Csakhamar azonban elterjedt, hogy a társulat, amelynek legtöbb tagja ott is lakik a farmon, már nemzetközi hírnevet is szerzett, többek között egy festői, tájszínházi jellegű A három testőr-előadással.

A régi tejgazdaság a maga vörösre mázolt istállóival úgy fest, mint egy New England-i képeskönyv, és a Broadway nagyon távolinak látszik. Itt, ezen a gyéren lakott dombvidéken rendezte be 1994-ben a Double Edge Theatre a maga laboratóriumát. A színházat kereken tíz évvel korábban feminista együttesként hozta létre Bostonban Stacy Klein, akit egyszersmind Jerzy Grotowski elgondolásai is lelkesítettek. Így mindenképpen egyértelmű volt, hogy ez a társaság soha nem fog a nagyvárosok üzleties színházába bekapcsolódni. Ám hogy ezzel a vidékre való kitelepülés is együtt járjon, az a maga vakmerőségében már végképp „amerikaiatlan” vállalkozásnak tűnt, különösen a közönség tekintetében, amely kezdetben csupán a szomszédos farmerekből és néhány Bostonból vagy New Yorkból odacsöppent nyaralóból rekrutálódott. Csakhamar azonban elterjedt, hogy a társulat, amelynek legtöbb tagja ott is lakik a farmon, már nemzetközi hírnevet is szerzett, többek között egy festői, tájszínházi jellegű A három testőr-előadással.
Ezen a turisztikai szempontból elmaradott vidéken a Double Edge ugyanakkor a creative economy modelljévé is vált. A kimutatható közönségforgalomra való tekintettel a megye adókedvezményeket nyújtott a társulatnak, a workshopokra mint művelődési formákra további támogatás járt, és megjött a helyi bankok bizalma is, hogy beruházzanak ebbe a műemléki jelentőségű farmba, amelynek pajtája máris impozáns játékhellyé alakult át. Igaz, a Google-on a színházat csupán mint az Ashfield nevű kisváros előtti kanyart tüntetik fel.
A tizenkét tagú társulat nemcsak annyiban tekinti programnak a laboratóriumjelleget, hogy mint állandó együttes szervezetileg elhatárolódik a mainstreamtől. Ezen túlmenően, minden jegypénztári logikától távol, gyakran több éven át próbálnak, hogy egy-egy témát ciklussá fejlesszenek. Ez idő szerint éppen lezárulóban a The Garden of Intimacy and Desire (A bensőség és a vágy kertje) című trilógia, melynek szomorú hőseit legyőzik álmaik és öncsalásaik. Szubtilisen amerikai témáról van tehát szó, amelyhez azonban Klein európai anyagokat használ fel. Itt van először is régi ismerősünk, Don Quijote, akit Carlos Uriona egy görgethető állványon artisztikus cirkuszi számként jelenít meg. Urionát szakmai múltja az argentin politikai utcaszínházhoz köti; hazájában a diktatúra idején olyan kifejezőeszköz-készletet kellett elsajátítania, amelyben a beszédet pantomim pótolja. Mint a legszélsőségesebb testszínház képviselője a társulat egyik oszlopának számít, a humor és a játékkedv terepén pedig afféle szellemi edzőként is működik. A pajta egyszerű keretében előadott Don Quijote-jelenet komikuma természetesen a figura közmondásos tehetetlenségének virtuóz érzékeltetéséből ered.
Sokkal finomabban kidolgozott és adaptációként is mestermunka a második rész, a Republic of Dreams (Álmok köztársasága), amely a lengyel Bruno Schulz életrajzára, valamint írói és festői munkásságának fő motívumaira épül. Matthew Glassman, a társulat másik, de egészen eltérő alkatú erőssége, az érzékeny és megfélemlített Schulz szerepében az egyik freskóján dolgozik, amelyet a zsidó művész az akkori Kelet-Lengyelországban festett a maga saját külön bejáratú SS-legényének. A produkció, Jacek Ostaszewskinek a pajta teteje alatt live előadott zenéjével, afféle szürreális forgatókönyv, amelyet újra és újra megszakít a Schulz életét végül kioltó lövés, és amely tele van lidércnyomásos kafkai képekkel: visszatér az apától való szorongás, és sok az erotikus fantáziakép, amelyekbe váratlanul belerobbannak a holokausztra utaló asszociációk. Így például a szorongatott művész előtt véletlenül kinyílik egy cipőkkel teli bőrönd, a koporsószerű szekrényekből pedig, akár a kabaréban, újabb és újabb hölgyek lépnek elő. A művészéletrajz és a minden eszközt bevető álomszínház e sikerült szintézisében az egyik rész, amely Schulz egyik művének címét viseli, még túl is lép a trilógia átfogó témáján, vagyis az öncsalás problematikus jellegén. A színházi élmény rendkívüli minőségét az is felismeri, aki Schulzról semmit sem tud. És aki a laboratóriumoktól főleg gyakorlatok bemutatását várja, azt is lenyűgözi a bábok, maszkok és örvénylő testek tobzódása.
A harmadik részről mindez egyelőre még nem mondható el. Témáját Fassbinder A szemét, a város és a halál című drámájának botránya után Harry Mulisch dolgozta fel Rotterdamban, A színház, a levél és az igazság című elbeszélésében. Jules Croiset színész az előadás ellen protestálva színleg nácikkal raboltatta el magát, majd zűrzavaros fejleményekbe bonyolódott, amelyekben tiltakozás keveredett valódi antiszemitizmussal. Ilan Stavans amerikai író a maga The Disappearance (Az eltűnés) című elbeszélésében egy hasonló, de kevésbé ismert belgiumi esetet dolgozott fel, amelyben Maarten Soetendrop színész, Shylock közismert alakítója, ugyancsak emberrablásnak állította be eltűnését, hogy a jobboldal elleni tiltakozásra mozgósítson. A Fassbinder-eset természetesen több lehetőséget tartogatna, és Stacy Klein adaptációja kissé nehézkesen kísérli meg, hogy a közhely-zsidót játszó színész (megint csak Carlos Uriona) egyszerre hasson sematikus és önmagát megszállottan faggató figurának. Nem sokat segít a shakespeare-i jelenetekkel való tükrözéses összekapcsolás sem; a Bruno Schulzról szóló fantasztikus és feszült jelenetekhez képest ez a rész sajnos csalódást jelent.
A Double Edge-ben azonban állandó work in progress zajlik, és így elképzelhető, hogy a farmon folytatott viták hatására A kert egy másfajta fináléban csúcsosodik majd ki. Az amerikai színházban mint a Broadway és a New York-i avantgárd együttesében gondolkodók sem téveszthetik szem elől, hogy ezek az outsiderek – hasonlóan a lengyelországi Gardzienicében munkálkodó rokonaikhoz, akiknek metafizikus áhítatát azonban nem osztják – már régóta az Egyesült Államok színházi életének legszokatlanabb jelenségei közé tartoznak.

Fordította: Szántó Judit

Facebook Comments