekel, ez az ötlet hogyan játszódhat ki később, mikor nem nyit éppen a színház, kit állítanak fel a direktor helyére – bár szép gondolat lenne, ha ezt minden egyes előadás előtt végigjátszaná.
A szereplők színész volta – tehát, hogy nem kívánják a pszichologista-realista színjáték illúzióját kelteni – ugyan jelezve van, de korántsem egyértelműen. Az alakok sokszor nyílt színen öltöznek át más szereplővé, sokszor kiülnek a nézőkhöz, sőt máig megmagyarázhatatlan indíttatásból Acdak (Széles László) egy egész nézőtéri soron is végigszenvedi magát, mégsem történhet meg az, hogy a színészek végig kint ülnek, vagy hogy mindig nyílt színen öltöznek át. És innentől nem biztos, hogy érthető, milyen többletjelentést hordoz, amikor mégis. Minek az ellenében pozícionálja magát ez a mégis? És folytatható az ide is, oda is hajló félmegoldások sora: a gyermek jelzésére használt pólyacsomó, majd kisbicikli egyszer csak átváltozik élő fiúvá, mégsem érezni azt, hogy ő maga többet jelent ezáltal. De a szöveg és tényleges akció ellentétei sem egyértelműek: mikor Acdak szól Salvának (Herczeg Tamás), hozzon krétát, és rajzoljon kört, begurul egy hullahopp karika; mikor a narráció szerint Gruse a gyermek mellett fekszik szorosan, a színpadon hatalmas távolságból lesi a kicsit; bezzeg mikor Acdak odaveti a rejtőzködő hercegnek „egyél, itt egy sajt”, akkor tényleg sajtot dob oda.

A stilizált gyászfekete egyentérből ritka a képi-színi kiválás, a szürke ruhatömeget csak rikító sárgászöld ruhaszegélyek törik meg: a gazdagok színei. Azért az egészen vidítóan abszurdnak tetszik, mikor az idősebb (Margitai Ági) és fiatalabb (Gecse Noémi) utazónő felbukkan pszichedelikus rózsaszín és babakék, neonos csillogású ruhában, színben passzoló ernyővel és bőrönddel. A színpad és az előadás szürkeségéből kivillan még a kormányzói asztalnál elköltött ebéd, ahol – kiváló bábszínházi illúzió! – a szereplők feje és keze mintha külön életet élne; vagy amikor Gruse (Tóth Ildikó) menekülés közben egy generálisokról szóló nótát énekel a csecsemőnek meglehetős brutalitással; vagy Margitai Ági kislányként, ahogyan kézen fogja a zárkózott Micheilt; vagy Kiss Diána Magdolna hisztérikus monológokat eldaráló, neurotikus és beképzelt kormányzónéként; vagy a zárókép, a fényes háttér előtt árnyfigurákként tovatűnő tömeggel. Az előadás alatt felhangzó acapella kórusok versus egyéni éneklések csatájából számomra egyértelműen az első nyert, jobb lett volna az előbbiből többet, az utóbbiból (ami néha teljes mértékben a musicalszínházak, máskor a művelődési házak képzetét-érzetét hozta be) kevesebbet hallgatni.
A szóróanyag szerint ez Brecht egyetlen darabja, ami jól végződik. Ettől elméletben még lehetne tétje, lehetne izgalma. Sajnos az este nem győzött meg arról, hogy akár a történetnek, akár az előadásnak van bármelyikből is. Persze ettől még a kiváló zenekarnak és az új színházépületnek örülhetünk (?).

Bertolt Brecht: Kaukázusi krétakör – Tatabánya
Zene: Paul Dessau. Dramaturg: Kárpáti Péter. Díszlet-jelmez: Zeke Edit. Fordította: Ungár Júlia. Zenei munkatárs: Selmeczi György, Kiss Ferenc. Világítás: Bányai Tamás. Ügyelő: Szrenkó Tamás. Asszisztens, súgó: Széplaky Petra. Rendező: Novák Eszter.
Játssza: Tóth Ildikó, Széles László, Margitai Ági, Horváth Virgil, Chován Gábor, Egyed Attila, Honti György, Kátai István, Herczeg Tamás, Szabó Zola, Rusznák András, Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Katalin, Gecse Noémi, Drága Dia. Zenekar: Szabó Mónika, Kátai István, Babos Károly, Herczeg Tamás, Fórizs Balázs.

Jászai Mari Színház, Tatabánya, 2009. szeptember 26.