Kerekes Éva vidám passzivitással ragyog a színen, és a szabad választási lehetőségekre buzdít, de kedves affektálással azért hozzáfűzi: „aki nincs velem, az ellenem van."

Brecht növénymeséjének előadásában karfiol-ufó néz a közönséggel farkasszemet. Úgy trónol a supersize menük hatalmas karfiolja az Örkény színpadán, mint egy mesejáték végén a jutalom a szereplők sok-sok viszontagsága után. De a bohó látvány egy tanmesejáték helyszíne lesz, mert Zsótér Sándor rendezése Arturo Ui feltartóztatható emelkedését Brecht karfioltrösztjének sajátosan autentikus, fabulának rajzolt világába helyezi. Ambrus Mária díszletének meg­hökkentő és lényegi eleme tohonya karfiol-Jabbaként terpeszkedik a színen, már nem is ennivaló, inkább maga falná magába a világot. De a meghökkentés átgyűrűzik a jelmezekre is, a chicagói karfioltröszt tagjai karfiolszoknyát és -gatyókat kapnak Benedek Maritól, Szabó Cili pedig karfiolfejekkel ékesíti őket. Vannak virágosok is, ők egész kertkölteményeket egyensúlyoznak a fejükön. A pompás zöldségesben Arturo Ui szinte kopár virágszálnak tűnik, ahogy színes szoknyácskába és harisnyába öltözve tündököl a kert többi tagja közt. Ui, a gengszterek vezére! Zsótér ismét megstuccol egy hazai interpretációs hagyományt. A szünetben aztán el is csípek némi dohogást felforgatásaival kapcsolatban. Pedig ezúttal nincs igazuk az elégedetlenkedőknek, mert az előadás formai megoldásai ugyan forradalminak tűnhetnek a polgári színjátszás finomkodó stílusához képest, de a tartalom maradéktalan kibontása a brechti szövegből annyira nem újszerű, hogy az már ijesztő.
A második világháború alatti emigrációban írt darabját Brecht a nemzetiszocialisták és persze Hitler felemelkedésének szenteli. A műsorfüzet szándéka szerint a kapitalistákkal kívánta megértetni a nácik hatalomra jutásának mechanizmusát. Csakhogy oly jól sikerült a témát „elidegenítenie”, vagyis az amerikai gengsztervilágba ágyaznia, hogy egyúttal a kapitalizmusra épülő demokráciák működéséről is lerántotta a leplet. A történet szerint a karfiol-tőke válságba kerül, a tröszt korrupciós ügyletekbe kezd, hogy mentse hatalmát, de a gyanús ügyleteket meghágó gengsztervezér, Ui a zavarosban oly magasra hág, hogy maga alá tapossa a trösztöt is. Zsótér a darabban fellelhető történelmi párhuzamokat elhagyja, és a hatalmi fogaskerekek mechanizmusait vizsgálja. A gengszter-miliőről pedig talán – a művészi vízió mellett – azért is mond le a karfiolok javára, mert igazi brechtiánusként az elidegenítés mai verzióját az egzotikus képiségben találja meg. „Képregénybe” fogalmazza a történetet és a szereplőket, egymáshoz való viszonyaikat, hogy világossá tegye mondandóját. Máthé Zsolt transzvesztitának öltöztetett Kikiáltója az előadás elején bemutatja a szereplők közt Arturo Uit is, szinte vicsorogva bök rá, íme az új III. Richárd, miközben Kerekes Éva Giling-galangként jelenik meg, bár a tündéri lény később mégis a világ hajlíthatatlan urává nő. Zsótér többször bizonyította már, hogy nem léteznek határok a nemek között; ezúttal a diktátort női szereplővel demonstrálja, ami óhatatlanul elindíthatja a találgatást: vajon ki szolgálhatott modellül, netalántán valamely általunk is ismert politikushölgy?

