A rossz (vagy tökéletlen) koncepció, a bizonytalanság nehéz helyzetbe hozza a színészeket.

Boris Vian darabja, a Mindenkit megnyúzunk félabszurd dráma: egy érdekes helyzet (egy normandiai család a normandiai partraszálláskor) érdektelen kibontása (banális szerelmi, pontosabban házassági történet), véletlenszerűen adagolt abszurd elemekkel (egy ideig például a család összes nőtagját Marie-nak hívják) és komolynak látszó, sokatmondó befejezéssel. Nem könnyű színházi anyag: vagy egyértelműen az abszurd irányába hajló rendezői álláspontra, vagy a hirtelen stílusváltások kiemelésére van szükség ahhoz, hogy az előadás ne fulladjon kaotikus ötletparádéba.
A Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában a darab jelentékeny politikai tartalma háttérbe szorul; az amerikai és német katonák ruhacseréje semmivel sem hangsúlyosabb, mint a rozzant kanapé rugójába akadt haj kiszabadítása során felvett szexpóz – holott míg az utóbbi olcsó és öncélú (bár a közönségnek tetsző) rendezői invenció, az előbbi miatt lenne egyáltalán érdemes színre vinni a darabot. Mert Vian közhelyszerű, de érvényes üzenetek tömegével tűzdelte tele drámai anyagát család és haza, ellenség és barátság viszonyáról – és ha ezekkel nem tud mit kezdeni az előadás, akkor a darabbal felesleges foglalkozni.
Berzsenyi Krisztina díszletében rések tátonganak a zsúfolt normandiai ház lécekből tákolt falain. Beszűrődik a fény, kint mozgás – hátul a műszak dolgozik. Nem derül ki, hogy rendezői szándék vagy hanyagság láttatja velünk a háttérben mozgó alakokat – ahogy azt sem tudjuk meg, Kiss Csaba mennyire szánta abszurdnak az előadást. Ez a bizonytalanság a produkciónak bár nem erénye, de kétségkívül szándékolt eleme: a jól időzített, de a darab dramaturgiájából nem következő szünetet a közönség megtévesztésével (ál-áramszünet) iktatják be, de a körítést már nem teljesen igazítják az ötlethez, a gyertyafényes büfében ugyanis nagy zajjal őröl a kávégép, leleplezve a színházi összeesküvést.
A rossz (vagy tökéletlen) koncepció, a bizonytalanság nehéz helyzetbe hozza a színészeket. Úgy tűnik, mintha ők sem próbálnák megérteni, mikor és miért fordul abszurdra egy helyzet. Ugyanakkor látszik, hogy bíznak rendezőjükben; odaadóan követik az utasításokat – csak közben nem találnak rá Vian antihőseinek hangjára. Mert éppen ezt lenne jó megmutatni, a figurák jelentéktelenségét; hogy mennyire nincs közük a körülöttük zajló történelemhez.

Horváth Lajos Ottó sintérében pontosan az az enyhe bambaság lapul, amit egy lónyúzóféle agresszív foglalkozást űző embertől elvár a társadalom. A fiát, Andrét játszó Lengyel Tamás alakításában azonban sokkal nagyobb mértéket ölt a szellemi gyengeség – érdekes, hogy a kint zajló háború az egész társaságból egyedül Andrét, a hivatalosan hülyét érdekli csak igazán. Idiótaságért a Szilágyi Zsuzsa játszotta Anyának sem kell a szomszédba mennie – a Szomszéd (Kocsó Gábor) háza időközben egyébként is összedől, testileg és lelkileg is a föld alá temetve tulajdonosát. Két lánytestvér a férfiéhség különböző szintjeit jeleníti meg: Szabó Margaréta Marie-ja vágytól fűtötten csavarja ujjai köré a házba betoppanó katonákat – húga, Cyprienne (Trokán Anna) azonban teljesen megfáradt a Heinzcel, a német katonával folytatott többéves kapcsolatában. Ennek ellenére az ő házasságukról szól a történet – abba ugyanis minden családtagnak bele kell egyeznie. Így kerül haza a szovjetekkel harcoló Catherine (Fekete Linda) és az amerikai katona, Jacques (Dózsa Zoltán) is. Az ő karaktereik – ahogy a többi német, osztrák, amerikai és francia katonáé is – egyszerű sztereotípiákra épülnek, melyek a legerőteljesebben a többször is eldúdolt-elénekelt dalokban jelennek meg; a Marseillaise-en és a szovjet himnuszon kívül elhangzik a Happy Birthday és a Wenn die Soldaten is.
Az este leghangsúlyosabb pontja az utolsó jelenetben található, amikor a Valkay Pál által alakított Ellenálló és Penke Bence Loriot ezredese egy „Éljen Franciaország, vesszenek a civilek!” felkiáltással lerombolja a békés lónyúzó házát. (Tettüket meg is magyarázzák: „Nem lehet rántottát sütni anélkül, hogy feltörnénk a tojásokat.”) Ez a pillanat érvényesíthetne bármilyen korábbi abszurd elemet, mert igen didaktikusan mondja ki, hogy a civilek (értsd: hétköznapi emberek) az ellenállás (értsd: a mindenkori hatalom) érthetetlen (abszurd) játékainak áldozatai – az előadás mégsem utal a végső, értelmetlen tett és az ekkor már parodisztikus előképeknek tekinthető korábbi abszurd motívumok közötti kapcsolatra. A jelenet erejét a gyerekszínész Penke Bence nem elég határozott jelenléte is gyengíti, aki nem tudja kellő iróniával ábrázolni az új vezér figurájának jelentéktelenségét. Igaz, valószínűleg nem is kérték tőle.
Boris Vian: Mindenkit megnyúzunk
(Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió)

Fordította: Vinkó József. Dramaturg: Magyar Fruzsina. Díszlet-jelmez: Berzsenyi Krisztina.
Rendező: Kiss Csaba.
Szereplők: Horváth Lajos Ottó, Szilágyi Zsuzsa, Kocsó Gábor, Lengyel Tamás, Trokán Anna, Szabó Margaréta, Dózsa Zoltán, Fekete Linda, Karácsonyi Zoltán, Gilicze Márta, Sáfár Kovács Zsolt, Szűcs Péter Pál, Király Attila m. v., Mesterházy Gyula, Valkay Pál, Penke Bence.