Sorozatos válságok után 1958 augusztusában gyökeres fordulat állt be a bábszínház életében: Szilágyi Dezsőt nevezték ki igazgatónak.

1949. szeptember 1-jén államosították a színházakat. Megszűntek a magánteátrumok, közülük a legtöbb új profilt kapott, vidéken pedig kialakult az állandó társulatú intézmények hálózata. Kis változásokkal ez a struktúra jellemzi ma is a színházi életet. Ekkor hozták létre az Állami Bábszínházat is. Jogutódja 1992-től a Budapest Bábszínház lett, amely tehát most ünnepli az első államilag fenntartott hivatásos bábszínház megalapításának hatvanadik évfordulóját.
Legalábbis formálisan. Az Állami Bábszínháznak volt ugyanis elődje, a Mesebarlang, amely első előadását 1948. február 21-én tartotta. A színház a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének égisze alatt működött, és sem a vezetői, sem a tagjai között nem találunk olyanokat, akiknek korábban komolyabb közük lett volna e műfajhoz. Másfél év alatt öt bemutatót tartottak, amelyek zömmel apró mesejelenetek füzéréből álltak.
Ez a társulat lett az új színház együttesének magja, és ez a műsorarculat még hosszú ideig tovább élt. A kelet-európai országokban szovjet mintára, mindenekelőtt a Szergej Obrazcov vezette moszkvai Állami Bábszínház példája nyomán alakították ki a bábszínházakat, ami azt jelentette, hogy nemcsak a működési elveik, de a repertoárjuk is hasonlított egymáshoz, számos azonos szovjet darabbal a műsoron.
A mintát nálunk sajátosan követték, ugyanis egyedül Magyarországon nem jött létre a bábszínházak hálózata, itt egyetlen intézménynek kellett eleget tennie a műfajjal szemben támasztott összes követelménynek. Az Állami Bábszínház abban is egyedülálló volt, hogy más nemzetek gyakorlatától eltérőn mereven elzárkózott a népi-vásári és a művészi bábozás hazai hagyományainak átvételétől.
A bábszínház elsődleges feladatának kezdetektől fogva a gyerekdarabok bemutatása számított, ám az ötvenes években a legsikeresebbek a felnőtteknek tartott „esztrád”-műsorok voltak. A munkáskáder főrendező, Szegő Iván moszkvai tanulmányúton látott előadások alapján teremtette meg azt a parodisztikus, szatirikus, a magyar kabaréhagyományokra is építő műsortípust, amelyre özönlöttek a nézők.
Sorozatos válságok után 1958 augusztusában gyökeres fordulat állt be a bábszínház életében: Szilágyi Dezsőt nevezték ki igazgatónak. Az általa vezetett intézmény jellegét, műsorát, játékstílusát, működési mechanizmusát alapvetően az ő személye, ízlése, műveltsége, felkészültsége és rátermettsége határozta meg. Olyan korszakos jelentőségű munkatársakat gyűjtött maga köré, mint Szőnyi Kató, Bródy Vera, Koós Iván, Lévai Sándor, Kardos G. György, Láng István – s a névsor igencsak hiányos. Színházának két alapembere Balogh Géza és Urbán Gyula lett, akiket Prágába küldött tanulni, mivel akkoriban legközelebb ott lehetett egyetemi szintű bábrendezői végzettséget szerezni.

