Rusznyák egyértelműsíti, hogy nemcsak velünk, de rólunk is beszél: mi vagyunk a thébai nép, a kar egy-egy tagja közöttünk ül.

Mintegy hetven perc alatt zajlik le a kaposvári Csiky Gergely Színház stúdiótermében az Oidipusz király című előadás, a plakáton és a színház honlapjának egyes felületein Oidipius király, szerzőként Szophoklész (máshol Sophokles) és Jon Fosse tűnik fel, valamint Krisár Csilla Mária – a legsanszosabb, hogy a csontra húzott szövegkönyv utóbbi, valamint Rusznyák Gábor rendező munkája (a színlap dramaturgot nem jelöl). Az előadásszövegben fölfedezhetők Babits Mihály korszakos Oidipusz király-fordításának szemelvényei: a kaposvári előadás szövegkönyvének alkotói bizonyára Jon Fosse darabjának fordításaként használják a babitsi passzusokat, saját (illetve fossei) elemek hozzátoldásával. A már-már klasszikus szerzőnek számító norvég drámaíró 2008-ban alkotta meg D?den i Teben (Halál Thébában) című átiratát-adaptációját, mely a Labdakidák történetét feldolgozó mindhárom Szophoklész-drámából (Antigoné, Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban) merít. Ha az internet és a skandináv kritikuskollégák segítségével szerzett félinformációkat jól rakom össze, éppen a Fosse-darab ősbemutatója volt az a norvég előadás, amelyet Szász János rendezett 2008 januárjában, a produkcióhoz Horváth Csaba alkotott koreográfiát, Benedek Mari tervezett jelmezt, az előadás zenéjét a világhírű izlandi Johann Johannsson írta; a kritikai visszhang pedig azt emelte ki, hogy Szász nem „múzeumot”, hanem kortárs problematikát feszegető színházat rendezett az antik gyökerű darabból.

Sok tekintetben hasonlók mondhatók el a Rusznyák Gábor rendezte kaposvári produkcióról: szöveg, mozgás (kvázi-koreográfia) és zene (melyet Rozs Tamás jegyez) szerves egységéből olyan előadás épül, amely mindenféle erőszakolás nélkül vonatkoztatható a jelenkorra, de tulajdonképpen bármely korra – a Csiky Gergely Színház stúdiójában családi krimitörténetet nézünk, lineárisan, mindenféle kitérők nélkül elmesélve. Szikár és egyszerű (szinte kézenfekvő), ugyanakkor lebilincselően érdekes és mellbevágó sztori a Szophoklészé. Ha az időt, a helyet, a neveket megváltoztatnánk, ki mondaná meg, hogy a történet nem XVIII-XIX. századi kalendáriumból, horribile dictu XXI. századi bulvárújságból való? Rusznyák rendezése ugyanakkor nem avval aktualizál, hogy a Szophoklész-Fosse-féle históriát kimozdítja saját közegéből, és – teszem azt – maias kulisszákba helyezi, vagy kortársi nyelven szólaltatja meg. Épp ellenkezőleg: kortalanítja az előadást – vajon felismerjük-e mi, nézők a kísérteties áthallásokat?
A kaposvári Oidipusz király nemcsak a kortalanítás aktusával ró komoly feladatot a befogadóra. Finom kulturális allúziókkal van tele az előadás, elég csak Fodor Viola lépcsősen emelkedő, amfiteátrumra-arénára emlékeztető, de négyszög alakban épülő díszletére utalni. A színpadképnek rituális jelleget kölcsönöznek a stúdió karzatáról fehér zsinegen függő (státus)szimbólumok – csontok, sípok, harangok, pajzsok, satöbbik -, melyeket az arany maszkkal eltakart arcú műszakiak (az emberekkel játszadozó istenek?) lógatnak be, húznak fel az előadás adott pontjain. Az emblematikus tárgyak az idő előrehaladtával világosan jelölik ki a szereplők rendjét, rangját, milyenségét – a jelképek felfejtésének belső kényszere, a jelentésrétegek bővülése és/de egyszerűsödése képes folyamatos intellektuális izgalomban tartani a nézőt. (Amellett, hogy Fodor Viola díszlete látványműnek sem utolsó.)
A produkció azonban nem szorítkozik puszta szövegpárhuzamokra, áthallásokra. Rusznyák egyértelműsíti, hogy nemcsak velünk, de rólunk is beszél: mi vagyunk a thébai nép, a kar egy-egy tagja közöttünk ül; a nézőtérről érkezik (és oda is tér vissza) „majdnem civilben” Teiresziasz és a két pásztor, aki hajdan Oidipuszt dajkálta. A Remete Kriszta tervezte „majdnem civil” jelmezekből jut a történetben hagyományosan főszerepet játszóknak, Oidipusznak, Iokaszténak és Kreónnak is: hármójuk szinte egyforma fekete ruháját egy-egy hosszú, szükség és szándék szerint be-, ki-, le-, fel-, meg-, el-, átcsavarható, rozsdabarna paszomány egészíti ki. A mindent – hol szavakkal, hol egy-egy csengő, síp megszólaltatásával, hol puszta mimikával – végigkommentáló, az arénaszerű tér legalján helyet kapó kar úgy nézi-hallgatja az Oidipusz-krimit, mintha valami tévéadást, avval a furcsa különbséggel, hogy a játszók annak érzékeltetésére is képesek: az ő bőrükre megy a játék. Szinte főszerep a karvezetőé, Gyuricza Istváné (legalábbis megütközik az ember kaposvári plakáton Gyuricza neve mellett ezt a két betűt látva: m. v.), ő a nép – mikroporttal megsegített, tehát amolyan hivatalos – hangja, rituális szóvivő, homlokára erősített kis haranggal sugároz hatalmas tekintélyt.
A minimálisra redukált cselekmény hagyományos értelemben vett alakításokra – a végig színen lévő Oidipusz és talán Iokaszté kivételével – szinte nem is ad lehetőséget, sokkal inkább karakterek, lelkiállapotok, tulajdonság(halmaz)ok felvillantására. Kovács Zsolt Teiresziasza az egyetlen valódi látó, aki azonban – milyen a sors! – vak, a mindentudást mintázza meg; s ez önmaga számára kevésbé áldás, mint inkább átok. Znamenák István Kreónja hazáját a személyes érzelmek fölé helyezi, de leplezhetetlen kéjjel emeli nyakába Oidipusz száműzetésekor a királyi hatalmat jelképező pajzsot.

