A kevéssé biztató kezdetek - Augusztus Oklahomában, A nő vágya - után nagy dobással rukkol ki a Vígszínház: az Othello igen jelentős, a közönséget nagy élménnyel gazdagító előadás.

(Szerencsére a klaviatúra nem ad teret modoroskodásnak; az „í” betűk és ékezeteik a helyükön maradnak.1)
E tiszteletlen felütés után állapítsuk meg rögtön: a kevéssé biztató kezdetek – Augusztus Oklahomában, A nő vágya – után nagy dobással rukkol ki a Víg­szín­ház: az Othello igen jelentős, a közönséget nagy élménnyel gazdagító előadás.
Mi kell manapság ehhez? A téma forró, a rendezés által esetleg még tovább hevített aktualitása; átfogó koncepció; emlékezetes részletmegoldások; parádés színészet. Eszenyi Enikőt a szerencse és a tudás képessé tette, hogy mindezeket a feltételeket kihasználja, illetve abszolválja.
A szomorú szerencse sulykolás nélkül is égő be­tűk­kel írja mindennapjaink horizontjára az idegengyűlölet, a másság gyűlöletének rettentő időszerűségét. Othello oly egyértelműen rí ki környezetéből, hogy nai­­vitásában csak ő hiszi magát befogadottnak, egyenrangúnak; karriert, sikert, szerelmet magától értetődőnek tart. A királynő megbecsült zsidó orvosát egy rágalom miatt kínhalállal végezték ki (jó száz évvel később így facsarták ki és ölték meg Jud Süsst is a hatalmon lévők). Shakespeare, kár is szépíteni, a zsidókhoz korántsem viszonyult egyértelműen; a sokkal kevésbé jelen lévő mórok – egy mór, a mór – sorstragédiáját azonban át tudta élni. Míg Shylock ellenfeleinek (csipetnyi kétértelműséggel) igazat ad, Othello monumentálisra, sőt kozmikussá növelt elveszejtését fájdalommal „nézi”, és végül megdicsőítésként ábrázolja.

