Szólhatna az előadás sokkal nyafogósabban, impotensebben is a magányos pillanatokról, de elég tökösen szól róluk.

– Megszeretted Fjoklusát, a szerepedet a Kutyakeringőben?
– Fjoklusa nem könnyen szerethető alak: egy lecsúszott spicli, akit a csatornapartról szed össze Heinrich Tiele. Nem szerettem meg, de már jól tudunk együtt dolgozni.
– Tényleg spicli?
– Biztos, hogy valakik egyszer be akarták szervezni, és biztos, hogy ő egyszer valakinek igent mondott. Néha azért sajnálom; úgy érzem, bizonyos pontokon nagyon szenved attól, hogy spiclinek kell lennie.
– Mennyi igaz abból, amit elmond magáról?
– A titkosügynökök viszonylag ritkán mutatkoznak be úgy, hogy jó napot kívánok, én egy titkosügynök vagyok. De arról, amit a feleségéről és a gyerekeiről mond, a próbafolyamat során fel sem merült, hogy nem igaz.
– Mit csinál Fjoklusa, amikor nem Heinrichhel van?
– Annyit van a Heinrichhel, hogy ezen még nem volt időm gondolkodni… Gothár Péter úgy fogalmazott, hogy ezek ketten egyszerűen járnak – leszámítva a dolog testi megvalósulását… Lehet, hogy hazajár a gyerekeihez aludni, de az ideje hasznos részét biztosan ezzel az emberrel tölti.
– Fjoklusa mennyire lát át Heinrichen?
– Sokszor azt kell játszanom, hogy Fjoklusa semmit sem ért az egészből, hogy túlságosan gyorsan jönnek-mennek a mondatok számára, és egy kis időt kér. Nehéz, mert a szerző is ostobának írta, az előadás is ezt kívánja, de a szerep akkor érdekes, akkor lehet vele jól dolgozni esténként, ha pont attól zavarodik össze, hogy valamit sejt az egészből.
– A darab végén kiderül, hogy valamit azért mégis felfog a dolgokból: nagyon pontosan kiterveli a hamisítást.
– A mi olvasatunkban ez csak ügyesség, simlisség, tehetség a konspirációra. A magasröptű gondolatokatból, Heinrich léttel kapcsolatos tépelődéséből semmit nem fog föl.
– Úgy tűnik, tényleg csak ösztönlény; a Zsenyához való szexuális közeledésében sincs semmi emberi.
– Zsenya azért van a színdarabban, hogy Heinrich még ezt is kipróbálja: van egy állatom, amit Fjoklusának hívnak, veszek neki egy nőstény állatot, és megnézem, hogyan végzik el a dolgot. Aztán ez mégsem okoz számára semmilyen izgalmat vagy kielégülést. Fjoklusának okoz, mert egy üzletszerű kéjelgőt sohasem tudott megfizetni, vagy nem volt mersze hozzá. De a nagy lumpen mellett, akinek minden mindegy, logikus, hogy eszébe jut.
– Heinrich végig tudja, hogy öngyilkos lesz?

 

Schiller Kata felvétele

– Az életbiztosítást, ezt a pitiáner dolgot csak Fjoklusa és Karl gondolja fontosnak. Lehet, hogy Heinrich végig tudja, hogy mögötte ezek a deklasszált elemek így gondolkodnak, de neki más terve van. Nem szép terv az öngyilkosság, de szembeállítva egy ilyen nyerészkedéssel, magasztos ötletnek tűnik. Szerintem elég jó tulajdonsága a darabnak, hogy amikor Tiele az elején megkapja azt a levelet, a korabeli értékrend szerint egyetlen megoldás van: az öngyilkosság. Ehhez képest Heinrich látszólag megpróbálja nem ezt a kézenfekvő dolgot választani; a darab arról szól, hogyan próbálja elkerülni ezt, noha végig tudja, hogy így lesz. Utal arra, hogy ilyen meg olyan tervei vannak, milliókat fog lopni, elmegy Amerikába, de a csatornaparton csak annyit mond, hogy el fog tűnni.

– Milyen volt Gothár Péterrel dolgozni ezen a darabon?
– Gothár most is rendkívül pontosan tudta, mit akar a darabtól, nagyon nem lehetett zavarba hozni – sosem lehet. Nagyon benne volt az anyagban, pontos válaszokat kaptunk a kérdéseinkre. Örök érvényű, az életről szóló pontos gondolatok hangoztak el, amelyek mindnyájunkra vonatkoznak. A fogadtatásról még nem lehet beszélni, az előadásért izguló énem azt mondatja velem, hogy remélem, tetszeni fog a nézőknek, de a színész énem azt mondja, hogy különös öröm volt az előadáson dolgozni, a majdani fogadtatástól függetlenül. Pedig én előadáspárti vagyok – vannak színészek, akik próbálni imádnak, laboratóriumban dolgozni, de én viszonylag szeretem az előadásokat is.
– Azt mondtad az előbb, hogy mindannyiunk életére érvényes dolgokról beszéltetek. Mennyire szól az előadás a mai világról?
– Nem a mairól, a mindenkoriról szól. Mindenkinek volt már rossz napja, voltunk már magányosak, ilyen híreket vagy leveleket is kaptunk már, hagytak már el bennünket. Sosem gondoltam az öngyilkosságra, de mint férfi, éreztem már magam nagyon tehetetlenül egyrészt a nőkkel, másrészt a világgal, a világ és önmagam megértésével kapcsolatban; sokszor voltam minden mindegy állapotban, és erről ez a darab nagyon pontosan szól. Az az alcíme, hogy költemény a magányról. Szerintem nem rossz alcím. Persze őrületes közhely, de mit csináljunk, közös tulajdonunkban levő érzésről beszélünk. Szólhatna az előadás sokkal nyafogósabban, impotensebben is a magányos pillanatokról, de elég tökösen szól róluk.

2009. november 18.

Facebook Comments