Kocsis Pál Oidipusza a robusztus, ereje és népszerűsége teljében lévő hérosz-király képéből indítja a figurát, hogy aztán mindjobban kétségbeessen a saját (akaratlan!) bűneivel való szembesüléstől. (Gyönyörű kép, amikor a kezdetben dülledő mellkassal regnáló király a színen apró léptekkel, mint egy rajzfilmfigura kergeti körbe-körbe a raportra a palotába hívott pásztort.) Egyszer csak elegáns ruhája is kibomlik, és hiába próbálja a fejedelmi pajzsot nyakába akasztva visszarángatni magát méltóságos tartásába, már képtelen rá. Kocsis Oidipuszát az hitelesíti, hogy tragédiáját nem kifelé és külsődleges eszközökkel mutatja meg, nem a hatalom elvesztésétől való rettegésből bontja ki, hanem befelé éli meg – itt Oidipusz igaz ember, aki saját tisztaságában csalódik meg. Csapó Virág Iokasztéja kezdetben, egyetlen pillanatig talán a probléma elmismásolására is gondol, de hamar kiderül, hogy a királyné figurájának emberi kvalitásai nem kisebbek a királyéinál: együtt és egymás mellett járják be az öngyűlölethez, önbüntetéshez, önmegsemmisítéshez vezető nehéz utat. Megrázó, hogy Oidipusz és Iokaszté egymás iránti szeretete-szerelme az idő és a cselekmény előrehaladtával sem csorbul – mindketten magukat okolják a tragédiáért. Iokaszté testét végül lábánál fogva felhúzzák, és hagyják a plafonról lelógni (megint a játszó istenek), fekete, hosszú ruhája a fejére hull, akár egy harang; ez alá rejtezik el Oidipusz megvakítani saját magát, akár egy repedt harangnyelv; a karvezető megcsendíti a homlokára erősített kicsike harangot, ez már nem ver félre, vidáman csilingel. Minden rendben, Thébáról tovaszállt a rontás.
Szophoklész – Jon Fosse:
Oidipusz király
(Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

A szövegkönyvet Jon Fosse átdolgozása alapján fordította Krisár Csilla Mária. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Remete Kriszta. Zene: Rozs Tamás. Segédrendező: Hatvani Mónika. Rendező: Rusznyák Gábor.
Szereplők: Kocsis Pál, Znamenák István, Kovács Zsolt, Csapó Virág, Szula László, Kelemen József, Gyuricza István m. v., Csonka Ibolya, Horváth Zita, Sárközi-Nagy Ilona, Tóth Eleonóra, Némedi Árpád, Nyári Oszkár, Sarkadi Kiss János, Serf Egyed.