Szilágyi nevéhez fűződik a bábszínház egyik legragyogóbb korszaka, amelyet mindenekelőtt a zenei és kísérleti műsorok fémjeleznek. Szakítottak a bábjátszásban meghonosodott zeneillusztrációs módszerekkel, és a választott művek dramatikus magját bontották ki a bábjátszás speciális, mással nem helyettesíthető eszközeivel. A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi, a Petruska, A katona története, a János vitéz, a Háry János évtizedeken át a színház állandó repertoárdarabja maradt. Nemcsak idehaza, de külföldön is elragadtatással fogadták őket, s jóvoltukból a legismertebb és legtöbbet utazó magyar színház hosszú éveken át az Állami Bábszínház volt. De azok az etűd-elő-adások is bejárták a nagyvilágot, amelyekben többek között Beckett, Mroz˙ek, Ligeti György, Prokofjev, Gogol egy-egy műve fogalmazódott újjá a bábok segítségével.
Ez volt a bábszínház arculatának fényes, sikeres oldala. A másik, a mindennapok rutinelőadásai nyomán kirajzolódó arcél szürkébbnek mutatkozott. A színház mamutintézménnyé vált, több minitársulat dolgozott egymás mellett, s a fővárosban teljesített előadásszámokat többszörösen meghaladta a vidéken, a hajdani vándorszínészetet idéző körülmények között, futószalagszerűen abszolváltaké. A bábszínészek képzését is a színház végezte, miáltal csaknem lehetetlenné vált átjárásuk a színházakba.
A nyolcvanas években a bábszínház – sikerei ellenére – egyre inkább belterjessé vált, hanyatlása elkerülhetetlenül bekövetkezett. A folyamatot az sem tudta késleltetni, hogy a Kaposvárról érkező Lengyel Pál személyében a színházi látásmódot is érvényesítő rendező került a társulathoz, illetve a tervezői kar a sajátosan egyedi szemléletű Orosz Klaudiával erősödött meg. A szisztéma, amelyet Szilágyi igazgatása elején kigondolt, felépített és egy darabig jól működtetett, menthetetlenül túlélte önmagát. Ennek első jele néhány vidéki bábszínház megalakulása volt, ami megbontotta a monolitnak hitt bábszínházi rendszert.
Szilágyi Dezső 1992-es nyugdíjba vonulását követően – egy rövid, belső feszültségektől terhes intermezzo után – 1994-ben Meczner János lett az igazgató. Kívülről jött, nem kötötték bábszínházi hagyományok, ez egyszerre nehezítette és könnyítette helyzetét. A társulat ugyan nehezebben fogadta el, ő viszont szabadabban alakíthatta a műsort, szokatlan formák meghonosítására vállalkozhatott, s kamatoztathatta színházrendezői és társulatvezetői tapasztalatait. Nem könnyítette meg a dolgát, hogy amikor posztját elfoglalta, a társulat átlagéletkora igen magas volt, hiszen az Állami Bábszínház megszűntekor és kettéválásakor az együttes fiatalabb tagjainak túlnyomó többsége a Kolibri Színházba szerződött.

Meczner fokozatosan, lépésről lépésre újította meg a társulatot, frissítette a repertoárt, s adott bemutatkozási lehetőséget számos vendégművésznek. Másfél évtized alatt megváltozott, korszerűbbé vált a Budapest Bábszínház szellemisége, stílusa. Az új arculat kialakításában a színház állandó művészei mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a bábszínházi rendezők középnemzedékének tagjai, a külföldi meghívottak és a színházi és filmes területről érkezők. A vendégrendezők nagy számából szinte automatikusan következik, hogy a születő előadások stiláris és tematikai szempontból meglehetősen sokfélék, ami egyszerre jelent előremutató sokszínűséget és minőségi heterogenitást.
A legnagyobb változás a tizenöt év alatt bekövetkezett generációváltásnak köszönhető. Mivel Meczner vezeti a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínészosztályait – és a most induló bábrendezőit is –, a társulatot tanítványaival tudja folyamatosan frissíteni. Számos olyan fiatal író, zeneszerző, tervező is bemutatkozási lehetőséget kapott, akik a bábozást mint a színházi kifejezésmód legkomplexebb területét tudták és akarták birtokukba venni.
Ma már dolgozik és egyre meghatározóbb munkákat készít a bábrendezők legfiatalabb nemzedéke, amelynek tagjai vagy Lengyelországban, illetve Berlinben tanultak, vagy a színészet mellett vállalnak mind gyakrabban színre állítási feladatokat. E fiatalok találkozásából számos izgalmas, újszerű produkció születik az alternatív és a vidéki bábegyütteseknél, illetve a Budapest Bábszínházban egyaránt. A 2009–2010-es évadban a jubiláló teátrum minden bemutatóját ezek a fiatal rendezők jegyzik.
A Budapest Bábszínház ma már nem az ország egyetlen bábos intézménye, hanem egy az egyre sokasodó társulatok közül. Természetesen mások a lehetőségei, mint a vidéki együtteseknek vagy a független csoportosulásoknak. Más a feladata és a felelőssége is. Kényes egyensúlyt kell kialakítania a múlt értékeinek, hagyományainak megőrzése és továbbfejlesztése, valamint a szüntelen megújulás és kísérletezés között.

Az elmúlt hatvan év a színháztörténet része lett. A felgyűlt tapasztalatok, továbbgondolásra érdemes történések, eredmények és bukások elemző számbavétele – amelynek könyv alakban való megjelentetése szerepel a színház tervei között – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az elindult folyamatok továbbépüljenek és kiteljesedjenek.