Fekete Ernő (Jago) és Béres Márta (Desdemona) Schiller Kata felvétele

Eszenyi színpadán otthon van a tragédia. Árvai György komorságában is szellemes díszlete – lépcsők, rácsok, házfalak, ablakok, zugok, magaslesek, hálók, rejtekhelyek, verandák különleges együttese – tömegjelenetekre is, intim kamarajelenetekhez is, csapdák állításához is változatos tereket ad; külön hozadéka, hogy minden erőltetés nélkül sugallja Othello magányát és idegenségét ebben az ellenséges vagy legjobb esetben is gyanakvón közönyös zárt világban, amely számára mindinkább börtönné, majd siralomházzá és vesztőhellyé lesz. Nemigen éreztem még olyan egységesnek és célratörőnek a megannyiszor látott drámát, mint ebben az előadásban; a jelenetek egymásba folyása a hangulatok váltakozását is magába szippantva a végzet könyörtelenségével áramlott a tragikus vég felé.
Ugyanakkor ezek a jelenetek önállóak is, gyakran virtuóz elgondolások hordozói. A drámává sűrűsödő mulatozási jelenetek, Jago, Emilia és Desdemona intimnek, őszintének látszó, oldott taktikai megbeszélése a „verandán”, Jago, amint úgy cirógatja, nyugtatja a halálos ágyán fekvő Desdemonát, mint bohó kiscicát, Othello és Jago versengő hálómászása (óhatatlanul eszünkbe jut, milyen szerencsétlenül sikerült nemrég a Solnessben egy hasonló háló kipróbálása) – megannyi mély és virtuóz mozzanat. Sokan bizonyára idesorolnák a fegyvergyakorlási képet is, én fölösleges betétnek, Desdemona részvételét pedig éppenséggel kiagyaltnak éreztem. A befejező kép – Desdemona a hálóban, Othello a háló köré tekeredő kötélen, kettős szerelmi halál a magasban – őszintén szólva még nem ülepedett le bennem. Monstruózus, amilyennek lennie kell – ugyanakkor ízlésem még berzenkedik.
Itt kell szólnom Márton László újdonatúj fordításáról is. Amennyire irritálnak az önmutogató új szövegek, melyek a legmodernebb szlenggel, rafinált szójátékokkal, csillogó agyketyegtetéssel érzékeltetik a fordító fölényét a szerzőhöz képest, annyira kongeniálisnak érzem Márton László közérthető, a nézőtől mégis szellemi erőfeszítést követelő drámai nyelvét, amely egyszerre hozza közel és – elsősorban tökéletes verselésével – idegeníti el a tragédiához vezető folyamatot. Vannak harmonikusan beilleszkedő új szövegek is; ám az angol, dán, német meg hollandus italozási szokásokat magyarral, finnel, orosszal helyettesíteni nem igazán az én asztalom. Viszont merészen oldott meg a fordító egy engem régóta piszkáló problémát: a „zászlós” és a „hadnagy” a nagy formátumú tétekhez képest kirívóan piti rangok. Nos, Jago most századossá, Cassio ezredessé lépett elő; ez már valami. (Márton László eredeti, az előadásban elhangzótól eltérő fordítását lásd a mellékletben. – A Szerk.)
Az előadás három főszereplőjét úgy kellene kiemelni a színlapokon, ahogy Az ember tragédiájában Ádámot, Évát, Lucifert szokták. Két férfi, egy nő. Ha ők megvannak, nagy baj nem lehet. Itt: Nagy Zsolt, Fekete Ernő, Béres Márta. Mindhárom – vendég. Ami mellesleg szelíd elégedetlenséget fejez ki Eszenyi – direktor és rendező – részéről a házi erők iránt. Döntését három nagyszerű alakítás igazolja, míg az eredeti társulatból most is csak Börcsök Enikő (Emilia) emelhető ki, bár fel nem foghatom, miért kellett katona- vagy inkább foglárnőnek öltöztetni; ez játékán szerencsére nem hagy nyomot, a gyengéd vet­kőztető-fürösztő jelenetben, majd a kifejletben pedig a tragédia majd­nem egyenrangú érintettjévé válik. A nagyszerűen indult Varju Kálmán­nak (Cassio) ezúttal nem adott szárnyakat a szerep; sem a snájdig velencei úrfit, sem a sikeres katonát nem tudta kiforrni magából. És tulajdonképpen érthetetlen, hogy a fiatal színésznők tengernyi kínálatából nem futja egy elfogadható Biancára. Az előadás erejét egyébként visszájáról mutatja, hogy a mellékszereplők haloványsága bár érezhetően, de csak mérsékelten károsítja; igaz, a kezdő, velencei jelenet például igencsak megsínyli.
Viszont ha a nagy trió ütőképes, sínen az előadás. Béres Mártát Szabadkáról idehozni nagy trouvaille, „forintos” ötlet volt. A színésznő törékeny bája, kecses mozgása, az alakítás hamvas tisztasága, csapongó spontaneitása és játékossága, szemérmesség és déli temperamentum kettőssége, a szerelmében egyesülő asszonyi alázat és női öntudat elegye hibátlanul kitölti a Desdemonának szánt színpadi fülkét, a jelmeztervező trió – Ferenczi Réka, Kurdi Rebeka, Szabados Luca – pedig szuggesztíven öltözteti. (Eltekintve a hitvesi ágyon játszódó fináléban ráadott, a hálóban hintázáshoz kétségkívül célszerű, de amúgy gyenge tucatáru melltartó-bugyitól.) A második meglepetés később jön: Béres Mártának drámai ereje is van. A csapdában való vergődést, a kétségbeesett tiltakozást, majd fásultság és lázadás egymásba játszását és végül az elemi halálfélelmet nagy hatással fejezi ki.
És most, hic Rhodus, hic salta, a két főszereplő, hős és antihős. Versengésük régi ügy; feltehetően Shakespeare is bekalkulálta. Néhányan még emlékszünk Bessenyei Ferenc-Othello és Husz­ti Péter-Jago Ádám Ottó vezényelte nagyszabású párviadalára; a rendező akaratából az akkor képességei teljében lévő Huszti győzött, de a fejedelmi adottságokkal megáldott Bessenyei sem volt akárki. Hogy Nagy Zsolt Othellója miért marad néhány paraszthajszállal Fekete Ernő Jagója alatt, nehéz lenne megmondani. Hogy kissé alacsony a szerephez, legyőzhető adottság; arányos, izmos, fizikailag minden bravúrra kész alkata kárpótol is ezért. Az sem vitás, hogy az alakítás hibátlanul van felépítve és megkomponálva, lélektanilag meggyőző és eredeti, és gyönyörű pillanatokkal teljes. Valami mégis hiányzik az alak mágneses kisugárzásához. Bizonytalanul vetem fel, hogy különállása, magánya és tragikuma plasztikusabb kifejezéséhez talán mégis jót tett volna az a bizonyos, annyit vitatott fekete festék; érteni vélem a kifejlet előtti szimbolikus, mondhatni, harci kimázolást, de ez kevésnek bizonyul. A Schillingtől érkezett Nagy Zsolt mindazonáltal jelentős színész; remélhetőleg láthatunk még általa dominált előadásokat.