Dömötör András, Für Anikó, Csuja Imre és Szandtner Anna Schiller Kata felvétele

De nem(csak) ez a megfeleltetés az érdekes. Kerekes Éva oly módon is szakít Ui karakterének hagyományos ábrázolásával, hogy nem aktív, hanem passzív alaknak láttatja a gengsztervezért. Miután a Kikiáltó bemutatta, kullancsként tapad a karfiol hatalmas rózsájára, és bár sokáig nincs jelenése, mégis jelen van. Az élőkép egyértelmű: Ui még csak nem is töri magát, hanem egyszerűen kivárja, amíg az ölébe hull minden. Ez a tohonyaság mindvégig jellemzi az egész megjelenített világot is. Minden akció monoton, mint például mikor a hatalmas karfiol felemelhető teteje alatt feltáruló szalonban henyélnek a szereplők, s a darabbeli cselekvéseket csupán heverészve felmondják. Még a gépfegyveres kivégzések is szellentéssorozat effektjeként reccsennek a hangkulisszából. Tunya a világ, nem csoda, hogy Uinak sikerül fölébe kerekednie. Pedig vezéri ténykedése nem ravaszságról, hanem naivitásról tanúskodik. Tettei pofonegyszerűek: Kerekes Éva vidám passzivitással ragyog a színen, és a szabad választási lehetőségekre buzdít, de kedves affektálással azért hozzáfűzi: „aki nincs velem, az ellenem van.” A fenevad egy naiva, mégis minden a lába előtt hever. Miért? A hite miatt, mondja Brecht. „A hitemmel, semmi mással, csak a / Hitemmel léptem fel a város ellen, / És térdre kényszerítettem” – győzi meg Ui gengsztereit (itt Hajnal Gábor szavaival, de az előadás Ungár Júlia dramaturg remek új fordításában kerül színre), amikor félre akarják állítani. Ez a hit vonul végig Kerekes Éva játékában, akinek a szeme meghatottságában még állandóan be is párásodik, miközben a szörnyűségeket műveli. Csak így lehet ugyanis hitlerré válni, hiszen „Browningja másnak is van”. De ezt a meggyőzési technikát Kerekes Éva a celebek rafinériájával, szőke nős mondatnyújtásokkal közvetíti, többször egyenesen a nézőtérhez intézve szavait. Is­mer­jük a médiából ezt a „közvetlen” és nép­szerű kommunikációt, amely azért dühödten vagdalkozni is tud, ha éppen terelni akar. És szépen végig is nézzük, sőt végigkacagjuk, ahogy a karfiolnyelv elkarfiolosítja a főzelékké puhult Chicagót.
De a szerepösszevonások rendszerével Zsótér megmutatja a hatalmi törekvések inverzét is. Az egy-egy színész által játszott több szerep nem(csak) a praktikumot szolgálja, hanem végigvezet egy értelmezésen: végső soron mindenki áldozat lesz a hatalom közelében. A visszafogott játékmód nem ad túl sok lehetőséget az alakok egyénítésére, sokkal inkább típusokat látunk. Csuja Imre Dog­sborough-ként bukik el, de mert ő játssza a Színész epizódját is, a feddhetetlennek gondolt ember bedarálása figyelmeztetéssé erősödik. Ui nem a Szí­nésszel, hanem annak virtuális megjelenítésével, a karfiol barázdás oldalába vetített pillantásával és dikciójával beszélget, s így a nagy karfiol egy beszélő, rémült szemű agyvelővé változik: a művész idegrendszere lesz, amely – Dogsbo­ro­ugh-hoz hasonlóan – rosszul számolt ön­maga függetlenségével a hatalom ölelésében. Dogsborough fiaként Barabás Richárd zongorázza végig az áldozat típusait: Bowlként a tröszt mesterkedése miatt állástalan; Fishként bűnbak, akire a gengszterek rákenik a raktárgyújtogatást; míg Innaként gengsztertársai lövik agyon. Szandtner Anna Betty Dullfeetként és Dock­daisyként a megfélemlített és kihasznált nő. A trösztösök saját áldozataikat is eljátsszák: Dömötör András lesz Hook kereskedő is, akinek felgyújtják a raktárát; Für Anikó megfélemlített Bíró is; Takács Nóra Diáná­nak az egyik remegő cicerói jut. Debreczeny Csaba azokat a figurákat veszi végig, akik magányos harcosként buknak el: hol Sheetként fosztják meg a vállalatától, hol riporterként, vizsgálóbiztosként vagy védőként lehetetlenítik el, míg végül akadékoskodó Ignatius Dullfeetként el is teszik láb alól. Még a gengsztereket játszó színészek is két pólust jelenítenek meg. Ötvös András Romájának eleve Janus-arcú sors jut: elvbarátai kezétől bukik, majd hasonló véget jósol a vezérnek, ismét vetített képként, s a felvételt Ui hiába próbálja elhallgattatni, hiába ugrándozik, nem tudja betakarni Roma szemét. Polgár Csaba Girije és Máthé Zsolt Givo­lája pedig nemcsak gengszter lesz, hanem egyben átvert városi elöljáró is. Legvégül pedig Arturo Ui ellen­pólusa is megjelenik.

