Így rács mögött ülnek a nézők - vagy játszanak a színészek (ízlés és élettapasztalat kérdése, ki melyik csoport tagjait szeretné inkább elzárva látni).

Jelenet az előadásból / Koncz Zsuzsa felvétele

Azért meg kell hagyni, van abban valami megkapó, mikor egy angol szerző azoknak a felkoncolásáról ír darabot, akik a 17. században közel két évtizedre bezáratták a színházakat Anglia-szerte.
Természetesen nem állítom, hogy Howard Barker Victory (Győzelem) című darabjának tematikai és metaforikus magja ilyen egyszerűen megragadható volna. A Cromwell utáni idők zűrzavarában nem csak menekülő puritánokat láthatunk, hiszen a kontinensen áttelelt dekadens nemes urak, a saját megabirodalmukat építgető bankárok, a funkciójukat vesztett katonák és a mindenkori hierarchia alján kullogó elkeseredett és gyanakvó parasztság mind igyekszik kicsikarni saját győzelmét, túlélését. Az mindenesetre biztos, hogy Barker drámájában az előző rendszer feje(se)i nem csupán jelképesen hullanak.
A darab központi figurája Lady Bradshaw, a köztársaságiak egyik fontos vezéralakjának özvegye, aki megszállottan kutatni kezdi férje (az új király parancsára kihantolt) csontjait és testrészeit, hogy aztán hazavigye, és újra eltemesse azokat. Kálváriája közben találkozik az akkori társadalom szétzilált csoportjaival, akik mind a maguk módján próbálnak alkalmazkodni az új rendhez, az új igazsághoz. Mindeközben nyilvánvalóvá válik, hogy az feléledő monarchia a kontinensen töltött száműzetésből pusztán fertőzéseket hozott haza, mind átvitt, mind szó szerinti értelemben. De míg a restauráció bosszúhadjárata a végéhez közeledik, és az urak kedvükre csonkítják a kinevezett bűnösöket, Lady Bradshaw megtanulja a rendszer trükkjeit. A végén visszatér oda, ahonnan elindult, ám immár egy újszülött gyermekkel és egy új társsal érkezik haza férje vászonzsákba gyűjtött maradványaival – ezek az ő győzelmei. Howard Barker történelmi visszképe amolyan múltbeli antiutópiaként sem foglal állást, nem mutat fel igazságokat, sokkal inkább a mikrotörténelem működési mechanizmusaira koncentrál, melyek egyik karakternek sem biztosítják az abszolút nyertes szerepét. Vagy ahogyan Lady Bradshaw mondja: „Most én vagyok a szuka, te meg a kiscica. Keress egy egeret, akit gyötörhetsz”; minden csak (történelmi) kontextus kérdése.
A Victory nyelve általában igencsak élvezetes (fordító: Upor László), túlnyomórészt a köznapi nyelvből merít és kellemesen alulstilizált. Mindazonáltal Barker drámája meg-megdöccen, egyenetlennek hat, ami néha érződött a Bárka Színház közel három órás előadásán is. Dacára annak, hogy az ötletek többségükben izgalmasak: a rendező, Tim Carroll – akit legutoljára saját társulatával láthattunk a Bárkában – a 16-17. századi (angol) színjátszási hagyomány számos elemére reflektál, felelevenítve vagy eltorzítva azokat. Az ovális, két szélén ajtóval megtört, fa oldalborítású, arénaszerű színteret rács választja el a körben felé magasodó nézőtértől, de még az egyes széksorok között is rozsdásnak ható ketrecrész feszül. Így rács mögött ülnek a nézők – vagy játszanak a színészek (ízlés és élettapasztalat kérdése, ki melyik csoport tagjait szeretné inkább elzárva látni). A korabeli jelmezek mellett kevés díszletelemmel dolgozik Carroll; a jelenetek, felvonások váltakozásait pedig mindig az egyik színész hozza a közönség tudomására, s játékmesterhez illő botjával nagyot koppantva indítja az adott részt. Ez az explicitté tett mediátor szerep lehetővé teszi azt is, hogy az előadás felénél minden további nélkül kivezesse a közönséget a Barker által beiktatott közjáték megtekintéséhez – ami ezúttal valóban betölti eredeti szórakoztató funkcióját, egy kis groteszk felhanggal megspékelve. A bankárok sötét pincében folyó komikus-kétségbeejtő harca a hatalomért szép tükörképe az újdonsült király brutális tréfáinak, aminek tetőpontjaként az éppen aktuális királyi szerető vadul csókolja a kiásott Bradshaw aszott koponyáját.

A szereplők felerészt fiktív, felerészt valós történelmi alakok: Seress Zoltán neurotikus-édelgő királyalakja emlékezetes marad, ahogy hatalmas parókájában kétségbeesetten próbálja megérteni, vajon mit is nyerhet ő ebben az új szerepben Anglia fejeként; Parti Nóra királyi főszeretőként elragadóan gőgös; Mucsi Zoltán pedig elragadóan otromba, mikor hisztis gyerekként kiabálja „Csúnya! Csúnya!”; Spolarics Andrea Lady Bradshaw-járól pedig nem lehet biztosan eldönteni, hogy szimplán megzavarodott-e, avagy valódi spíler. Dévai Balázs olyan fensőbbségesen artikulál kevéssé magvas gondolatokat is (pl. „Elvezényeltem már néhány kis gecit, de geciben ti viszitek el a pálmát, az hétszentség”), hogy kiváló paródiáját adja az újjászerveződő monarchia szép modorba csomagolt brutalitásának. A karakterek valószerűségét az előadás végig idézőjelbe teszi, hiszen a színészek mindig csak azután kezdenek a darab szerint „funkcionálni”, miután beálltak egy jelenet kezdőképébe, és kihirdették, éppen melyik helyszínt és szereplőt látjuk. Ami pedig a Carroll-féle nézőktől való búcsúzást illeti (amely szerencsésen töri meg a szokásos meghajlás – taps feltétlen reflexet): mindenképpen szép gesztus. Ráadásul még működik is.

Howard Barker: Victory (Győzelem)

Fordította: Upor László. Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Lányi Fruzsina. Asszisztens: Hajós Eszter. Rendező: Tim Carroll.
Szereplők: Spolarics Andrea, Mucsi Zoltán, Seress Zoltán, Pásztor Tibor, Parti Nóra, Kardos Róbert, Telekes Péter, Réti Adrienn, Dévai Balázs, Kálid Artur, Gados Béla, Varga Anikó, Tóth János, Szabó Viktor József, Müller Zsófi, Bazsó Adrienn, Barta Éva.

Bárka Színház, Cseh Tamás Terem, 2010. február 19.

Facebook Comments