Nagy Zsolt (Othello) és Béres Márta Schiller Kata felvétele

Így az este elsősorban Fekete Ernőé, akit anyaszínháza, a Katona az utóbbi években némileg elhanyagolt, és most, amikor újra teljes fegyverzetben látható, ismét kitűnik, milyen nagy színész. Az örök Jago, a vélt és/vagy valós sérelmeit monumentálisra nagyító intrikus (Eszenyi finom ötlete, hogy már azt is sértésként éli meg, amikor Cassio megdicsőülésével egy­idejűleg neki a rakodást kell felügyelnie), akiben a rombolás ösztöne előbb-utóbb öncéllá válik – és ugyanakkor egy merőben eredeti Jago, szakmájának cizelláló fantáziában gazdag, sőt zseniális művésze, finom modorú, behízelgő, mondhatni, bájos. Szépen, árnyalatosan teljesedik ki benne egy folyamat: hosszú ideig tökéletesen ura démonának, és csak fokozatosan, fényes sikerével: Othello megtébolyodásával párhuzamosan válik e démon martalékává.
A szezon az Örkény Örkényével, azaz a Macskajátékkal és ezzel az Othellóval nagyszabásúan, reményteljesen indul. Hogy hogyan végződik, azon mostanság napestig kockáznak az istenek.

——————-

1 Természetesen a színház merészen megújított logójára utalok, amely szerint a Víg, Pesti, Házi szavak i, í betűi eztán a fejükre állítva írandók, vagyis az ékezetek a sor alá esnek.

William Shakespeare: Othello
(Vígszínház)

Fordította: Márton László. Díszlet: Árvai György. Jelmez: Fe­renczi Réka e. h., Kurdi Rebeka e. h., Szabados Luca e. h. Dramaturg: Kovács Krisztina. Konzultáns: Böhm György. Moz­gás: Ambruzs Szabolcs. Fény: Horinka János, Boros Lőrinc e. h., Kovács Claudia e. h. Zenei munkatárs: Hunyadi Alex, Zságer-Varga Ákos. A rendező munkatársa: Várnai Ildi­kó, Néder Panni e. h. Rendező: Eszenyi Enikő.
Szereplők: Nagy Zsolt, Varju Kálmán, Fekete Ernő, Szemenyei János, Vallai Péter, Reviczky Gábor, Tahi Tóth László, Géczi Zoltán, Gyuriska János, Józan László, Molnár Áron e. h., Béres Márta, Börcsök Enikő, Braghini Rozina/Lakatos Laura, továbbá Czégé Dávid, Dévényi Viktor, Galacz Imre, Islai Tibor, Farkas Tamás, Szendrői Ábel.

Facebook Comments