Kerekes Éva (Arturo Ui) és Szandtner Anna (Betty Dullfeet) Schiller Kata felvétele

Brecht több darabjában a bírói aktus az emberi megismerés sajátosan értelmezett, de mégis az egyetlen igazságot szolgáltató mozzanataként jelenik meg. Zsótér több (nemcsak Brechten alapuló) előadásában is előszeretettel állítja fókuszba ezeket a helyzeteket mint az igazság megszületésének egyedüli pillanatait. Csakhogy az Uiban elvész ez a lehetőség, mert a bíróságot kutyakomédiává félemlítik a gengszterek. Az előadásban a bíróság csakugyan mesébe illő jelmezekben jelenik meg a nagy mese-karfiol tetején, és félreérthetetlenül színjátékként lepleződik le, ahol varázslók és bohócok ügyeskednek. Eltűnik az objektív vizsgálódás lehetősége, de az előadás végkicsengése mégsem lesz pesszimista. Sőt. Mikor Ui bekebelezte Chicagót és Cice­rót is, Kerekes Éva ismét hozzánk, nézőkhöz intézi a szavait. Arról beszél, hogyan lesz minden amerikai, illetve magyar város (hiszen zöldség mindenhol van) a karfiolé. És az eddig mozdulatlan karfiol-szörny megmoccan, s a rivaldához kúszik, ha úgy tet­szik: fölénk tornyosul. Elsodorná Kerekes Éva Uiját is, aki azonban egy fölötte áthajított kabát segítségével átváltozik azzá az Asszonnyá, aki az eredeti darab legvégén egy szétlőtt kocsi roncsai közül mászik elő, hogy Uit vádolja. Az összevonással beteljesedik Roma jóslata, Ui is áldozattá válik, de ugyanakkor valamiféle feloldás is megszületik. Az Asszony nekiveselkedik az otromba karfiolnak, és kezdi visszatolni, miközben segítséget kér a közönségtől. Senki nem mozdul persze. Pedig a passzív Uiból aktív Asz­szo­nnyá változott Kerekes Éva már-már didaktikus ellenállásra buzdít, s a képben csaknem vörös farokként ott lebeg az el nem hangzó Epi­ló­gus felszólítása: „Lásson, ne csak nézzen szemetek, / Győzzön a tett a meddő szó fölött.”

Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható emelkedése (Örkény Színház)

Fordító-dramaturg: Ungár Júlia. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Zene: Tallér Zsófia. Maszk: Szabó Cili. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Kerekes Éva, Csuja Imre, Ötvös András m. v., Pol­gár Csaba, Máthé Zsolt, Deb­re­cze­ny Csaba, Szandtner Anna, Ba­ra­bás Richárd e. h., Für Ani­kó, Dömötör András, Takács Nóra Diána.

Facebook Comments