Így gyűlnek, rakódnak egymásra a jelek s a jelenetek, és bár van, ami összetartsa őket, mégis azt érzem, egy bűvészinas próbálgatja rajtunk megtanult tudományát.

A hosszú ideig Franciaországban élő s alkotó Nagy József alig egy évvel ezelőtt a Trafóban látott Entracte-ja (Felvonásköz) – mely ihlető forrásának a Ji Kinget választotta – feltárhatatlannak, értelmezhetetlennek bizonyult számomra. Nem dekódolhatatlansága folytán. Míg az Utolsó tájkép lírai önvallomása, táncos-vizuális-zenei absztrakciója egyívású tudott lenni tulajdonképpeni tárgyával-jelöltjével, addig a Változások könyvének szellemisége csupán a jól felismerhető, jellegzetesen Jel színházas, „orientalizáló”, szakrális stílusban manifesztálódott. S bár a látványvilág, a mozgást organikusan kísérő élőzene s számtalan jelenet lenyűgözött, a darab egésze mégis a művészi szemfényvesztés kesernyés utóízét hagyta maga után. A 100 tű hosszának októberi, Bárka színházbeli bemutatóján a (csoda)szarvas – vagyis annak a színpad hátsó falára rögzített festett képe – köszöntötte a belépő nézőt. Magától értetődőnek tűnt, hogy a „színházi honfoglalók” megvilágosodást remélve, ha mást nem, majd őt kergethetik a jelek sűrű erdejében – mint jómagam is tettem, kicsit ernyedten, bosszankodva, de a zenész-színész virtus vérbő pillanataitól néha új erőre kapva.
A darab kezdetén nyolc színész-táncos sorakozik fel egy zongora körül, mintha fotózáshoz verbuválódna össze a népes család. A kezükben tartott, búzakalászhoz hasonló tárgyakat a húrok közé szúrják, mire a zongora disszonáns hangsorral „felel”. A különös elő­készítő játék a hangokkal, a hangok legkülönfélébb módon való előcsalo­gatá­sával (illetve az önmagukban néma billentyűtestek kitépésével) egészen addig folytatódik, míg meg nem érkezik a színpadra a hét zenész. Akkor kezdetét veszi a Nagy Józseftől megszokott szimbolikus-rituális tettsorozat, mely belesodorja a nézőt egy különös varázsszertartásba, ám a bevallottan keleti színpadi hagyományokból táplálkozó, de annak stíluselemeit fokról fokra bűvészmutatvánnyá profanizáló rítus jeldömpingjében érzékelhet­etlenné válik, mi fontos, s mi a figyelemelterelőnek szánt mozdulat.
Annak jelentése van, mikor a játszók bohócfejet mintáznak (szemet, orrot, göndör hajpamacsot, kalapot adnak egy agyagtömbnek), majd egyikük orrot-kalapot véve megeleveníti a figurát. Jelentéssel bír az is, hogy a többiek szintén elmaszkírozzák magukat, s különös fejfedőikből egy clown állapotú „törzs” születik, ami – kapcsolódva a szarvashoz – valószínűleg mi magunk vagyunk. És figyelmeztető, intő jelentést hordoz az elarctalanodó, Nagy József-es fekete öltönyben uniformizálódó szereplők hason külsejű rongybabákkal, elegáns zombikkal járt vitustánca is. Közben valahol elhangzik egy minden és semmi jellegű szentencia, hatásfokozó kulcsmondat a „nyíló és csukódó” ajtókról; találó, fájó a kép, mikor egyikük szemét „felnyitják”, s a szeme helyére illesztett golyót megvágva hamu szóródik a földre; s rémlik, mintha az előadás egy pontján egy keleti harcmodorban előadott viadalra is sor kerülne.

100 tű hossza Koncz Zsuzsa felvétele

Az Utolsó tájképhez hasonlóan bravúrosan festett-csurgatott fehér jelek, nyomok varázsolódnak elő a fekete kartonon, s egy kisebb kiállításnyi mennyiséget termel ki az akcionista festő bőrbe inkarnálódott, sorozatgyártásba fogó színész-kalligráfusok keze. Elképesztő festőszerszámokkal kezdenek újabb s újabb képbe: szájból csurgatott fehér színű nyállal, fehér festékbe mártott ugrókötél papíron ütött nyomának felhasználásával, üvegpohár körül pergetett porral, s bár e ponton az elő­adás inkább tűnik az avantgárd totális színház rokonának, semmint a szakrálisban gyökerező rituális tettsorozatnak – ez sem kevésbé jelentéses az összes többi jelentőségéhez képest.
Végül elérkezik a legemlékezetesebb pillanat is: az elengedetten humoros zárójelenet, mely visszakacsint a darab eleji billentyűdobálásra, s mellesleg – akár szándékoltan, akár nem – tiszteleg Haydn Búcsúszim­fóniá­jának „búcsú-dramaturgiája” előtt. A hét zenész (a hét vezér?), letéve hangszerét, asztalhoz ül. Egy kendőből halálos tekintetű sárkányt (Kelet!) csomóznak, és bábként, hur­ka­pál­ci­kákkal életre keltve, sorra kioltják vele egymás életét. Túljátszott színészkedéssel huppannak a muzsikusok az asztal alá, vagy hagyják, hogy fejük megadón mellkasukra buk­jék. A legironikusabb természetesen az utoljára maradó, aki öngyilkosságot hajt végre – báb általi halálnak halálával hal.
Így gyűlnek, rakódnak egymásra a jelek s a jelenetek, és bár van, ami összetartsa őket, mégis azt érzem, egy bűvészinas próbálgatja rajtunk megtanult tudományát. Már nem hétköznapi ember, még nem mágus. A stílust élteti, a stílust éltető erőket mozgósítja hibátlanul, profi módon, élvezetes játékában. Mindez feltölthető tartalommal, de konghat is az ürességtől, mondhatnánk cinikusan. Csakhogy a feladatot teljes egészében, tudatosan a nézőnek átpasszolni nyegleség lenne, amorális, idejétmúlt, és mindemellett művészileg művészietlen.
Nagy Józsefnek elhiszem, hogy ismeri az áttetsző, tiszta formát, ami nem egyszerűen csak „keleties”, ami nem igényli az extra dí­szeket, de míg egy nó-, egy kabuki-előadás vagy egy haiku látszólagos egyszerűsége és szikársága magában hordozza a szellemi teljességet, addig a 100 tű hossza könnyebben megmérhető, mint egyetlené.

100 tű hossza
(Nagy József Regionális
Kreatív Műhely,
Bárka Színház)

Zeneszerző: Mezei Szilárd. Rendező: Nagy József.
Előadja: Nagy József, Szakonyi Györk, Döbrei Dénes, Ishii Junya, Francia Gyula, Buday Enikő, Kalmár Ákos, Gemza Péter. Zenészek: Mezei Szilárd, Branislav Aksin, Pápista Kornél, Bogdan Rankoviç, Márkos Albert, Ervin Malina, Csík István.

Facebook Comments