Gáspár Ildikó a két Macskajátékot, a kisregényt és a drámát felhasználva új szövegkönyvet készített a lényegre törő, kopár megjelenítéshez.

Özvegy Orbán Béláné egyáltalán nem veszi fel öregkori – és örök – szerelme, a kivénhedt Cser­m­lényi Viktor operaénekes külkerületi dalestjére a suttyomban kölcsönzött türkizkék kisestélyit, ezért (a közvetlen színpadi valóságban) nem is tudja, súlyos kalamajkát előidézve, vörösborfolttal pecsétezni a társbérlő feleségének tulajdonát képező ruhát. A „százhúsz kilós hússzállítmány” Csermlényinek nincs nagy pocakja: átlagos küllemű, sőt fiatalosan idősödő férfi. Nincs tolószékhez szögezve a húsz éve bombarepesztől béna Giza, Orbánné – Erzsike – (Nyugat-)Né­met­or­szág­ban élő nővére. Tolószéke sincs: hosszasan üldögél ugyan egy műanyag karosszékben, de egyszer csak feláll; jár.
A tragikomédiát ismét, s harmadjára megint csak másként színpadra állító Mácsai Pál ezekkel a (nem egyformán beváló) megoldásokkal a szerzőhöz hű. Ra­di­kálisabb is, mint a Macskajáték (1963) című sikeres kisregényét hat évvel később energikus beavatkozással (Székely Gábor kérésére) színművé költő Örkény István. „Ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna – jelentette ki Örkény. – Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől a végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal. Ehhez kell alkalmazkodnia az előadás tempójának és a színpad berendezésének is.” Berendezetlen színpad még jobban kedvez a nem feltétlenül lassulás nélküli, de saját egyenletes tempóját generáló játéknak. A kellékek, jelmezek részleges – szembetűnő – elhagyása segít, hogy az „egyetlen mondat” színházi grammatikája uralkodjék ott, ahol Erzsike „életünk hosszú mondataként” nevezi meg Gizával egybeforró-elkülönülő sorsukat, a Szkalla lányok – Szolnok megye egykori, 1919 körüli szépei – életútját. A közös vállalkozás, mely a Gyulai Várszínház és az Esztergomi Várszínház után hazaérkezett az Örkény Színházba, e dramaturgiai nyelvtan szép puritánságában mutatja fel értékeit, s akkor dadog, zökken, amikor nem képes beteljesíteni a választott színházi artikulációt.

Csomós Mari (Paula), Pogány Judit (Orbánné) és Végvári Tamás (Csermlényi) Koncz Zsuzsa felvétele

Izsák Lili magas falú, nikotinsárgára dörzsölődött díszlete jelezheti az ezerkilencszázhatvanas évek művelődési házait, amelyek még fogadják (ha fogadják) a hajdan valóban ünnepelt operistát. Jelezheti – távolabbról – az Orbánné által is lakott Csatárka utcai társbérlet kietlenségét, sőt Giza környezetének (fia otthonának) ridegségét is. Bármelyik helyszín – tejcsarnok, eszpresszó, Ilusék lakása – beleképzelhető e térbe, mely csupán három különféle ajtóval, néhány ócska székkel, radiátorokkal rendelkezik, s egy öreg lemezjátszót igyekszik korfestő, kurta muzsikálásra bírni több szereplő is. Beleképzelhető, mert a tér: már-már kripta – mindkét testvér ajkát elhagyja a szó –, ide kellene (kinek így, kinek úgy) életet lopni, ha lehet. (A Macs­kajáték az életigenlés himnusza, Orbánné révén, de halálosabb színmű, mint általában véljük. A két idős nővér abban sem tud megegyezni levelezésük, tele­fon­be­szélgetéseik során, hogyan, kinek a kezétől érte a halál bálványozott apjukat. Ez a kiinduló, az ős bizonytalanság, megosztás. Ha e tény kétséges – bár bi­zonyosan történelmi okú, szituációjú az apa végzete –, minden elmosódottá válhat, nem csupán az ifjú Giza és Erzsi elkallódott, csak emlékezetükben őrzött sugárzó fényképének keletkezése. Talán e felismerés is belejátsz­hatott Mácsai markáns, viszont nem mindig követhető logikájú tér- és tárgyhasználatába.)
A messzibe, semmibe – befelé – gyakran néző szereplők tudata, fantáziája, a félreértések, értés- és értelmezéskísérletek, vágyak és délibábok világa éppoly valóságos közege a tragikomédiának, mint az ötven évvel ezelőtti századközép irodalmi (stiláris) és színházi (formanyelvi) vonatkozásban is pontosan dokumentált ideje. Az elmondás, elbeszélés – a ráfogás, a kitaláció, a szépítés, a hazugság – lebegővé, hiátusossá teszi mindazt, ami az egymástól fényévnyi távolságban élő alakok számára amúgy is megfoghatatlan, rekonstruál­hatatlan, továbbadhatatlan. A (gramofon)zene és a részben zenei szerveződés fontos strukturális összetevő a muzsikától átitatott előadás kompozíciójában.
Gáspár Ildikó a két Macskajátékot, a kisregényt és a drámát felhasználva új szövegkönyvet készített a lényegre törő, kopár megjelenítéshez. Munkája számosat visszahoz a próza szükségképp kirostált erényeiből, szuggesztív és felemelő megszólalásaiból, azonban epikus ballasztokkal terheli a „librettót”, mesélésre kény­szeríti a főhősöket, motívumokat ismétel (Csermlényi – kereteit tekintve jócskán szűkebbre, színszerűtlenebbre vont – dél-pesti fellépésének piktogramjai után roppant nehézkes a hasonló nagybábonyi esemény aprólékos krónikázása). Mácsai ornamentikától idegenkedő, egyenes vonalú rendezésének fogyatékosságai mégsem a felemás forgatókönyvből eredhetnek. Inkább valamiféle, tiszteletre is méltó konok figyelmesség mutatkozik, amely – miközben elvont, jelzéses játékrenddel veszi be a dráma központi tömbjét – lehetőségeket remélve bele-belekap mellékes szálakba. Ha Izsák Lili cirkalmak nélküli, minták helyett jobbára csupán színekkel élő jelmezei akár az elhangzó szöveg ellenében is a jellemek lényegét fedik fel, miért szükséges a lábbelik egyikével-másikával külön (pepecselő, realisztikus) játékba kezdeni? (Orbánné egy cipőben végigjátszhatná az estét. Hajáról elhisszük: épp olyan színű, amilyennek mondja. Nem festeti; festeti; hagyja lenőni. Cipőjéről miért ne hinnénk, körömcipő vagy papucs-e?) A színészek egymást kerülő, idő- és térbeli messzeséget jól tükröző tekintetének alkalmankénti meredt összekapcsolása sem igen ér célt. Majdnem minden ilyen eset magyarázgatást igényelne. Giza hirtelen járni tudásának sem megfelelő oka, hogy szinte már ekkor indul haza (tolókocsin, repülőn, taxiban) a húgához, akinek sikertelen öngyilkossági kísérlete után a legjobbkor érkezik a Csatárka utcába – ülni, üldögélni (és, mint tudjuk, a címadó játék keserű mulatságosságától, nyávogás-sikolyától: becsinálni).

Molnár Piroska (Giza), Pogány Judit és Kerekes Éva (Egérke) Koncz Zsuzsa felvétele

Az ideáit nézve helyenként problematikus, meg-megfakuló interpretáció joggal parádésnak nevezett szereposztása a kisebb szerepek pontjain sebezhetetlen. Polgár Csaba háromdimenziós, kifacsartságában is ugrásra kész személyiséget képez Józsi (Orbánné veje) hírhedten rossz figurájából, Szandtner Anna a szinkrontolmács Ilusként sebesen fújja az idegen szavak nevetségesen szivárványos szappanbuborékját, s a megfelelő pillanatban tényleges (Orbánné énjét árnyaló) konfliktusba is keveredik anyjával. Békés Itala szekrény méretű, ősöreg Cs. Bruckner Adelaida helyett filigrán múmia, évezredek fölötti (önző) anyai mindentudás birtokában. Tökéletes alaki ellentéte Erzsinek, akivel évtizedek óta harcol Csermlényi érzelmi kisajátításáért; s épp így tökéletesen megfelelő.
Végvári Tamás kedélyes vén siheder Cserm­lényi­ként, akiről annyit közöl játéka: az operaénekes szeret, és szerethető. A hordó testet, a böfögő gusztustalanságot, a tunya akarattalanságot képzeljük hozzá. Kerekes Éva (Egérke) lebilincselő magánszámban, a mondatok, szószerkezetek véghangsúlyait dallamosan cifrázva árulja el, hogy huncut infantilisként élvezi a világ visszásságait: még saját testi-lelki megaláztatásain, vesszőfutásán is inkább kuncog, mint kesereg. Végvári helyét kereső és Kerekes szerephelyét felülnövő alakítása okoz disszonanciákat.
Csomós Mari nyugalmazott vampként önmaga (tehát Paula, a méregkeverő barátnő) számára teremti meg a végzet asszonyát. Önigazol. Ettől darabbeli lénye nem Erzsike és nem Viktor, hanem saját árnya érdekében kel életre. Újszerű közelítés, decensen erőteljes szerepbirtoklás – sajátszerű, elütő irónia- és önirónia-tartalmakkal. Az előadás egységes összhatása ellenére ugyanis a humor más-más irányba vezető útjai nyílnak meg. Molnár Piroska fenséges – és behatároltan bölcs – Gizája az utolsó jelenetre tartalékolja az idősebb nővér évtizedek óta palackba dugaszolt derűjének viháncos kirobbantását. Pogány Judittal való párosának jeles vonása, hogy ekkor ő is képes Erzsiként viselkedni, míg korábban Pogány szeleverdi Erzsijéből is ki-kibukott a helyzetek józan átlátása. Az Orbánné-szerep főleg az első részben talált újabb nagyszerű birtokosára, amikor a bohócosság külső jelei nem harapóznak el, s erkölcsi erőt takarnak – a második részben a sok történetmondás el-elszürkíti Pogány Judit játékát (holott épp ebbe vinne színeket), kissé roggyantott járása színpad helyett porondon találja őt.
Jó előadás. De valami azt súgja: Mácsai Pál fellapozza még rendezőként a Macskajátékot.

ÖRKÉNY ISTVÁN: MACSKAJÁTÉK
(Örkény Színház)

A szerző azonos című regényéből és drámájából a szövegkönyvet készítette: Gáspár Ildikó. Díszlet-jelmez: Izsák Lili. Rendező: Mácsai Pál.
Szereplők: Pogány Judit, Molnár Piroska m. v., Csomós Mari m. v., Kerekes Éva, Szandtner Anna, Békés Itala, Végvári Tamás, Polgár Csaba.

Facebook Comments